Raúl megy, kihal a futballgeneráció

Raúl nemcsak a Real Madrid szimbóluma, de egyben a labdarúgásé és egy mára lényegében letűnt korszaké.

33 évesen úgy tudott világsztár maradni, hogy a gólok számát tekintve karrierje mélypontját ismételte meg tavaly, szinte nem is játszott. Elsősorban azért, mert tudása mellett emberi kvalitásait sem kérdőjelezte meg soha senki. Sehol egy jóízű tivornya, egy összecsukott Ferrari, vagy legalább egy kis szerelmi háromszög.

Raúl sztár volt Zamorano, Suker, Ronaldo vagy Figo mellett is. Helyesebben, ő volt A sztár, Spanyolországban legalábbis mindenképp.
Egyértelmű, neki már csak levezetés a Bundesliga, de még ehhez is valós értékkel bíró utat választott, sem Dubai, sem az Egyesült Államok nem került szóba.

Vészesen fogynak az ikonok, ikonok nélkül pedig csak futball-lightot lehet szürcsölni, azt is a tévé előtt, gumitarzanok senkit sem vonzanak a lelátóra. Kahn és Maldini már visszavonult, Totti, Giggs, Scholes, Del Piero, Puyol már utolsó piaci értékeit mozgósítja, mögöttük pedig hiányzik egy teljes generáció, vagy inkább kettő.

Talán Gerrard, később a korszakos Xavi-Messi-Iniesta trió jelentheti az egyetlen igazi kivételt.

Nem nagy felfedezés, mára a labdarúgást is a pénz uralja, még inkább mozgatja, a játékosok kitikkadt csordaként követik az éltető pénz vonulási útját. Aki már két egyeneset rúgott labdába, és legalább két celebet megdugott, sztár. Ha még twittere is van, akkor egyenesen világsztár, simán rákérhet 20-30ezer eurót a heti fizura.

Ha nem kapja meg, a menedzser majd bedob pár klubnevet, emberünk nyöszörög egy sort a médiának, és biztos lesz valaki, aki még a sajtótájékoztatón leigazolja a meg nem értett zsenit.

Recesszió biztos nincs a nemzetközi labdarúgásban, értékválság annál inkább. Alapvető identitások roggyannak meg, önmagában sem a pénz, sem a tehetség nem érték.

Raúl ötven év múlva is Raúl lesz, Balotellit meg rögvest leigazolja a City. Vagy inkább mondjuk úgy, bérbe veszi pár évre.