Egy elmaradt kézfogás törte ketté az életét

Azt hallottam, előre megvolt írva a sorsa, hogy öttusázó lesz. Igaz ez?

Talán. Az öttusa egyik magyar atyja és hazai honosítója, Lipcsey Márton házában jöttem világra, ha erre gondol, akkor igen. Tiszafüreden születtem, ami akkoriban Heves vármegyéhez tartozott. A családom sohase voltunk birtokos, apám az első világháborúban harcolt, sajnos nem épségben tért haza, az egyik lábát elveszítette a fronton. Kemény huszártiszt volt, nem tört meg, és ha nem is könnyű körülmények között, de felnőttünk a bátyámmal. Követtük jóapánkat a pályán, az akkor még működő hadapródiskolát végeztük el mindketten. Én Marosvásárhelyre jártam, Feri Pécsre. A szüleim eljöttek Tiszafüredről, ide, Pestre, ahol apám, mint hadirokkant, trafikot nyithatott. A józsefvárosi Kálvária téren volt az üzletünk, ami sokáig működött is.

Ifjú kadétként a második világháborúban rész kellett vennie?

A lengyel frontra kerültem, ott volt szükség a huszárokra. Ott aztán hadifogságba estem, Dániában kötöttem ki végül. Amikor vége lett a háborúnak, szabadon engedtek, ám nagyon sokáig tanakodtam rajta, megéri-e hazajönni, vagy lehet: jobban járok, ha kinnmaradok.

Miért döntött a hazatérés mellett?

Egy furcsa véletlen miatt. Körülbelül két évvel lehettünk a háború után, amikor Dániából átcsónakáztam Svédországba. Majdnem belehaltam. Egy városligeti csónakot tessék elképzelni, olyanon tettem meg éjjel az utat, mert eltévedtem. Végtelen hosszú volt az út, míg megérkeztem. És ekkor, ez az esemény, valami megmagyarázhatatlan reakciót indított el bennem. Azt, hogy jönnöm kell. Pedig nem éltem rosszul kint, megpróbáltam ügyeskedni. Az az érzés fogott el, hogy itthon is meg lehet halni, felesleges ezért kint maradni.

A sportkedvelők korántsem bánkódnak amiatt, hogy így döntött, mert Helsinkiben olimpiai bajnokságot nyert. Jóllehet a sportágat csökevénynek tekintették, és cseppet sem volt elfogadott.

Ez az állapot változott meg a győzelmünkkel. Ám higgye el, az utolsó pillanatig nem volt biztos, hogy mi öttusázók egyáltalán részt vehetünk a finnországi olimpián. Eleinte, közvetlenül a háború után nem nézték jó szemmel, hogy az öttusa életben maradt, mert nem proletár alapokon indult újra. A hadapródok kezdték el, akik más erkölcsi értékeket vallottak. Így Szondy Pista, én is, ilyen körülmények között nevelkedtünk. Rólam, a munkahelyemen - egy csepeli irodában dolgoztam, számvitellel foglalkoztam - azt sem tudták, hogy sportoló, öttusázó vagyok, ezzel nem lehetett büszkélkedni. Meg sem mertem mondani senkinek, hogy a munkaidő előtt edzeni járok. Onnan szerzett tudomást az irodafőnök minderről, hogy a szövetség kikérőt kézbesített a cégnek, hogy legyenek szívesek engem Moszkvába elengedni, mert a szovjet sporttársaknak meg kell tanítani a sportág alapjait. Ez az eset amúgy a helsinki olimpia előtt két hónappal volt, ekkor már viszonylagos nyugalom vett körül, biztossá vált, hogy megúszom a deportálást.

A deportálást?

Igen. Mint a vesztes egyik tisztjét, komolyan fenyegetett ez a veszély. Nemcsak engem, valamennyi tisztet. Sokan nem is úszták meg.

