Az örök vesztes

2001-ben senki sem gondolta volna, hogy Michael Owen neve egyszer majd egyenértékű lesz egy káromkodással Liverpoolban. Az egykori aranylabdás aztán fogta magát, és nyolc év múlva aláírt a Manchester Unitedhez. Csak rá ne gyújtsák a házát Chesterben.

A középosztálybeli családból származó Owen eleve hendikeppel indult a vörösök szurkolói szemében, hiszen kiskorában Everton-rajongó volt, az ilyesmit meg arrafelé előszeretettel hánytorgatják fel a házikedvenceknek, ha csak egy kicsit is eltérnek a Kop fanatikusai által elképzelt liverpooli eszményképtől.

Az apró termetű csatár a pályán nem adott okot arra, hogy kikezdjék, lőtte a gólokat halomra, de a magánéletben – talán neveltetésénél fogva – kissé visszahúzódó volt, a szurkolók pedig ezt úgy értelmezték, hogy YMO (Young Michael Owen – a futballista mai napig használt beceneve) lenézi őket.

Owen nem parádézott a gyepen a meze alá vett, munkanélküli dokkmunkásokat támogató pólóban, és nem hergelte az Everton szurkolóit egy-egy nekik lőtt gól után, mint Fowler (beceneve: God, azaz Isten), nem is lett úgy része a helyi klubfolklórnak, mint Rush vagy Fowler, akit pályafutása leszálló ágában is tárt karokkal fogadtak az Anfield Roadon, és még akkor sem fütyültek ki, amikor bácsisanyis mozgásával inkább csak hátráltatta a csapatot. Owen más tészta, ő innentől kezdve bármit tesz, soha nem bocsátanak meg neki Liverpool vörösbe öltözött részén – a kék mezes Everton szurkolók meg egy hete röhögnek a markukba.

Az, hogy Owen nem maradt a Premier League-ból kiesett Newcastle-nál, senkit nem lepett meg, egyrészt a másodosztályban nagyon nehéz lenne kigazdálkodni 125 000 fontos heti fizetését, másrészt képességei a Championship színvonalánál sokkal magasabbra taksálják a 29 évében járó, egykor válogatott csatárt. Még azon sem lehet meghökkenni, hogy a kérők közül visszautasította a Stoke City és a Hull ajánlatát, mert még egyszer nem akart kiesés ellen küzdeni, ebből két idény elég volt a Newcastle alkalmazásában.

Az viszont, hogy a bajnok Manchester United ajánlatára bólintott rá, azokat a véleményeket erősíti, melyek szerint Owen soha nem volt "igazi" liverpooli futballista, csak egy zsoldos, aki saját boldogulását és a válogatottat a klub érdekei elé helyezi, és ez Liverpoolban az egyik legnagyobb bűn.

Amikor 2004-ben Owen azzal a felkiáltással távozott a Real Madridhoz. hogy szeretne végre trófeákat nyerni, sokan nem értették, miről beszél, hiszen a vörösökkel már nyert FA-kupát, Ligakupát, UEFA-kupát és európai Szuperkupát, sőt megkapta az Aranyladbát is, igaz, a bajnoki cím hiányzott a sorból, az, amire Gerrardhoz hasonlóan Owen mindennél jobban áhítozott. A különbség a mai Liverpool egyik élő legendája és a Júdásnak titulált Owen között az, hogy Steven Gerrard mindezt az igazi vörös mezben akarja elérni, Owennek pedig teljesen mindegy, milyen textil van rajta, neki a trófea lényeg, ezért ment Madridba. Ahol aztán nemhogy bajnok nem lett, pályára is alig lépett, a Liverpool meg nélküle nyerte meg a BL-t az emlékezetes isztambuli döntőben, 2005-ben.

Amikor a madridi kispadból elege lett, és ezt a válogatott edzőtáboraiban el is sírta egykori csapattársainak, Gerrard minden követ megmozgatott, hogy visszakerüljön a Liverpoolba: rávette Rafa Benitezt, hogy sértettségét félretéve tegyen egy ajánlatot a csatárért, és hozza vissza, de Owen vagy a menedzserei (ezt már nehéz kibogozni, minden forrás mást állít) nemet mondtak , és elment a Newcastle Unitedhez. Ezt a döntést azzal indokolta, hogy a válogatotthoz a United lesz a legjobb ugródeszka. (Ennél nagyobb marhaságot azóta sem sikerült mondania.) A többit tudjuk, folyamatos sérülések kínozták, formába nem tudott lendülni, de négy idény alatt csak a munkabére elvitt a klub kasszájából 26 millió fontot, amiért cserébe 27 gólt lőtt – darabját egymillióért.

A legújabb átigazolása a racionalitás oldaláról megközelítve sem tűnik igazán okos húzásnak, hiszen Sir Alex jó, ha heti 50 000 fontot hajlandó neki fizetni, és nincs az az Isten, hogy őt szánná a távozó Tevez vagy Ronaldo pótlására. Azaz Owen terve, hogy a Manchester színeiben visszakerül a válogatottba, nemigen fog bejönni. Ott fog ülni a kispadon, beszáll egy-egy lazább bajnokira, esetleg a 70. perc környékén, ha már a United vezet vagy három góllal, és kockázat nélkül meg lehet próbálni, kibír-e a bokája/térde/csípője 20 perc intenzív rohangálást. Ami a dolog érzelmi részét illeti, a jóisten irgalmazzon neki Liverpoolban, ahol idén nyártól ő lesz az első számú közellenség.