Papa, nézd, mennyien vagyunk!

Az újpesti Volánbusz-pénztárban reggel kilenckor egyfolytában lamentál a pénztárosnő, hogy hát ilyen nincs, ennyien fizetnek nagy pénzzel, neki meg lassan nincs miből visszaadnia, hát mi lesz itt? A visegrádi busz előtt kígyózó sor, egymás után futnak be újabb és újabb emberek, sokuknál evezőlapát. Majd' mindenki üdvözöl valakit, és beáll mellé a sorba. Én ugyan a két gyerekemmel vagyok, tehát máskor lehet, hogy szóvá tenném a tolakodást, most azonban érdeklődve számolgatok, hányan is lehetünk: mert az magától értetődik, hogy a busz több mint fele ugyanoda tart. Van valami jellegzetes ezekben a vízitúrázókban, még akkor is, ha eltekintünk a kezükben lévő lapáttól.

A buszút majdnem egy óra. És csak nem akar kiderülni az idő, hiába is kecsegtetett ilyesmivel a meteorológia. Visegrádra érve élénken kezdünk forgolódni, vajon hol is kell leszállni: a célt azonban nem lehet eltéveszteni. A kompkikötő után kenukat és sárkányhajókat pillantunk meg egymás mellett a fűben, és leözönlünk. "Papa, nézd, mennyien vagyunk...!", rángatja meg a kezem Sára lányom.

Kis András, a túra megálmodója hol integetve, hol kezet rázva próbál üdvözölni minden érkezőt, közben láthatólag folyamatosan azon kombinál, hogy akkor most hogy is lehetséges ennyi embert ennyi hajóba elosztani, mobiltelefonál a későkkel, meghallgatja a többi egyesület vezetőjét, és közben felelget Annának, a kislányának, aki egy fa tetején ülve harsányan azzal dicsekszik, hogy milyen remek cowboykalapot sikerült valakitől szereznie. Fegyelmezetten állunk be a sorba, és kotorjuk elő a pénzünket, hogy adakozhassunk: a pénzt műanyag hordóba gyűjti egy tréningruhás, komoly veterán.

Annyira hűvös van, hogy egy rutinosabb utazó tábortüzet gyújt a parton, és odatelepszik melegedni, csatlakoznak többen is. Beletelik még jó egy órába, mire mindenki megérkezik, és kiderül, kit melyik hajóba osztanak. Engem először itt fog meg a dolog. Azt tudjuk, hogy a túrázásban az az egyik vonzóerő, hogy haverostul-családostul, együtt kimozdulunk. Itt azonban összejött több, mint másfélszáz ember, sok külön kis társaság, akiket a hajók befogadókapacitása miatt olykor kénytelenek a szervezők szétosztani. Mégsem húzza senki a száját, ha kiderül, hogy másik hajóban kell ülnie, mint a barátai vagy a családja. A lányom sem az én kenumba kerül, magam pedig a nyolcéves fiam mellé kapok három vadidegen srácot, ötödikest, hatodikost és nyolcadikost. A vállalkozók életkora vegyes: a legfiatalabb öt éves, a legidősebb több, mint hetven. Van egy kiskutya is, narancssárga mentőmellényben.

Kis András feláll a meghatározhatatlan márványszobor talapzatára, és rövid beszédben üdvözli a jelenlévőket, felsorolva, hogy az ő egyesületén, az Eventuson kívül kik segítettek még (Viziló Vizitúra, Újpesti Hajósklub, Honvéd Aurora SE, Tiszta Forrás Alapítvány, MTK Kajak-Kenu és Sárkánykenu Szakosztály, VSC Evezős Szakosztály, Kalandor Vizitúrázók, Karácsony Sándor Rózsatéri Református Általános Iskola, kecskeméti Katona József Gimnázium). A túra nem rólunk, nem a szervezőkről szól, hanem elsősorban rólatok, és itt két kézzel ránk, a százhetvenegy résztvevőre mutat. Százhetvenkettedikként a tömeghez csapódik az arra sétáló, kockás sapkás Fábry Sándor is, és mintegy végszóra, harsányan tréfálkozni kezd arról, hogy vajon a jobb oldalon fogunk-e evezni, és hogy milyen remek is volt az, amikor ő egyszer beborított a vízbe harmincöt füstölthal-konzervet. Kis András finoman mosolyogva visszaveszi a szót, egyrészt, gondolom, mert a tévés nem jön velünk, másrészt pedig talán azért, mert hogy segíteni jó és szép dolog, ám nem nevezném sem kacagtatónak, sem pedig viccesnek.

A szervezők áldozatkészsége előtt le a kalappal: mentőhajót a mentohajo.hu biztosított, csodálatos holmi, ilyen gépek maximum a Csillagok Háborújában vannak, a jármű szinte nem is érinti a vizet suhanáskor, és tényleg egy perc alatt ott terem, ha borulnánk. A parton párhuzamosan furgon kisér, hogy baj ne történjen - ha mégis, akkor pokróc, kaja, forralt bor vár.