Mindössze néhány olyan bajnok van, akinek nem a győzelme az igazán emlékezetes, hanem éppen a "veresége". Melbourne után örökre eltiltották. Pontosan mi történt '56-ban?

A bajnokok közül Székely Éva, Papp Laci, és én voltunk családosak, és elsősorban mi hangoztattuk, amíg itthon nem rendeződik a helyzet, nem utazunk. Persze azt a hangulatot manapság már igen nehéz éreztetni. Emlékszem arra is, hogy Keleti Ágnes azt mondta a vezetőknek, hogy becsaptak minket, de más meghökkentő megnyilvánulások is voltak. Egy szó, mint száz: rendkívül labilis állapotban készült a magyar csapat. Három hetet töltöttünk Prágában, ahol igencsak bizalmatlanul fogadtak minket, mert tartottak attól, hogy továbbvisszük a forradalmi szellemet. Már a kiutazásunk sem volt egyszerű. A testvérem egy kabinban utazott a teljesen megtört, kétségbeesett Hegyi Gyulával. Hegyi volt akkor a sport egyik legfőbb vezére. Ahogy nekem sokszor elmesélte, jól érezte az öreg, hogy itt most semmi sem rajta múlik, hanem rajtunk, sportolókon. Nem biztatott semmire, nem is tiltott, ő is csak sodródott. Mint ahogy mi is.

Pontosan nem emlékszem, hogy még Pesten vagy már Prágában jutott-e a tudomásomra, hogy a barátomat, a sporttársamat, Hegedűs Istvánt megölték a szovjetek. Ő feszített a régi, kék papírhúszason. Amikor ezt meghallottam - gondolkodni kezdtem. Azok közé az emberek közé tartozom, aki szimbólumokban, jelképekben keresik a megoldást, így fogják meg a történelmet. Ekkor is ez történt velem. A nagy szovjetek, minket, ezt a kis országot eltiporják, gyilkolnak, megölték a barátomat. Forgott az agyam. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy nem fogok kezet velük. El is mondtam az aggályaimat egy vacsorán a többieknek, nem bírtam magamban tartani. Helyeselték a társak. Persze nem volt ez nekem rögeszmém, egyszer említettem meg, utána minden spontánul alakult, de már kint Melbourne-ben. Az eredményhirdetéskor, és egyébként is. Nem haragudtam én egyetlen szovjet sportolóra sem, csak az országukra. Ezt szimbolizálta a cselekedetem. Jóval az olimpia után, Pesten találkoztam az egyik "sértettel", meghívtam vacsorára, amit nem fogadott el, de mosolygott.

Arra semmiképpen sem számíthatott, hogy megdicsérik, mégis hazajött.

Szembe kellett nézni a megtorlással, nem akartam bujkálni. Másrészt családos voltam, és egyedül nem akartam új életet kezdeni. A feleségemmel nap mint nap érintkeztem, és ajánlgattam neki, hogy Dániában vannak jó kapcsolataim, de ő Magyarország mellett határozott.

Kint érezhető volt, hogy nem ússza meg szárazon?

Akkor még nem. De azt érezni lehetett, hogy a szovjet-magyar pólómeccs is több egy átlagosnál. Az a kép a megütött Zádor Ervinről, amelyik bejárta világot, amelyiken a fejét elöntötte a vér, már akkor, ott sejteni lehetett, hogy szimbólum lesz. És az is a levegőben lógott, hogy engem is számon kérhetnek majd.

Ilyen súlyos büntetésre számított?

Velem nem közölték, hogy eltiltottak. Úgy tudtam meg, hogy párbajtőrben, jó két évvel a történtek után pástra léptem. Második lettem, de ekkor biztosítottak arról, hogy ne legyenek nagy reményeim a jövővel kapcsolatosan, mert el vagyok tiltva. Kérdőre vontak erkölcsi alapon, miszerint, hogy merek egyáltalán sportolni.

Az olimpia után abbahagyta a versenyzést?

