A foci nem veszélyes üzem

Néhány hét alatt a két legjobb európai bajnokságon végigsöpört a piroslap- és sérülés-hiszti. Előbb Spanyolországban lángolt fel a vita arról, hogy a két hímes tojást, Messit és Cristiano Ronaldót fel kell-e rúgni, vagy elég a közelükbe menni a biztos kiállításhoz, most pedig Anglia hangos a többszörös gyilkos Nigel de Jong újabb rémtette után. Ahhoz képest, hogy lassan már 150 éve focizunk, még mindig nem sikerült eldönteni, mit kezdjünk az igazán gonoszokkal.

A spanyol balhé akkor kezdődött, amikor az Atletico de Madrid-Barcelona meccs legvégén Tomas Ujfalusi, a hazaiak védője irtózatosan bokán rúgta Lionel Messit. Nem is rúgás volt az, hanem inkább talpalás, és elsőre annyira csúnyán nézett ki az argentin bokája, hogy Barcelona-drukkerek világszerte kezdtek el azon aggódni, hogy ha a világ legjobb játékosa több hónapra kidől, akkor Pep Guardiola szűk öltönyeinek és borostájának látványa elég kárpótlás lesz-e az egymást követő vereségekért.

Messi sérüléséről szerencsére gyorsan kiderült, hogy vaklárma volt, másfél hét múlva már vele a pályán sikerült a Barcelonának először a Kazan, majd a Mallorca ellen is leikszelnie. Ekkorra azonban már beindult a spanyol sportsajtó úthengere, és még a Messiért egyébként nem rajongó madridi lapok is sikoltozva követelték minden kemény hátvéd felkoncolását és a sztárjátékosok szigorú védelmét.

A kampánynak gyorsan meg is lett az eredménye. A következő fordulóban Ernesto Galánt, az Espanyol hátvédjét zavarta le a bíró egy Cristiano Ronaldo ellen elkövetett, inkább csak sárgát érő szabálytalanságért, egy héttel később pedig az egész spanyol mezőny talán legkeményebb hátvédje, a bilbaói Amorebieta jutott ugyanerre a sorsra, egy szintén inkább csak narancssárgát érő, Iniesta elleni szabálytalanságért. A kiállításokat az azokat elszenvedő csapatok szurkolótáborán kívül általános megelégedés övezte.

Most hétvégén a vérfürdő Angliába költözött, ahol a Manchester City holland játékosa, Nigel de Jong úgy lábon rúgta a Newcastle-ben játszó francia Hatem Ben Arfát, hogy annak eltört a lába. A visszajátszásokból nem egyértelmű, hogy – szemben Ujfalusi néhány héttel korábbi belépőjével – de Jong aljas szándékkal igyekezett-e eltalálni a labda helyett a közmondásos babát. A holland pechére viszont neki elég sötét múltja van. Idén márciusban már eltört egy lábat, az amerikai Stuart Holdenét, a világbajnokság döntőjében pedig olyan emlékezetesen rúgta mellbe Xabi Alonsót, hogy abból még internetes mém is lett.

De Jong így hiába nem kapott sárgát, és még az angol FA sem tervezi megbüntetni, az általános felháborodás eredményeképpen Bert van Marwijk holland szövetségi kapitány inkább mégsem hívta el a napokban következő EB-selejtezőkre készülő válogatott keretébe. Ami azért elég különös fordulat, és elég szépen mutatja, hogy egy ilyen egyszerű sportban sem sikerült még világos kritériumokkal eldönteni, hogy ki a jó és ki a rossz.

Ennek alapvetően három oka van. Egyrészt mert a világ különböző focipályáin nem egyenlő mércével mérnek. Ez ma már nem olyan nagy probléma, mint régen, hiszen ma már tényleg senki nem gondolja komolyan, hogy míg az olasz és a spanyol játékosok mind hisztis primadonnák, addig a németek meg az angolok akkor is tovább küzdenek, ha mindkét lábukat tőből letépték. Az azonban igaz, és például BL-meccseken tökéletesen látszik is, hogy a különböző országokból származó bírók egészen más szellemiségben vezetnek meccseket, ami csak összezavarja a játékosokat.