Az első szakasz a legrohadtabb: túrán mindig az első szakasz a legrohadtabb, ez olyan evidencia, mint hogy osztálykiránduláson mindig esik az eső. Szembefúj a szél, a hullámok is olyan ronda tapadósak, és ilyenkor még a mancsaft sem szokott össze, négy gyerek négyféle ritmusban húz, és persze finoman mindenki megjegyzést tesz a másikra: a fiúk között ilyenkor dől el a rangsor, ezért én szólok közbe, hogy nyugi, mindenkit szidni fogok én, ha kell, de egymást ne vegzálják. Aztán elcsendesednek, és egyre ütemesebben lapátolnak: van is ok a csendességre: százhetven fő felett már nem túrának tűnik a konvoj, sokkal inkább népvándorlásnak.

Egy röpke pihenőre megállunk Dunabogdányban, itt hirtelen mindenki lelkes és felszabadult lesz, azok különösen, akik lyukacsos Croc-papucsuk vagy a tépőzáras szandáljuk helyett visszavehetik a sízoknit és a túrabakancsot. Aztán irány Leányfalu - ott vár a másik, a nagy pihenő.

Leányfalu egyik letagadhatatlan büszkesége Pereházy Pál, Pepe kapitány vizitelepe, a Vadkacsa Nomád Vízi Centrum. Pepe egyébként a vizen járók között afféle élő legenda, jóvoltából zsíros kenyér, tepertő, pogácsa és forró tea vár. A túrákon a civilizáció áldásai felértékelődnek, stílusos, hogy a szinte mindent nélkülöző kolontáriaknak egy ilyen túra is segít. A gyerekek megrohamozzák a mászófalat és a fa várkastélyt, kötelet kezdenek mászni, úgy tűnik, energiáik kimeríthetetlenek, akik az előbb még dideregtek, most szinte megizzadnak. Pepe a fő szervező Eventus Egyesület kiemelt társszervezője volt, szívélyesen köszönt és megkér, hogy amíg a pénzt számolják a szervezők, addig mindenki egyen-igyon és érezze otthon magát.

A számolás tovább tart, mint gondolnánk, szerencsére a zsíros kenyér is, az indulás előtt Kis András összefoglalja az eredményt. Az összeg hallatán tapsvihar csattan fel. "Figyeltem ám", rikkantja közbe Pepe, "András a kenuban végig fényképezte a hordót, elképzeltem, ha beleborul, akkor ugorhat utána", röhögés, a poén jobban ül, mint Fábryé, kár, hogy ő nem evezett velünk, pedig bizonyára élvezte volna az eseményt. "Ezt az összeget 2010 november 14-én személyesen adjuk át Tili Károlynak, Kolontár polgármesterének."

Az utolsó szakasz, a tizenöt kilométer ismét remekül indul, aztán kezd húzóssá válni. Az ismerős tereptárgyak, a híd, a szentendrei sétány UFO-szobra, a két villanyvezeték, a megyeri híd már-már eufórikus örömet váltanak ki. Rendőrmotoros is kísér, néha elénk sorol, ilyenkor a motorcsónak farvize segíti a kenusokat, mert a gyerekek kicsit fáradni látszanak, de egyik sem panaszkodik. A rangsorrend kialakult, a lapátolás közben Winnetouról, Old Shatterhandról, az Airbus és a Boeing közötti különbségekről, imádott és gyűlölt tantárgyaikról beszélgetnek. Esni kezd, néhány túrázó esőkabátot húz, hálát adok cowboykalapomnak. A vizirendőr átkiált két ázott kislánynak, ha akarnak, átülhetnek a motorcsónakba. Ilyet még nem láttam, egyrészt a rendőr kedvessége hat meg, másrészt az, hogy mindkét kislány visszautasítja a lehetőséget, pedig nekem gyerekkorom óta titkos vágyam, hogy egyszer rendőrmotorosban üljek.

Lassan besötétedik, a mentőhajó meggyújtja a lámpáját - és pár percen belül már fordulunk is a kikötőhöz. A kenukat kivonszolni és lemosni ezek után már csak levezetés, ilyenkor van az a pillanat, amikor mindenki fáradt és derűs. Kiderül, hogy Pepe néhány lapátját elhozták a gyerekek, de ahogy ismerem a vízi embereket, két napon belül visszajuttatják neki, ha nem, feleveznek velük Leányfaluig.

Az adakozásból 608 500 forint jött össze, tessék leosztani 171-gyel, és kiderül, milyen adakozó ember is a hajós. Ennyi emberrel, noha nem ez volt a cél, ez lett Magyarország legnagyobb számú vízitúrája, ezen felbuzdulva Kis András úgy döntött, teremt egy hagyományt, és szeptembertől ezt a túrát rendszeressé teszi.

Egy haladó hagyomány mindig jól jön.