Majd ha emberek halnak meg

Csütörtökön határozatot hoz a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) fegyelmi bizottsága a bajnokságot lezáró újpesti botrány ügyében. A Megyeri úton játékos ütött játékost, szurkoló kergetett szurkolót, kommandós oszlatott drukkert, biztonsági őr vert szurkolót és futballistát is, de ne legyen illúziónk, hogy mindennek olyan következményei lesznek, amitől többé senkinek nem jut majd eszébe háborúsdit játszani stadionban.

Ettől és még sok minden mástól sem fog sokáig semmi igazán megváltozni a magyar futballban. A sok évtizedes szánalmas vergődést szeretjük hazai sajátosságként beállítani, pedig húsz éve az angol futball is hasonló posványba süllyedt.

"1989-re a sportág és akkori helyzete az ország szégyenévé vált. Azé az országé, amely az előző évtizedben agresszíven próbálta mind gazdaságilag, mind kulturálisan újrateremteni önmagát. A futball változatlanul elavult maradt, és makacsul ellenállt, miközben a Thatcher-kormány sűrű változásokkal, társadalmi megrázkódtatásokkal teli évei alatt a miniszterelnök megpróbálta letéríteni az országot hatvan éve követett útjáról" – olvastam nemrég a Hillsborough stadionkatasztrófa kapcsán a most már csodált angol futball egykori állapotáról. Ez volt az a pont, ahol sokak szerint az volt a kérdés, végleg a társadalmon kívüli állapotában marad-e játék saját őshazájában, vagy képes megváltozni.

Meg kell jegyezni, ahhoz, hogy mostanra az angol lett a világ talán minden szempontból legerősebb bajnoksága, azok a változások kellettek, amelyeket körülbelül kétszáz ember halála indított el. Kezdődött minden a nálunk kevéssé ismert bradfordi stadiontűzzel: 1985. május 11-én egy harmadosztályú meccs alatt az elaggott falelátó egy eldobott cigarettától meggyulladt, 56 ember halálát okozta a tragédia. Alig három héttel később, május 29-én az angol huligánok tombolása, a brüsszeli Heysel Stadion rossz állapota és a belga rendőrök impotens fellépése együtt 39 – zömmel olasz – szurkoló életét követelte a Juventus–Liverpool BEK-döntő előtt. 1989. április 5-én sem tűz, sem erőszak nem kellett ahhoz, hogy a korábbiaknál is nagyobb katasztrófa következzen be: a sheffieldi Hillsborough stadionban az óriási tömegben 96 gyerek, fiatal és felnőtt nyomódott össze a Leppings Lane-i lelátón, miután a rendőrök újabb szurkolókat engedtek be a megtelt szektorokba.

Bradford után betilitották a fa lelátók építését Angliában; Heysel miatt öt évre kitiltották az angol klubokat az európai kupákból; a Hillsborough utáni két Taylor-jelentés nyomán eltűntek a kerítések a stadionokból, majd a következő években kizárólag ülőhelyekkel szerelték fel az összes aránát. A közvetlen változások azt jelentették, hogy az angol klubfutball mind a pályán, mind gazdaságilag megerősödött, társadalmi szempontból pedig a munkásosztály dühöngőjéből a középosztály szórakozásává szelidült. A változásokat lehet kritizálni, sokan meg is teszik, de az biztosan jó, hogy a kiinduló állapot megszűnt.

Részben hasonló a helyzet jelenleg Magyarországon is. A rendszerváltás óta eltelt időben jelentős pozitív változások alakították át az országot, azzal együtt is, hogy sokan ezalatt rosszul jártak, és most éppen újabb gazdasági-társadalmi válságot élünk át. Eközben viszont a magyar futball általános és állandó undort keltő zárvány maradt.

Igaz ez akkor is, ha most – nem kis részben a zseniálisan összeállított menetrend miatt – úgy tűnik, a válogatott 24 év után ismét kijuthat egy világeseményre; akkor is, ha az MLSZ agilis elnöke, Kisteleki István olyan dolgokat tesz – telki edzőcentrum, stadionépítési tervek, kísérlet a bajnokság általános reformjára –, amelyekre egyetlen elődje sem volt képes; akkor is, ha a külföldre menekülő fiatalok egyre többet tanulnak a világ legjobbjaitól.

A válogatott ugyanis kijuthat a vébére, Dzsudzsák Balázsék válhatnak iszonyúan profi, klasszis futballistákká, de ami itthon marad, az a húsz-harminc éve változatlan szemétdomb. Mégpedig azért, mert az egész rendszerből hiányzik az ambíció. A tulajdonosok, vezetők magabiztosan megelégszenek azzal, hogy esetleg megnyerjék az európai mezőny aljára süllyedt magyar bajnokságot. Ehhez elég viszonylag jól tartani néhány fiatalt, vagy venni néhány közepesnél gyengébb külföldi játékost, akiket egy-két jól sikerült szezon után többszörös áron el lehet adni külföldre. (Majd a tördekéért visszahozni őket, miután kiderült, alkalmatlanok.) Ezentúl pedig az a célkitűzés, hogy a nemzetközi kupában szeretnének minél messzebb jutni, hátha összetalálkoznak egy olyan csapattal, amely a tévéközvetítési jogok értékesítéséből sok pénzt hozhat.

Sokan kitalálták maguknak a varázsszót: futballakadémia. Ez az ötlet, azon túl, hogy valóban értékes fiatalokat adhat a válogatottnak – legjobbak úgysem maradnak itthon, hanem bekerülnek a nyugati emberkereskedelembe –, leginkább a minél kisebb pénzből tisztes haszon elv diadala. Tehetséges fiatalokat jól tartani és képezni ugyanis még a sehol nem jegyzett hazai futballisták fizetéséből is kevesebbért lehet. Kockázat persze itt is jócskán van, de jóval kisebb mint abban, hogy működtetni kell egy csapatot, amely vagy elér valami valódi bevételt eredményező nemzetközi sikert, vagy leginkább nem.

Egyértelmű, a magyar fociba pénzt tevők már rég letettek arról, hogy valódi eredményeket elérő csapatokat építsenek. A végső érv mindig az, hogy ehhez nagyon sok pénz kellene. Az nehezen felfogható, Magyarországon miért nem lát senki valódi üzletet a futballban, hiszen oligarchából és gyanúsan gazdag emberből nálunk is akad néhány, nemcsak Oroszországban, Romániában és Ukrajnában. Ők meg azt szokták mondani, hogy ebben a közegben nem lehet. Ez meg azért megmosolyogtató, mert egyrészt tudjuk, hogy az erősebb kutya baszik, másrészt pedig az állam különböző szintű képviselőit olyan hatékonyan és olajozottan bírják rá, hogy nekik kedvezően alakítsák a viszonyokat.

Akárhogy is, marad ez, a mostanra szinte senkit nem érdeklő labda- és emberkergetés a hazai pályákon. Változni pedig semmi sem fog. Esetleg majd ha emberek halnak meg.