Így van ez persze a vébén is, amikor az embernek elég megnéznie a meccs előtt, hogy mexikói vagy norvég lesz a bíró, és máris meg tudja saccolni, hány sárga és hány piros lesz a meccsen. A FIFA a mai napig képtelen rendet vágni, és konzekvens ítéletek helyett csak olyan húzásokra képes, mint amikor az 1990-es vébé előtt kitalálták, hogy minden gatyából kilógó trikót viselő játékost figyelmeztetni kell a betűrés elemi szabályaira.

A másik súlyos problémát a FIFA-val szemben mindig oly’ kritikus szurkolók jelentik, akik néha nemcsak elnézik a brutális szabálytalanságokat, hanem kultuszsztárokat, lokális isteneket faragnak a legbrutálisabb állatokból is. Aki rendszeresen néz focit, az pontosan tudja, mi a különbség egy kőkemény védő és egy aljas szemétláda közt, és nagyon szomorú, hogy sokan erről a különbségről a mez színének függvényében egyszerűen nem hajlandóak tudomást venni.

Spanyolországban és Angliában is van erre példa. Bilbaóban Andoni Goikoetxea a mai napig nemzeti hős, pedig ő volt a vadállat, aki Maradona lábát törte el, korábban pedig Bernd Schustert rúgta úgy le, hogy a német soha többé nem tudott korábbi formája közelébe kerülni. Goikoetxeát, aki a világ valaha volt egyik legjobb focistájának karrierjét majdnem tönkretevő focicipőjét otthon egy üvegvitrinben tartja, börtönbe csukni nem kell, őérte rajongani viszont egészen siralmas.

Angliában meg ott van Roy Keane, aki még aktív játékosként ismerte be, hogy ő bizony szándékosan, előre eltervezetten rúgta szét a norvég Alf-Inge Haaland lábát, akivel évekkel korábban egy meccsen már összeakaszkodott. Keane csak néhány meccses eltiltást és nevetségesen kis pénzbüntetést kapott ezért. Máig a Manchester United történetének egyik legmegbecsültebb játékosa, és a fair play szülőhazájában vígan edzősködhet ahelyett, hogy örökre eltiltották volna a stadionoknak még a környékéről is.

A harmadik probléma, és szemben az előző kettővel ez valóban nehezen megoldható, a durvaság megítélese körüli számtalan nehézség. Durva volt most de Jong, vagy csak határozottan lépett be, és korábbi rossz híréért kell most bűnhődnie? Igazságos Ujfalusi két meccses eltiltása? És ha ugyanennek a belépőjének eredményeként Messi soha többé nem lenne a régi, akkor is ennyit kellett volna neki adni? Túlzás volt az a piros Amorebietának, hiszen Iniestát annyira azért nem is rúgta fel? Na de akkor Iniestának lent kellett volna hagynia a lábát és kockáztatnia egy csúnya sérülést, csak hogy világosan látszódjon, milyen durva az ellenfél?

Vannak mindenféle vad elméletek egészen odáig, hogy aki sérülést okoz, az addig ne léphessen pályára, míg áldozata fel nem gyógyul. Ez egyrészt nem veszi figyelembe a vétlenül okozott sérüléseket, másrészt pedig a szemet szemért, fogat fogért ószövetségi elvén azért ma már illik túllépni.

Az viszont biztos, hogy aki szándékosan veszélyezteti az ellenfél karrierjét, az a mostaninál keményebb büntetéseket érdemel. A két lábat eltörő Goikoetxa esetében egy komplett szezonnyi pihenőt nem lett volna túlzott büntetés, mint ahogy az aljasságával még kérkedő Keane esetében sem. Ujfalusi esetében sem tűnne túlzásnak néhány hónapos szünet, annyi már pont elég ahhoz, hogy egy játékos végiggondolja, érdemes-e a saját karrierjét is kockáztatni csak azért, hogy másét derékba törje.

A nyilvánvaló brutalitás következetes, akár a meccsek után, a felvétel elemzése utáni megtorlásának lenne egyébként még egy jótékony hatása is. Mivel mindenki tudná, hogy az aljasságot nem lehet megúszni, feleslegessé válna a modern foci még a szabálytalanságoknál is sokkal súlyosabb problémája, a folyamatos fetrengés.