Passzolgatni? Ennyit tudtok?

A siker az élet minden területén vonzza az irigyeket, a gyűlölködőket, a hátsó szándékot sejtőket és az örök ellenzékieket. Így van ez a fociban is. Amíg a spanyol válogatott nem nyert semmit, csak megbízhatóan leégett minden nagy tornán, nemcsak drukkere volt kevés a világban, hanem ellendrukkere is.

A 2008-as EB-győzelem, aztán a mostani vébésiker mindent megváltoztatott. Ma már Magyarországon is sokan gyűlölik úgy a spanyol válogatottat, a spanyol válogatott játékosait, meg úgy általában mindent, aminek Spanyolországhoz köze van, ahogy korábban csak a brazilokat, az argentinokat a németeket vagy az olaszokat volt szokás. Az irracionális gyűlölet nemcsak fontos része a sportnak, hanem egyben csodaszép hagyomány is. Most azonban nem erről lesz szó, hanem az ideológiát gyártókkal.

Azt, hogy “gyűlölöm a spanyol válogatottat, mert David Villának undorító a feje”, bárki mondhatja. Ahhoz viszont már kell valamiféle műveltség, hogy valaki arról értekezzen, milyen unalmas nézni azt a focit, amit a spanyol válogatott játszik. Mert a fő csapásirány most éppen ennek tűnik, az örök ellenzékiek és az irracionális gyűlöletüket valamiféle ideológiával alátámasztani igyekvők mind ugyanezzel jönnek. Hogy őket is elvarázsolja ám Piqué magabiztossága, Xavi esze és Iniesta trükkjei, csak ez éppen álomvarázslat. Öt percig nézik, és már ásítoznak is.

Ez a gondolatmenet egyébként nem a spanyol vébégyőzelem után bukkant fel először, hanem még tavasszal, miután kiderült, hogy a Barcelona nem tudja megismételni a 2009-es sikereket. Ekkor jelentkeztek az első reklamáló hangok, amelyek csak erősödtek a vébé után. Ez logikus fejlemény is volt, hiszen azzal senki sem vitatkozik komolyan, hogy a most győztes spanyol válogatott nemcsak Pep Guardiola játékosaira épül, hanem a katalán csapat Spanyolországban tiki-takának nevezett sokpasszos játékára. Így szinte természetes, hogy akinek nem tetszik a Barcelona focija, annak a spanyol válogatotté sem fog.

A rövid válasz az unatkozóknak annyi, hogy nem, nincs igazuk. A hosszabb ennél bonyolultabb.

Azt gyorsan szögezzük le, hogy unatkozni ugyan minden focimeccsen lehet, az unatkozás valószínűsége azonban sokszorosára növekszik, ha a pályán szaladgáló csapatok közül az ember egyiknek sem drukkol. Nyilván mindenki ásítozott már saját csapata meccsén is, ám ha nincs érzelmi kötődés a meccshez, mindjárt gyakrabban pillantgatunk az órára a bal felső sarokban, és gondoljuk végig, hogy amint vége ennek a bohóckodásnak, mit kell még lefekvés előtt elintézni. Ezért vegyük is most ki megfontolt elemzésünkből a drukker-faktort, és foglalkozzunk csak azzal, hogy van-e olyan foci, ami unalmasabb, mint a többi.

Aki állt már falusi pálya korlátjának támaszkodva alig két tucatnyi irtózatosan részeg környékbelivel, valamint látta a 2003-as, legendás Milan-Juventus BL-döntőt is, az pontosan tudja, hogy az izgalmak mértékének a foci színvonalához sincs feltétlenül köze. Na de akkor mihez van?

Leginkább a kiszámíthatatlansághoz. Ha az ember tudja, mi lesz a film vége, nehezen izgulja végig. Így van ez a focimeccsek esetében is. Egy Inter-Bayern izgalmasabbnak ígérkezik a BL csoportkörében, mint egy Inter-Debrecen. Lehet bízni a meglepetésben, csak ma már egyre feleslegesebb.

Focimeccsek esetében azonban nem csak a végeredmény szinte biztos ismerete, hanem az események alakulásának borítékolhatósága is elvesz az izgalmakból. Ez pedig az egyetlen pont, amelyben a spanyol válogatottra (és a Barcelonára) morgóknak igazuk van. A vébé mind a hét meccsén pontosan lehetett tudni, mit fognak játszani a spanyolok. Folyamatosan náluk lesz a labda, aztán addig passzolgatnak, amíg Villa helyzetbe nem kerül, ha meg neki nem megy, akkor majd Pedro vagy Iniesta. A végén meg úgyis nyernek.

A spanyol válogatott és a Barcelona így tulajdonképpen eleve hendikeppel indul neki minden meccsének. Sem del Bosque, sem Guardiola nem használják az edzők legkomolyabb fegyverét, a meglepetést. Egyikük sem nagy stratéga vagy ravasz róka, a kifejezés mourinhói értelmében. Ők nem hadvezérek, hanem inkább óvóbácsik. Elmagyarázzák az alapokat, aztán csak motiválni próbálják a gondjaikra bízott gyerekeket. Akiknek a betanult mozdulatsort és az egyetlen taktikát kell csak mindig tökéletesen és a lehető leggyorsabban megvalósítaniuk.

A spanyolokat unalommal vádolók azonban valamiről megfeledkeznek. Nevezetesen hogy ha hagyják, a világ összes csapata azt a focit űzi, amit a legjobban tud. Ha az ellenfél átengedi a kezdeményezést, a Manchester, az Inter és a német válogatott is mindig ugyanazt játszaná, csak hogy három teljesen különböző példával demonstráljunk. Mourinho többek közt azért is játszott máshogy a Chelsea elleni visszavágón, mint a Barcelona elleni odavágón, mert különböző csapatokkal találta magát szemben, és hülye lett volna ugyanazt forszírozni.

A Barcelona és a spanyol válogatott monoton játéka leginkább annak köszönhető, hogy minden csapat ugyanúgy áll ki ellenük. A jobbak, mint az Inter nemcsak megfojtani tudják a középpályát és izolálni a támadókat, hanem életveszélyes kontrákat is vezetni. A rosszabbak, mint a holland válogatott a fojtogatáson kívül csak rugdalózni tudnak. Mégis, mit kellene  a spanyoloknak tenniük? Direkt átengedni a labdát, csak hogy más legyen a játék képe és az ellenfélnek több esélye legyen gólt rúgni? Nyilván nem hülyültek meg.

Nagyon ritka, hogy egy csapat kollektíve meglepetést tudjon okozni. Ennek a remek német válogatottnak is csak a vébé elején sikerült. Az angol meccs után lehetett előre sejteni, hogy mit fognak csinálni, és a szervezetlen, edző nélküli argentinoknak jelenthettek már csak megoldhatatlan feladatot, a spanyoloknak nem.

A meglepetést a Barcelonában is az egyéniségek szállítják, hiszen Messi cseleire nem lehet készülni. A 2010-es spanyol válogatott játéka sokszor döcögött, és a legtöbb meccsen nem volt senki, aki igazán váratlant tudott volna húzni. Ezért a sok egygólos győzelem a lehengerlően magas labdabirtoklási arány ellenére monotonnak tűnhetett.

Monotonnak azok számára, akik nem a foci lényegét szeretik nézni, ahogy jár a labda. Nekik tényleg nem érdemes ilyen meccseket nézniük, és nincs is azzal semmi gond, ha más szórakozást keresnek maguknak. De unalmasnak nevezni a jól játszott játékot, amitől lebénulnak az ellenfelek, talán mégsem kellene.