Kénytelen voltam, mert a munkahelyemről kitessékeltek. A civil életben hamarabb megbüntettek, mint a sportban. Valamiből pedig meg kellett élnem. Ekkor támadt az a gondolatom - más kiutat nem látván -, hogy szódát fogok árulni. De nem ment könnyen az indulás. Ám akkor még volt egy lovam, amit korábban kaptam jeles eredményeimért jutalmul, és amivel Szondy elindulhatott Stockholmban. Melbourne helyett itt voltak a lovas számok az olimpián. Magyarországon ez a paripa a legjobbnak számított, noha a nemzetközi versenyben nem tudta megállni a helyét, mert nem volt úgy gondozva. Arra gondoltam, ha eladom a lovat, akkor az árából új életet kezdhetek, kivált, mert Ausztriából jelezték vételi szándékukat az ismerőseim. Százhúszezer forintot kínáltak érte! Elképesztően nagy összeg volt ez akkoriban. Igenám, de én nem tudtam lebonyolítani az üzletet. Megkerestem hát Hegyi Gyulát, és a segítségét kértem. Nem volt könnyű helyzetben, ha valaki akkortájt csak szóba állt velem, az retorzióra számíthatott. A maga eszközeivel mégis sokat tett értem. Gyula bácsi azt tanácsolta nekem, hogy saját zsebből ad nekem húszezer forintot és kész, nem is ismerjük egymást, érjem be ennyivel. Így is történt, ennyit odaadott, bár ők gondolom, jóval drágábban adtak túl a lovon. Ebből a pénzből viszont nem gazdagodhattam meg, mert csak addig volt nálam ez a pénz, amíg vásároltam a vállalkozás indításához feltétlenül szükséges - feketén - egy erkölcsi bizonyítványt. Azt már legálisan nem kaphattam. Vásároltam még két hátaslovat, más eszközöket is, és nekivágtam az üzletnek. Nem zavartak, zaklattak, csak a sportág hiányzott nagyon. Kezdetben meglátogattak a korábbi társak, tanítványok, aztán fokozatosan elmaradtak, megtiltották nekik, hogy a közelembe kerüljenek. Mígnem egyszer, amikor már el is felejtettem, hogy valaha öttusázó voltam, felkeresett Török Feri. A nevelőedzője voltam, jól ismertük egymást. A mai napig nem felejtem, amikor azt mondta: azért jött, mert megbeszélte a vezetőkkel, hogy visszamehetek a Honvédba - segédedzőként. Másodállásban. Megbocsátottak nekem. '65-ben visszakerültem a klubhoz. Aztán annak a lehetősége is felmerült, hogy vezetőedző leszek, de ebbe már nem mertem belevágni, a múltam miatt. Pláne, hogy egy káder helyét kellett volna elfoglalnom. Így is boldog voltam, hogy a sportágért fáradozhatok.

'69-ben mégis disszidált. Ha korábban nem tette, miért éppen ekkor jött el ez a pillanat?

Magamtól sohasem mentem volna, de a kislányom beteg lett. Súlyos beteg. Itthon már nem tudtak rajta segíteni, csakis külföldi gyógykezelés menthette meg. Minél hamarabb indulni kellett, mert az időveszteség a lányom életébe kerülhetett. Egy percet sem lehetett veszíteni. Az állami vezetők beleegyeztek, de sajnos nem ment könnyen. Ekkor éreztem leginkább, hogy mégiscsak megbélyegzett vagyok. Pénzt alig kaptam, de hála Gerevich Ali bácsinak, aki szerzett nekem még plusz hetven dollárt, útra kelhettünk. Így is kevés pénzzel vágtunk neki a nagyvilágnak. Elindultam a tizennégy éves lányommal, és a feleségemmel, de a fiamat itthon kellett hagyni. Ő nem jöhetett, ő volt a túsz. A nagymamájánál hagytuk. Bevallom, ennyi távlatából is borzasztóan nehéz arról beszélni, mi történt a határon. A beteg, mozdulni is alig tudó, plédekkel betakart kislányunkat ki kellett venni a kocsiból, és foghegyről csak annyit mondott a határőr, ha nyugatra tudnak utazni, akkor a kislányt is ki tudják szedni. Mindezt azért, hogy ők alaposan átvizsgálhassák az autót. Pedig akkor már láthatóan beteg volt, vérzett is... Több helyen. Akkor, abban a pillanatban megfogadtam, hogy soha, soha nem térek haza. A kislányom nemsokára meghalt, már késő volt, sok időt vesztettünk, nem lehetett megmenteni. Németországban azonban rájöttem, hogy annál is sokkal nagyobb magyar vagyok, mint amilyennek mondom magam, és ha csak a Fertő-tóig is, de jöttem, közelítettem.

