Kell egy utálható csapat

Ezt a cikket nem lehet máshogy kezdeni, mint őszinte és szívből jövő részvétnyilvánítással a Videoton játékosai, drukkerei és mindenféle hozzátartozói felé. Ők aztán nem tehetnek arról, hogy így alakultak a dolgok. Ha rajtuk múlik, a Vidi biztosan megmarad annak a magyar klubcsapatnak, amelyre egyre több generáció tekint úgy, mint az Utolsó, Amelyik Még Elért Valamit.

Mennyivel jobb lenne, ha a Videotonról ma is mindenkinek az 1984-85-ös nagy menetelés jutna eszébe, a végén a koronával, az UEFA-kupa döntő visszavágóján a Santiago Bernabeu stadionban aratott győzelemmel. Meg azok a beszélgetések külföldi férfiakkal, amelyekben a Puskásék elmúlásán kesergést mindig az követ, hogy “na de még a nyolcvanas években is remek csapataitok meg játékosaitok voltak, hogy a fenébe is hívták azt a szakállas kapust?”

Ma a Videoton nevének elhangzásakor senkinek nem Wittmann szabadrúgása jut eszébe, hanem Orbán Viktor. Igazán vicces élmény a jelenlegi magyar kormánnyal egyébként szimpatizáló, és még a foci iránt sem érdeklődő társasággal azon röhögcsélni hétfőnként, hogy hétvégén, ahogy mondani szokás, szopott a Vidi. Olyan érzés ez, mint azon gúnyolódni, hogy bedöglött az elnöki különgép – mindenki remekül szórakozik, ha porszem kerül a hatalom valamelyik személyes játékszerébe.

Mert ahhoz sok kétség nem fér, hogy a Videoton mára az egyébként megbízható források szerint valójában Újpest-drukker Orbán Viktor személyes kis játékszere lett. Oda jár a díszpáholyba mindenféle fontos üzletemberekkel, hogy aztán ezek az üzletemberek és további üzletfeleik hirtelen önzetlen késztetést érezzenek a Vidihez erősen kötődő Puskás Akadémia meg úgy általában a magyar foci bőkezű támogatására.

Ez az eljárás nem szokatlan Magyarországon, volt olyan vezetőnk is, aki vadászni szeretett, ha most egy focirajongó jutott, hát viseljük el a hóbortjait, ahogy rendes állampolgároktól illik. Ráadásul Orbán hobbijának megvan az az előnye, hogy míg egy vadászterületet nem lehet utálni, egy focicsapatot már annál inkább. Kínos dolog a hatalom csapatának lenni, aki viszont szerencséjére nem annak drukkol, az garantáltan soha többé nem unatkozik, amikor a nemzet focijáról van szó.

A szocializmus évtizedeiben is össznépi mulatság volt egymás csapatait vádolni azzal, hogy csak azért nyernek, mert a párt, a rendőrség, a honvédség vagy a Barátság mgtsz. ott tolja őket, ahol tudja. A világon mindenhol, ahol a hatalom szeret a futball közelében páváskodni megfigyelhető ugyanez a jelenség, márpedig a hatalom a világon csak ott nem csinál ilyet, ahol tényleg olyan sziklaszilárd, demokratikus és becsületes, mint az Oslo-Rotterdam tengelyen kívül szinte sehol.

Berlusconi csapata a Milan, Mussolinié a Lazio volt, Francóé meg a Real Madrid, annak ellenére, hogy a spanyol diktátor szíve állítólag inkább az Atletico felé húzott. Iránban mindenki meg van győződve, hogy még az ajatollahoknak is van kedvenc csapata, és az igazán vicces helyzetek akkor állnak elő, amikor egy országot irányító katonai junta vezetői különböző csapatoknak drukkolnak, és ezért egymás ellen is harcolniuk kell, mint ahogy az latin-amerikai országokban már számtalanszor megtörtént. Csak azért illetlenség megemlíteni, hogy tisztára, mint egy Vidi-Loki rangadón, mert Orbán és Kósa persze, hogy nem katonai juntában működnek, de azért a párhuzamot igyekezzünk észrevenni.

Így hát a következő években a Videotonra és ennél jobbat érdemlő szurkolóikra nem vár más, mint a csendes beletörődés a gúnyos megjegyzésekbe. Túl fogják élni, mint ahogy szegény Fradi is túlélte a Torgyán-Szabadi tandemet, hogy aztán újabb és újabb politikusok karjaiba meneküljön. Túl fogják élni, mert a drukker, még ha egy nem sok örömöt szerző magyar csapatnak szurkol, akkor is nemesebb lélek, mint egy hatalmát az emberek szórakozásának megzavarására felhasználó politikus.