Zéró tolerancia vagy halál

A biztató, idegenbeli egygólos győzelem után vasárnap a magyar női kézilabda-válogatott világbajnoki selejtezőn 33-22-re legyőzte a szlovákokat. Mit legyőzte, darabokra szaggatta, ahogy egy esélyesnek szaggatni illik. A mérkőzés előtt a nyíregyházi sportcsarnok közönségének egy része előbb kifütyülte a szlovák himnuszt, majd elhangoztak a szokásos bekiabálások is, Trianon és hazátlanság témakörben. Mivel politikával itt nem foglalkozunk, a dolog ilyen vetületét hagyjuk is, vélt vagy valós történelmi és aktuális sérelmekkel ne törődjünk. Annyit viszont szögezzünk le, hogy aki egy másik ország himnuszát kifütyüli, az ostoba tapló, akinek sajnos alapvető dolgokat nem tanított meg az anyukája. Házigazdaként így viselkedni külön bunkóság, amivel semmiképpen sem azokat a magyar szurkolókat szeretném mentegetni, akik az egy héttel korábbi odavágón, vendégként is előadták ugyanezt a műsorszámot.

A politika teljesen lényegtelen itt. Ami fontos, és amiért minden magyar sportbarát joggal lehet most ideges, az csupán annyi, hogy amennyiben ezek a jelenségek divattá válnak, márpedig sajnos elég közel állnak a dolgok ehhez a tragédiához, akkor bizony elbúcsúzhatunk örökre a magyar sport egy újabb, egykor dicsőséget dicsőségre halmozó szegmensétől is. Azt ugye senki nem tudja, hogy miért beteg a magyar futball, azt viszont ép ésszel mindenki felfogta már, hogy amíg a maroknyi megszállotton kívül a társadalom legcsököttebb elemei járnak csak ki a meccsekre, addig esély sincs a gyógyulására.

Hibás az az érvelés, hogy majd ha jó lesz a foci, megtisztul a környéke is. Ez nem így működik. A Rudy Giuliani egykori New York-i polgármester által híressé tett zéró tolerancia gyakorlata nélkül a magyar focinak esélye sincs a felemelkedésre. Ami New Yorkban azt jelentette, hogy egy betört kirakatnak sem szabad látszania, mert a lepukkantság csak további lepukkantságot és bűnözést szül, a magyar sportéletben fokozottan igaz. New Yorkban ugyan sokan panaszkodtak, hogy a zéró tolerancia kiölte a városból az életet, a bohémséget és a kreativitást, a magyar fociban azonban nem bohémségre lenne jelenleg szükség, hanem rendre, fegyelemre és kemény munkára. Amíg a klubok nem állnak a sarkukra, és engedik, hogy olyan állatságok történhessenek meg, mint néhány napja Újpesten, nem lesz itt egy grammnyi foci sem. Lehet, hogy utána sem, de hogy enélkül nem, az biztos, mint a halál. Budapest nem Belgrád, itt az átlagembert nem vonzza a stadionba a vér, hanem örökre elzavarja.

Kanyarodjunk vissza a kézilabdához. Az utóbbi évek szép sikerei mellett a sportág azért is tudott ilyen sikeres lenni Magyarországon, mert, ahogy arról egyszer itt már írtam, a kézilabda igazi közösségi, össznépi üggyé tudott válni, rermek hangulatú meccsekkel, egy emberként szurkoló komplett városokkal. Ha rendszeressé válik a himuszok kifütyülése, nem lesz megállás a lejtőn. Egyre többen kezdenek olyanok is kijárni a meccsekre, akiket nem érdekel, mi zajlik a pályán, viszont fütyülni nagyon szeretnek. Aztán amikor családanyák mellett ordítják, hogy a szomszédos ország polgárai hova takarodjanak, a családanyák előbb maguk maradoznak el a meccsekről, majd amikor a tévében látják, hogy éppen hová fajulnak a dolgok, gyerekeiket is megkérik, legyenek szívesek valami más hobbit találni maguknak. A nézők elmaradoznak, aztán a szponzorok is, senki nem adja be a gyerekét a kölyökcsapatba, végül pedig marad a lelátón néhány ordibáló lúzer és a nihil.

Ne legyek félreértve, semmiképpen sem szeretnék steril lelátókat és kizárólag nyakkendős-öltönyös szurkolókat. Az ellenfél és a bíró kurva anyjának emlegetése bizonyos esetekben megengedett. Sőt, néha még kívánatos is, de ezt csak suttogva merem megjegyezni. Azt viszont vegyük észre, hogy óriási különbség van a pályán zajló események néha trágár kommentálása, és az előre eltervezett, a sporthoz sehogy sem kapcsolódó gyalázkodás közt. A kérdés már csak az, hogy ki fogja ennek a végzetes elterjedését megállítani, mert ha senki, akkor, ismétlem, nagyon simán és nagyon gyorsan teljesen romba dőlhetnek magyar sikersportágak és sikerklubok.

A helyzet nem reménytelen, vannak bíztató jelek. A tavaszi A csoportos jégkorong-világbajnokság első mérkőzése például szintén egy szlovák–magyar összecsapás volt, és ott is akadt néhány barom, aki csak a balhéért képes volt kiutazni Svájcba. Szerencsére a igazi szurkolók és a szövetség gyorsan és hermetikusan elzárkóztak ezektől a bunkóktól, onnantól kezdve pedig ismét csak a sportról volt szó. Másra se lett volna szüksége az utóbbi évtizedben talán a leghihetetlenebbül fejlődő magyar sportágnak, mint hogy néhány barom tönkretegye ezrek munkáját. A Cozma-gyilkosságot követően az ország egésze ugyan nem, a veszprémi szurkolók és szakvezetők azonban szinte kivétel nélkül méltósággal és higgadtan reagáltak, pedig ott és akkor nagyon könnyen elszabadíthatták volna a tragikus halált halt román játékoshoz teljesen méltatlan poklot.

Magyar sportszövetségektől én sokat nem várnék el, bár lehet, hogy csak az MLSZ gyáva tutyimutyisága téveszt meg, amely legutóbb épp az újpesti botrány után bukkant a felszínre. A feladat oroszlánrésze a szurkolókra vár. Amíg még csak százan fütyülnek, le lehet őket pisszegni. Ha hozzák a haverokat is, senkinek sem lesz már mersze. Ugyanakkor a kluboknak, és ha esetleg nem lenne velük kapcsolatban igazam, a sportági szövetségeknek is jól felfogott érdekük, hogy csírájában fojtsák el a balkánizálódást, különben rövid időn belül elmarardnak mind a sport-, mind a kényelmes bőrfotelokat eltartó anyagi sikerek. Zéró tolerancia vagy sporthalál, lehet választani.