A rajtkövön ébredt, olimpiai rekorddal nyert

Az 1952-es helsinki olimpián öné volt a meglepetésarany. Önt is meglepte?

El sem tudja képzelni, mennyire. Tizenkilenc éves voltam, tőlem senki sem várt semmit, csak Székely Évától vagy Novák Évától. A négyszáz méteres gyorsúszás döntője előtt megkérdezték az edzőmet, Sárosi Imrét, ki fogja nyerni az aranyat, az amerikai vagy a japán, mire ő rám mutatott. Meghökkenten visszakérdeztek, mintha nem értették volna jól. Csak mosolyogtak rajta, milyen jó a humora.

Nem hitt önmagában?

Nem ez a helyes szó. Azt tudtam, hogy az utolsó száz méteren én vagyok a legerősebb, ha arra marad a döntés, akkor nem veszíthetek. Viszont a megérkezés után nem ment jól az úszás, nehézkesnek éreztem magam, nem voltam jó formában. Még Mesti is tanácstanul állt, kereste az okokat, mi lehet a baj. Én azóta is keresem. Tömött volt az uszoda, nem olyan légkörben készültem, mint addig, ez biztosan közrejátszott. De ki tudja, lehet, hogy az edzőm úgy időzítette a formámat, hogy a döntő napján legyek a legjobb.

Amikor a győzelméről írt, úgy fejezte ki magát: rettegett attól, hogy nem lesz döntős, ezért mindent beleadott. A legjobb idővel került a nyolcas döntőbe. A félelem ennyire inspirálta?

Meg a drukk is. Nem okozhattam nagy csalódást. Bár amikor kellett, higgadt maradtam. Az eredményből nem vontam le semmilyen következtetést, csak annyit, hogy a többiek tartalékolnak a döntőre. Ehhez kell önuralom, de ilyen a sport.

Fel tudja eleveníteni a döntő napját?

Nem aludtam jól, de mivel akkor fehér éjszakák voltak Finnországban, nemcsak a döntő előtt nem aludtam jól. Mesti mindig pokrócokat rakott az ablakba, hogy elzárja a fényt. Emellett nagy volt a nyüzsgés, állandóan figyeltek bennünket, pedig akkor az égvilágon senki sem akart disszidálni. Mi, akik sokat utaztunk, szembesültünk vele, hogy mennyi minden másként van nyugaton, de olyan eufóriában voltunk, amit azóta sem érezhetett az ország. Gondoljon bele, tizenhat aranyérmet nyertünk! Szóval, nem aludtam jól, teljesen más életritmusban éltünk, mint az alattunk vagy a felettünk lakók. A szovjetek gramofonját Székely Éva némította el, egyszerűen berontott a szobába. Az örökös zajban igazán nem tudtunk pihenni. Aztán felébredtem, és az első perctől a "most vagy soha" érzés volt bennem. Furcsa érzés, hiszen nekem a négy év múlva következő olimpia is elérhető volt.

Felszállt a versenyzőket szállító buszra, és?

És bámultam ki az ablakon, és bámultam ki a fejemből. Egész úton félálomban voltam, nem voltam magamnál. Még akkor sem, amikor az öltözőben nyolcan ültünk egy keskeny fapadon, és mogorván ellenőrizték, hogy a fürdőruhánk alatt van-e háromszögletű bugyi, amit kötelezően előírtak akkor. Négy órakor volt a döntő, szólítottak bennünket, nyolc sápadtnál sápadtabb versenyzőt. A medence felé menet még mindig kába voltam, csak arra ügyeltem, hogy el ne zuhanjak a lelátót rögzítő vasrudakban. Bemutattak bennünket, elhangzott a bűvös rajthoz szólítás, felálltam a rajtkőre, kinyújtottam a kezem, és ott villámcsapásra felébredtem.

Még éppen időben.

Igen, éppen időben. Azonnal eszembe villantak Mesti szavai, ne rohanjak, ha a többiek rohannak is. Elég jó idegzetű voltam, nem foglalkoztam a többiekkel, talán egyszer sem gondoltam arra, hogy most már meg kell indulnom, különben vészesen lemaradok. Nem könnyű függetlenítenie magát egy versenyzőnek a többitől, de a siker érdekében szükséges. Ők nagyon bekezdtek, én ellenben a magam tempójában úsztam. Kétszáznál viszont már el kellett indulnom, meg is tettem, a következő fordulónál már az élen voltam, az utolsó ötvenre fordulva csak azt láttam, amikor oldalra néztem, hogy Novák Éva sárga sapkája közelít felém. Akkor még utoljára rákapcsoltam, és amikor beütöttem a célba, akkor futott át először rajtam, hogy nyertem. Majd kiugrottam a bőrömből, nem éreztem fáradtságot, csak a beteljesülés bódulatát. Elértem a célt.

Mi történt a dobogó tetején?

Mivel próbálkoztam már én is írással, mondhatom, hogy azt az érzést szavakkal nem lehet visszaadni. Elbénultam, de melegség is elöntött, és ugye a meghatottság. Nekem játszották a himnuszt, és a finn katonazenekar az utolsó napra már elég jól megtanulta a dallamot, hiszen már negyedszer játszották. Aztán visszaestem a kábulatba, indultunk a focisták döntőjére, megnéztük Puskásékat, akik megint csak nyertek, és Papp Lacit is. Így az én aranyam háttérbe szorult.

