Nekünk itt ne viccelődjél

Már akkor is siralmas volt a magyar foci helyzete, amikor a magyar bírók nemzetközi sikereinek kellett örülni. Most viszont itt az újabb mélypont, a legfontosabb hír az utóbbi két hétben a magyar focival kapcsolatban egy késelés és a vérlázító politizálás mellett Jimmy Jump, a katalán berohanóművész budapesti vendégszereplése volt.

Jimmy Jump akkor is nagyon fárasztó lenne, ha nem egy bulvárlap szervezte volna le Megyeri úti fellépését, és nem tetézte volna az egészet a Tv2 időjárásjelentésében előadott, egészen szánalmas “médiahekkével”. És az még hagyján, hogy ő fárasztó, a nagyobb baj, hogy a világ focipályáit elárasztották az ilyen jófejkedő jancsibohócok, akik eddig errefelé nem bukkantak fel.

Az izlandi gólöröm kiváló példa a görcsös poénkodási kényszerre. Az első aranyhalas videón még mindenki röhögött, a másodiknál néhányan még tisztelettudóan mosolyogtak. Aztán ahogy jöttek az újabb és újabb, gondosan megkoreografált ünneplések, már csak azok küldözgették egymásnak a linkeket, akiknek amúgy tök mindegy, hogy izlandi a foci, vagy brazil.

Jimmy Jumpnak is csak egy jó dobása volt, éppen az, amivel megismerte a világ. Amikor a 2004-es EB-döntőn a Barcelona mezét vágta a katalánoktól Madridba igazolt Luis Figóhoz, talán még a Real Madrid drukkerei is mosolyogtak egy kicsit. A világ maradéka egészen biztosan fennhangon röhögött. Az egykori kedvenc hűtlensége által sebzett szurkoló bosszúja olyasmi, amiről mindenki álmodott, akinek már okozott csalódást profi sportoló.

Sajnos Jimmy Jump, akárcsak az izlandi bohócok, nem érezte meg, hogy mikor kell abbahagyni. A 2000-es években gyakorlatilag végigturnézta a világot, annyira lefárasztva a sportszerető közönséget, hogy amikor a dél-afrikai vébé döntője előtt megpróbálta a piros katalán sapkát ráhúzni a világbajnoki trófeára, a világ már inkább azon röhögött, hogy egy biztonsági őrnek éppen az utolsó pillanatban sikerült leterítenie.

Minden bizonnyal az a baj, hogy a sport (pláne a foci) és ez a fajta viccelődés egyszerűen nem fér meg együtt. Senki nem azért ül le megnézni egy meccset, hogy nevessen. Izgalomra és látványos játékra van csak szükség, ezeken túl minden – BL-himnusz, buta szakkommentátorok, feleslegesen szuperlassú lassítások, ésatöbbi – teljesen felesleges.

Focimeccsen röhögni csak akkor szokás, ha az ellenféllel történik valami megalázó. Luftot rúg, seggre esik, nekirohan a kapufának. És nagyjából évtizedente egyszer van valamilyen fergeteges spontán poén, mint a bírónak sárgát felmutató Paul Gascoigne. Erőlködő humoristákra viszont itt még kevesebb igény van, mint az életben általában.