Csibészek vagytok mindannyian, bajnokok

A miniszterelnök, Orbán Viktor sem készült arra, milyen meglepetésben lesz része, hiszen amikor szerdán felszállt a menetrendszerinti római gépre. Ott ült a Nemzet Sportolója (Balczó András), az Aranycsapat jobb hátvédje (Buzánszky Jenő), és a háromszoros olimpiai bajnok Kárpáti György.

Ötven éve volt ugyanis a római olimpia, és az érmesek immár negyedszer gyűlnek össze egy kis emlékezésre, de az sem volt ritka, hogy a csapattagok rákérdeztek: ne haragudj már, de te ki vagy?

Az olaszok ugyanis nem tették lehetővé, hogy a magyarok emléktáblájukat kihelyezzék az egykori olimpiai faluban, pedig egy éve próbálkoznak annak engedélyeztetésével, de az ügymenet folyton elakad. Külön sztori, hogy Magyarország utca nincs, de nem létező államok – Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia - nevét három utca is viseli. (A város más pontján ellenben van.)

A csapat megnézte, hol lakott 1960-ban, azóta a lakótelep elég vacak állapotban van, páran megesküdtek, it az időt baleset érte, annyira nem változott semmi.

„Már akkor sem voltak különlegesek ezek a házak, inkább munkásszállóhoz hasonlítottam volna”- jegyezte meg Felkai László, aki vízilabda csapat tagja, négy év múlva olimpiai bajnok lett.

A fogadtatásra jellemző, hogy egy negyven éve ott lakó nő, kis híján elsírta magát pongyolájában, de érezhetően meghatódott, amikor megtudta, az a csoport, amelyik meglátogatta a lakótelepet, ötven éve ott lakott, és nyilván még jobban örült volna, ha megtudja, olimpiai bajnok lakásába költözött az olimpia után.

„A férfiak és a nők külön laktak, ez egész biztos, de hogy melyik háztömb kié volt, melyik lehetett a miénk, arra már sajnos nem emlékszem” – ezek már Balczó András szavai voltak.

A tolmács szavait csak erősítette, hogy Balczó jókedélyűen volt többször a társaság központja, vicceket mesélt, volt, hogy percre pontosan emlékezett vissza az ötven évvel ezelőtti eseményekre. Ugyanő egyszer a leszállásnál mindenkit maga elé engedett, részint mert a légkondis buszban érezte igazán jól magát, másodsorban Németh Ferenc olimpiai bajnok társának a vizéből szeretett volna kortyolni. „Majd meggyónom neki, de nagyon szomjas vagyok.”

"Le vagyunk leplezve most már" - miután leszedte az emléktábla takaróját.

"Ne sírjatok, most csak örülnünk szabad, de ne feledjük azokat sem, akik már már nem lehetnek itt velünk. Rájuk is emlékezzünk" - jelentette ki Németh Ferenc, öttusázó bajnok.

A humorra még adalékok: „nem öregebb vagy, hanem vénebb” – hangzott el szinte nap mint nap a mondat. „Javítható a leves, de ne remélj túl sokat tőle” – értékelték a kosztot. „Annyira éhes voltál, hogy megrágtad a busz ülését” – mondta Dömötör Zoltán a csapatot kísérő orvosnak. „Jövök ide a nők közé, hiszen én is nő vagyok: Jenő” – Buzánszky Jenő örökbecsű mondása.

A pólósok külön fejezetet érdemelnek, Ambrus Miklós csak egyszerűen Döbröginek nevezte Kárpáti Gyurikát. „Nem látod, mekkora hasa van” – szólt az indoklás, miért gúnyolta. "Gyurika, azt hiszik, vécéről jöttél, ha így előrehajolsz ezen a fotón." Az uszodánál nem mentek a vízbe, mert ötven éve is hideg volt, most is az lesz.

Felelevenítették azt is, hogy éveken át veretlenek voltak, aztán jöttek a jugók, 2-1-re nyertek, Rusorán kihagyott egy négyméterest. A jugoszlávok negyedikek lettek, de a mieinket megfosztották attól, hogy sorrendben harmadszor is megnyerjék a tornát. Pedig a csapatgerince nem változott a forradalom óta, csak páran cserélődtek ki. Martin és Zádor Amerikában maradt, velük talán más lehetett volna, de ezen kár elmélkedni.

Kétségbeesés csak egyszer volt, az sem túl nagy. Az ezüstérmes női tőrcsapat két tagja – négy év múlva ők is nyernek -, a Palazzo Dei Congressben felállt egymással szemben, vívóállásban.

Juhász Katalin ugyanis úgy hátrált Dömölky Lídia támadása elől, hogy hátra esett, hatalmasat zuhant, dermedt csend volt utána. De mintha meg sem érezte volna. Dömölky olyan hajlékony volt ellenben, hogy még a támadóállást is könnyedén meg tudta mutatni. A könnyeit sem szégyellte, nemrégiben veszítette el a férjét, Sákovics Józsefet, és ötven éve is együtt voltak ezen a színhelyen.

Megható pillanatok ezenkívül is jutottak minden napra, az Amerikából Törő András megcsókolta a tó vizét, amelyiken érmet nyert.

A legemlékezetesebb azonban talán mégis az volt, amikor az Olimpia Stadion melletti Márvány Stadionból bevonultak.

„Óriási volt a hőség 60-ban is, órákon át várakoztunk, ránk tapadt a ruha, aztán egy alagútba tereltek bennünket, és végül kilyukadtunk a több tízezer néző előtt. Na, az mindent gyorsan elfeledtetett” – mondta Bodnár András vízilabdázó.

Sokakat kirázott a hideg az újbóli vonuláskor, de akkor talán még inkább, amikor a résztvevők elénekelték a himnuszt. A Stadion Olimpicóban közben nyírták a füvet, de a létesítmény akusztikáját olyan eredményesen tesztelte a maroknyi, öregedő csapat, hogy miközben készültek a Roma-Cesena meccsre a pályamunkások, elcsendesedtek arra a pár pillanatra, látva a pátoszt.

Novák Dezsőnek egészen más emlékei voltak erről az arénáról, mert ők legyőzték 2-1-re a Romát benne. „Akkor nem ilyen volt a füve” – állapította meg az olimpiák legeredményesebb labdarúgója.

A társaság szombaton hazaérkezett, legvégül megkoszorúzta az Olimpiai Parkban a 60-as emléktáblát.

Ha volt is néhány olyan színhely, amelyik már nem volt meg, az emlékek így is halhatatlanok, kivált, mert tudtak rájuk emlékezni.

"Mindig mondják: egykori világbajnok. De mindig azt mondják: olimpiai bajnok. Ezt soha nem vehetik el tőled" - az egyik olasz bajnok mondta ezt, nem érdemes vitatkozni vele.