Addig megyek, míg nem vizionálok

Vőneki Antal 2010-ben az IUTA mind a hat versenyét teljesítette, ez rajta kívül senkinek nem sikerült, az őt követő csak négyen tudott végigmenni. A kiegyensúlyozott versenyzéssel megnyerte az ultatriatlonisták összetett világbajnokságát. Három versenyen a legjobb magyarként végzett: Ausztriában a dupla ultraduatlonon (1,34 km futás, 360 km kerékpár, 84,4 km futás), Németországban a tripla ironmanen (11,4 km úszás, 540 km kerékpár, 126,6 km futás) és Mexikóban a dekatriatlonon, a tízszeres távon (38 km úszás, 1800 km kerékpár, 422 km futás). A dupla ultraduatlonon korosztályos világrekordot és abszolút magyar rekordot állított fel, ezenkívül még négy korosztályos (ötven év feletti) csúcsot is az övé. Vőneki az életkorával is csúcstartó, ilyen idősen még senki nem nyerte meg a világkupát a sorozat 18 éves történetében.

Most 52 éves, sokáig teljesen hidegen hagyta a sport. “Még a sportrovatot is átlapoztam az újságokban, aztán tíz éve a kutyámmal kezdtem el futni, egyre hosszabb távokat.“ A sok lefutott kilométer után jött a maraton, az első 42 kilométerét a budapesti versenyen futotta le. Az élmény sorsdöntő volt, tudta, hogy versenykörülményekre, adrenalinra és hosszabb távokra van szüksége.

Az edzéseken észrevétlenül növelte a távokat. Vallja, csak addig megy, míg jólesik neki, a versenyeket is így teljesíti. Önkéntelenül is egyre hosszabbakat fut, mert már csak úgy szabadul fel a szervezetében az örömöt kiváltó endorfin.

Egymás után jöttek a szupermaratonik, a 24 órás futások. A triatlon 2003-ban jött. Júniusban vett egy kerékpárt, két hónappal később már a nagyatádi ironmanen (3,8 km úszás, 180 km kerékpár, 42,2 km futás) indult.

A távok egyre növekedtek, és a sikerek is jöttek. Magyarországon övé a legtöbb ironman, 71-szer teljesítette a távot, ez több mint 16 ezer versenykilométert jelent. 2006-ban Franciaországban csinálta meg először a tízszeres távot. Ekkor a világranglista nyolcadik helyén állt, két évvel később már hatodik volt, míg idén sikerült megnyernie a sorozatot.

Mexikóban idén a harmadik tízszeres távú ironmanjét teljesítette, gond nélkül. Magyar még nem ment végig egynél többször ezen az irgalmatlan hosszú távon. “Ez az 52 évem előnye is lehet, a jó taktikta kompenzálja a fiatalok vastagabb combját.” Az volt a cél, hogy befejezze a versenyt, mert így biztosan övé lett az összetett elsőség. A visszafogott versenytempója ellenére több mint egy napnyit javított 2008-as idején. “Ha hiszek az orvosoknak, és az edzőknek, akkor nem kellett volna semmit javulnom. Ilyen korban már teljességgel kizárják a fejlődés lehetőségét.”

Az előrelépés a versenytapasztalatoknak is köszönhető, nem csak a fizikai adottságokon múlik. “Ha megvan a kellő állóképesség, és megismerjük magunkat, tudjuk, hogy milyen körülmények között működik jól a szervezetünk, onnantól kezdve már a lelki tényezők döntenek. A lényeg, hogy ismerjük a testünk jelzéseit. Olyanná válunk mint egy autó, ha kiürül a tankja, beleöntjük a benzint és megyünk tovább”.

A legtöbb versenyzővel ellentétben nem hisz a tápszerekben és a különféle étrendkiegészítőkben. Azt vallja, hogy a vasember gyomrának is vasból kell lennie. Mexikóban is a helyi ételeket ette. Elsőre furcsállotta a kukoricaliszt alapú ételeket, de a jó fűszerezettség miatt hamar megbarátkozott velük. Testsúlyából nem vesztett, pedig előfordul a 8-10 kg-os, és nagyobb súlyvesztés is.

Az ultratávokon a pihenés-versenyzés beosztása is dönthet. Vannak olyan versenyzők, akik a hosszú pihenőket, majd a gyors kerékpározást és futást választják, mások a folyamatos lassabb haladást tartják eredményesebbnek. Vőneki is ennek a híve, talán már az extrémitásig is elmegy. “Addig megyek, míg nem vizionálok, és csak akkor állok meg pihenni”. A versenyeken már azt is megtanulta, hogy futás közben pihenjen. “A hosszabb egyenes szakaszokon szinte lenullázódik az agyam, és még a szemem is becsukom. A sokadik kör után már automatikusan tudom, hol jönnek a kanyarok, és akkor felébredek.”

Vőneki végül a negyedik lett a tízszeres távon, ez bőven elég volt, hogy megnyerje a világkupát. Mikor célba ért, irigykedve nézte a még köröző húszszoros ironmanen indulókat, még ment volna tovább. “Úgy éreztem, nem befejeztem a versenyt, hanem csak félbehagytam, de mégis azt gondolom, ezzel a teljesítménnyel értem el pályafutásom csúcsát. Ez a győzelem többet jelent nekem, mint a két diplomám.”