Az igazán nagypályás csalók

Nincs könnyebb célpont a nemzeti és nemzetközi sportszervezeteknél. Ezek túlnyomó többsége, kezdve a FIFA-val és a NOB-bal egészen le az utolsó kis ország Nemzeti RSG Szövetségéig mind a korrupció melegágyai, ahol gyakorlatilag szabad rablás folyik a Szent Sport ügyével takarózva. Úgyhogy a FIFA aktuálus botrányát is csak azért rángatjuk most elő, mert egyrészt – a NOB engedelmével – tényleg a legsötétebb bagázsról van szó, másrészt az aktuális bundaügy fényben különösen viccesek ezek a magas lóról észt osztó uraságok viselt dolgai.

A sportbarátok eleve gyanakodva figyelik ezeket az öltönyös, idős, sok esetben életükben sportpálya közelébe sem került urakat. Semmit nem csinálnak, viszont mindig tuti helyük van a díszpáholyban. Ki szereti az ilyet? És ezek az urak bizony tényleg elég keveset tesznek azért, hogy szeretni, ne adj’ isten tisztelni lehessen őket.

Nézzük a mostani ügyet. Elvileg december 2-án dönti el a FIFA, hol rendezik meg a 2018-as és 2022-es világbajnokságot. Illetve egészen pontosan nem is a FIFA, hanem annak 24 tagot számláló végrehajtó bizottsága. A 2018-as vébé már biztosan Európában lesz, a 2022-es pedig biztosan nem Európában vagy a 2014-es és a 2010-es vébének otthont adó Dél-Amerikában és Afrikában. Ilyen kettős választásra még soha nem került sor, a FIFA eddig mindig egyenként választotta a helyszíneket, az új rendszer pedig még a szokásosnál is több ügyeskedésre ad lehetőséget.

Először is mert nyilvánvaló, hogy bár eddig is voltak egyezkedések az egyes országok és kontinensek képviselői közt, így a dolog szinte nyílt alkuvá válik. “Szavazz ránk, én meg nyomok egy voksot rátok, plusz még két havert is tudok hozni” – mondhatja például a 2018-ra pályázó angolok küldöttje a 2022-re ácsingózó japánnak. Ez még talán nem lenne a világ vége, inkább csak infantilis és méltatlan a világ egyik legnagyobb sporteseményéhez, amire viszont most derítettek fényt az angol Sunday Times újságírói, az jóval messzebb megy ennél.

Azt eddig is sejteni lehetett, hogy a szép stadionoknál és a remek infrastruktúránál a döntőbírák közül sokra lényegesen jobban lehet hatni praktikusabb dolgokkal. Különben miért adtak volna például tavaly az angolok mind a 24 méltóságos úrnak 100 000 forintos bőrtáskákat? A brit újságírók azonban ennél nagyobb pályán próbálkoztak, és magukat az amerikai pályázathoz közel álló üzletembernek kiadva keresték meg a végrehajtó bizottság két tagját.

Az eredmény egyértelmű. A tahiti Reynald Tamarii, aki egyben az egész óceániai régió legmagasabb rangú képviselője a FIFA-nál, azonnal nagyrabecsüléséről biztosította az amerikaiakat, miután azok nagylelkűen felajánlottak egy új-zélandi futballakadémia bőkezű támogatását. A nigériai Amos Adamu még ennél is tovább egyszerűsítette a szavazatvásárlási folyamatot, mivel ő négy focipálya megépítéséért cserébe konkrétan megígérte, hogy az amerikaiakra fog voksolni.

A botrány kirobbanása után a FIFA bejelentette, hogy kivizsgálják az ügyet, és még olyan hangokat is lehetett hallani, hogy esetleg elhalasztják a december 2-i szavazást. A FIFA és úgy általában a hasonló szervezetek hasonló botrányait figyelve azonban megtisztulásra nincs semmi esély. Szavazatvásárlási balhé már a NOB-nál is volt, és a lebukás ott sem változtatott semmit magán a rendszeren, továbbra is ugyanazok a kínos országokból származó kínos figurák dönthetnek dollármilliárdok sorsáról.

A FIFA esetében a legvalószínűbb, hogy semmi nem történik, esetleg kis pénzbüntetéssel megússzák a vétkezők a dolgot. Ott van például a trinidadi Jack Warner ügye, aki annak ellenére tagja a mai napig a 24-ek társaságának, hogy a 2006-os vébén már lebukott, amikor egymillió dollárt keresett a neki és családjának kiutalt jegyek újraértékesítésével. Az egyébként a FIFA alelnökeként is működő Warnert egymillió dollár befizetésére kötelezte a szervezet, ennek máig csak az egynegyedét teljesítette. Pedig lett volna miből, hiszen amikor a trinidadi válogatott Skóciában játszott, Warner egyből szólt a szervezőknek, hogy a tiszteletdíjat egyenesen az ő bankszámlájára utalják.

A FIFA tele van Warnerhez hasonló figurákkal – sőt, szinte csak ilyen figurák dolgoznak ott. Például maga az elnök, Sepp Blatter, akiről makacsul tartja magát a pletyka, hogy megválasztásához ügyesen megkente mindenféle harmadik világbeli országok képviselőit. A FIFA pedig kikezdhetetlen, hiszen a rendszer megváltoztatásában senki sem érdekelt, főleg nem a hasonló módszerekkel működő nemzeti futballszövetkezetek képviselői.

Ez persze nem a világ vége. Ettől még valahol megrendezik azokat a nyomorult vébéket, és a meccsek színvonalához sem lesz sok köze annak, hogy mennyit tett vagy nem tett zsebre egy nigériai vagy tahiti küldött. Azon sem kell különösebben felidegesítenie magát az embernek, hogy a “nonprofit” FIFA-nak nem kell adóznia a dollármilliárdok után, amiket az egyes vébéken keres – végülis nem tőlünk lopják, hiszen mi még egy EB-rendezést sem kapunk.

Az viszont borzasztóan idegesítő, hogy ezek a figurák ítélik el a meccsek adását és vételét, amikor ők ennél lényegesen nagyobb pályán, nem vacak százezrekért adnak el és vesznek meg komplett tornákat.