A feleségével kinn maradtak, de mi lett a fiával?

Őt kicsempésztük. Pokoli módon. Nem mondhattam el senkinek, mire készülök, mert akkor a rendőrség is rájött volna. A rokonokat, a bátyámat sem avattam be, nehogy később üldözzék őket emiatt. Kizárólag a gyerek nagybátyja tudott a szándékomról. A nagymamától elhozta Gábort, majdhogynem elrabolta. Persze szükség volt egy másik emberre, aki áthozza a határon. Egy házaspárt szerveztem be, pontosabban a férfit, aki ingyen vállalta, hogy a fiamat Jugoszláviába viszi. A "felbérelt" férfi felesége, még csak nem is sejthette, mire készül az ura. Nagykanizsa a környékén járhattak, amikor nyöszörgést hallott. A fiam volt az. Már nem bírta, hogy egy kisbusz ülésének a háttámlájára odakötözték. Már nem bírta szegényke tovább a szenvedést, a fatámla elég kemény volt. Az asszony azonban, néhány kilométerrel a határ előtt értesült a tervről és megvigasztalta. Anyai szóval szólt hozzá. És biztatta, ha látni akarja a szüleit, akkor maradjon csendben, próbálja meg szisszenés nélkül elviselni, hogy egy helyben kell maradnia. A mikrobuszt átvizsgálták a határőrök, kutyákkal is, de nem találták meg Gáborkát. Ausztrián keresztül végül kicsempészték, mi ott vártuk őket, újra láthattuk őt, újra együtt voltunk. Szörnyű felidézni az emlékeket, ne is haragudjon, ennél nem vagyok képes többet mondani minderről. Egyébként a fiam sem szívesen emlékszik vissza a bonyodalmakra, ha ne adj' Isten szóba kerül, visszafogottabb lesz. Benne élénken élnek a megpróbáltatások.

Mikor történt ez a szöktetés?

Hetvenben, egy évvel később, hogy mi kimentünk.

Ebben az évben volt Warendorfban a világbajnokság, ekkor ön már német szövetségi edzőként volt jelen. Nem zaklatták?

Nem. A sportolók, szinte egytől-egyig megértettek engem. Hozzáteszem, igencsak meglepődtek, amikor a fiamat meglátták mellettem. Ismerték őt, hiszen lovagolni velük járt. Emlékszem, Balczó Bandi jó szándékúan, meglepettségében egy kicsit rá is ripakodott: hát te, hogy kerülsz ide?! Az életem nem volt egyszerű, megpróbált néhányszor a sors, de én igazán nem tudtam senkire sem haragudni, mert tudtam, hogy egy diktatúrában mindenki kényszer hatása alatt cselekedett.

Mostanában egyre gyakrabban tér haza, a pilismaróti hétvégi házba és még autóval is vállalkozik az útra.

Nem tudok én elszakadni ettől a kis országtól. Nyugdíjas vagyok Németországban, így több időm jut mindenre. Másrészt nagyon sok minden ideköt. Nemrégiben például Tiszafüred díszpolgára lettem. Ez az értékrendemben kimagasló fontosságú.