Bántotta?

Egyáltalán nem. Fel sem fogtam, mit értem el. Csak estére tudatosult bennem, hogy én vagyok a világ legjobbja, amikor a szüleimtől táviratot kaptam. "Csillagom, kicsi mókusom, a legboldogabb anya én vagyok az egész világon, apuval és öcséddel együtt sokszor csókolunk." Amikor a kezembe vettem, könnyek szöktem a szemembe, ha most felelevenítem, akkor is elérzékenyülök. Anyám nagyon büszke volt rám, élvezte a hírnevet, amikor megállították az utcán, hogy a Vali volt-e az, aki olimpiai bajnok lett. Négy év múlva, már nem volt ennyire büszke, amikor azt kérdezték, én voltam-e, aki nem jött vissza Ausztráliából. A győzelemért tízezer forintot kaptam, ami akkor szép pénz volt, drága szüleimre költöttem, megvettem apámnak, amit már nagyon régen akart, de már nem emlékszem, mi volt az.

Ha már szóba hozta az 56-os olimpiát, megfordult a fejében, hogy nem jön vissza Magyarországra?

Eszembe sem jutott. Amikor elindultunk, akkor tudtuk meg, hogy bejöttek az oroszok, és ez új helyzetet teremtett. Már Melbourne-ben voltunk, amikor megtudtam, hogy a vőlegényem elhagyta Pestet, és Kanadába ment. Ő persze azt szerette volna, ha utána megyek. Anyám azt szerette volna, ha hazamegyek. Két részre szakadtam, az egyik felem ment volna, a másik maradt volna. Aztán úgy döntöttem, ahogy egy huszonhárom éves szerelmes lány dönt, János után mentem.

Megnyugvást adott, hogy az úszódöntőm után az anyósom nem kis pénzért elért telefonon, és azt mondta, anyám beleegyezett, mehetek a szerelmem után. Ha korábban jön a telefon, akkor sem szerepeltem volna jobban, nem akarom erre fogni a nyolcadik helyezést, ami nekem is nagy csalódás volt, szörnyű emlék az a vergődés. De talán jól érzékeltettem a helyzetet, mi minden járt a fejemben, és az úszás mennyire nem. Pedig négy évig készültem a címvédésre, mindent feláldoztam érte, de a sok-sok lemondás után a vőlegényemről már nem mondhattam le. Lemondtam viszont a családomról, és az sem volt kis áldozat, hiszen egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy valaha az életében látom még őket.

A magyar csapattal ment Amerikába?

Nem, én rögtön Torontóba mentem, az egyik torontói lap ugyanis megtudta, hogy János ott van, és én megyek hozzá. Kifizették a jegyemet, cserébe annyit kértek, hogy az övék legyen a sztori. Biztosan ismeri ezt. A kicsiből, az én átlagos életemből egy nagy szép sztorit kerítettek, mert olimpiai bajnok voltam, aki a vasfüggöny mögül menekült. Még az esküvőmre is eljött fotózni a Toronto Star. Addig maximum rövid hírekben olvastam magamról, ott hirtelen nagy képekkel, öles betűkkel közölték a nevem. Nem kis különbség.

Mihez kezdett az első hónapokban?

Egy fotólaborban kaptam állást, harminc dollárért hívtam elő a filmeket. Nem volt újdonság, hiszen a család fürdőszobáját is gyakran használtam sötétkamrának. Sztahanovista munkásokról készítettem otthon fotósorozatot a MÁV-nak. Hogy úsztam-e? Egy évig igen, aztán abbahagytam, a hatvanas években edzősködtem, de csak két évig. A lányaim úsztak, a nagyobbik, Judy, bajnok is volt, de olimpiára nem jutott ki. Soo inkább a színészkedésről ismert, a Szomszédokban is szerepelt. Mindketten beszélnek magyarul, az unokáim már nem.

Az életrajzában szerepel, hogy Hazám címmel fotóalbumot is kiadott. Mikor?

Még a nyolcvanas évek közepén, és Illyés Gyula özvegye válogatta ki azokat a verseket, amelyek szerinte illettek a képeimhez. Nem lett világraszóló siker, de több nyelvre is lefordították. Torontóban fotóstúdiót rendeztem be, de ma már nincs meg, mert már dinoszauruszkorban vagyok, nem haladtam a technikával, és az előhívás bonyolult folyamata már nem kifizetődő ebben a digitális korban.

Az unokáinak szokott mesélni a sportmúltjáról?

Ritkán. A múltkor meghívtak az iskolájukba, meséltem nekik, bevittem az aranyérmemet, tönkre is tették gyorsan a dobozát, amit még a helsinki dobogón zavaromban én is jól összenyomkodtam. Néhány hete Németországból kértek tőlem autogramot, meg is lepődött az egyikük, hogy ennyire híres vagyok. Nagyon büszke lett rám.

És ön mire büszke?

Arra, hogy emlékeznek rám. Tavaly is kaptam egy kitüntetést, de nem szoktam dicsekedni vele. Ha viszont korombeliek állítanak meg az utcán, hogy én vagyok-e a Gyenge Vali, akkor elszorul szívem.