Buda, Richárd
-3 °C
15 °C
Index - In English In English Eng

A legnagyobb góllövő

2011.02.14. 19:50

Az eredeti, az igazi Ronaldo búcsúja a valaha volt egyik legnagyobb focista búcsúja. Ma már messze nem ő a legjobb játékos, hiszen 34 évesen már közel sem tudta azt, amit a fiatalok, Messi, Cristiano Ronaldo, Xavi vagy Iniesta. Azonban ha össze kellene állítani minden idők legjobb focicsapatát, abba a legkönnyebben Ronaldo tudna bekerülni. Amit ugyanis ő tudott, nevezetesen gólokat rúgni, azt nem tudta nála jobban talán senki, soha. És hát mit ad isten, a labdarúgás ugyan csapatjáték, ahol az átjátszhatatlan védő és a labdát tanárian osztogató középpályás is lehet ünnepelt sztár, de a lényeg, a gól szerzője mindig egy kicsit felettük lesz.

Ronaldo sikerekkel gazdag pályafutása tele volt különleges kanyarokkal. 1994-ben, 17 évesen már ott volt a vébén, ám Parreira szövetségi kapitánynak hiába könyörgött egy egész ország – állítólag a saját édesanyja is –, egy percre sem küldte pályára a fiatal zsenit. Ronaldo így csak a kispadról nézhette végig hazája diadalát – nagyjából ahogy 1978-ban Maradonával történt, aki még a keretbe sem fért be.

A vébé után – állítólag éppen az ő tanácsaira hallgatva – Ronaldo gyakorlatilag lemásolta Romario európai karrierkezdését. Előbb az európai mércével középcsapatnak számító PSV Eindhovenben edződött meg, majd szerződött két évvel később ügyesebben, erősebben és okosabban a Barcelonához. Érdekes egyébként, hogy ugyanezt a módszert, a mélyvízbe ugrás előtti bemelegítést választotta később Ronaldinho is (PSG, majd szintén Barcelona), míg az Európában egyből a Real Madridban kezdő Robinho azóta sem lett akkora játékos, mint amit a Santosban bemutatott teljesítménye ígért.

Ronaldo egyetlen szezonja a Barcelonában talán a legjobb volt, amit focista az utóbbi harminc évben teljesített. Mindjárt egy mesterhármassal mutatkozott be, aztán 37 bajnoki meccsen 34 gólt szerzett, miközben végig ő volt a világ legerősebb, legügyesebb, legokosabb és leggyorsabb játékosa. A 96-97-es szezonban szerzett góljaiból készült válogatásokat minden bizonnyal addig fogják mutogatni az interneten, amíg létezik a futball. Az a Ronaldo bárkit, Gerd Müllert, Romariót, tényleg bárkit kiszoríthatott volna minden idők legjobb csapatából – jobb csatár nála nem létezett.

Egyetlen barcelonai éve után Ronaldo az Interbe szerződött, ahol egész gyorsan tudott alkalmazkodni az olasz bajnokság különleges igényeihez és gyilkos hátvédeihez. Megkapta első Aranylabdáját, és minden esélye megvolt arra, hogy a valaha volt három-négy legnagyobb közé emelkedjen. Aztán 1998 nyarán elkezdtek félrecsúszni a dolgok.

Pontosan már soha nem fog kiderülni, hogy mi történt a 98-as vébédöntő előtt és alatt, minek volt a következménye, hogy Ronaldo még a brazil válogatottnál is bénultabban játszott, a franciák pedig talán minden idők legsimább döntőjét nyerhették meg. Tényleg rohama volt? Tényleg ő akart mindenáron játszani? A Nike ragaszkodott bármi áron a szerepléséhez? Most már teljesen mindegy, csak az számít, hogy Ronaldo karrierje itt örökre megbicsaklott.

Az Interben már éppen összeszedte volna magát, amikor 1999 végén lesérült, majd a következő év elején, a visszatérése utáni első meccsén még egyszer, ráadásul nagyon csúnyán. A 2002-es vébé előtt gyakorlatilag csak perceket játszott, a világ pedig megismerte és elkezdte kinevetni a nyilvánvalóan súlyproblémákkal küzdő Ronaldót (ahogy korábban ugyanezért nevették ki Maradonát és Romariót is).

A vébén aztán csoda történt, és a nyolc gólt – ezek közül kettőt a döntőben – szerző Ronaldo ismét nemzeti hős és a világ nyolcadik csodája lett. Ennek megfelelően ismét elnyerte az Aranylabdát, és szerződést is kapott a világ legjobbjait bélyegként gyűjtő Florentino Perez elnök Real Madridjától, ahol négy és fél éven át volt a világ egyik legjobb csatárja. Nem az egyértelműen legjobb, mert azt viharvert lábai és önálló életet élő pocakja már nem engedték.

2006-ban még három gólt lőtt a vébén, így összesen 15 találata a mai napig rekord. Ez sem volt elég azonban ahhoz, hogy a nyilvánvalóan öregecske és szárnyaszegett brazil válogatott messzire jusson, nyolc év után ismét a franciák állították meg őket. Innentől kezdve pedig már tényleg csak a lejtő maradt, néhány felvillanással. Szerződés az AC Milan által üzemeltetett aggok házába, újabb csúnya sérülés, utolsó nekifutás otthon, a Corinthiansban, majd most a végső beismerés: a lábai már nem bírják, hiába szeretné a szíve és az esze.

Brazilként a világ legjobb focistájának lenni különleges feladat. Cannavaro nyerhetett Aranylabdát egyszerűen csak jó hátvédként is, egy braziltól azonban ez soha nem lesz elég. Ahhoz varázsolni kell tudni, úgy játszani, hogy Budapesttől Bangkokig kisgyerekek milliói döntsék el, ők bizony focisták akarnak lenni. Ronaldo ezt nem csak makkegészségesen tudta, hanem még borzasztó, sokak karrierjét minden bizonnyal örökre elvágó sérülései után is. Sokan csúfolták súlyfeleslege és közismert dorbézolásai miatt, pedig ő onnét jött vissza makacs akaraterővel, ahonnét nem sokan lettek volna képesek.

Brazília balszerencséjére nem valósul most meg az, amire sokan vártak, és nem fog egy bajnokságban játszani a három levezető világklasszis, Ronaldo, Ronaldinho és Rivaldo. Cserébe vigasztalhatják magukat a tegnap az U20-as Dél-Amerika-bajnokság döntöjében Uruguayt 6-0-ra legázoló fiataljaikkal. Lucas, Neymar és a többi, a 2014-es, hazai rendezésű vébére készülő zseniális fiatal közül sokan nyilván Ronaldót nézve döntötték el, hogy muszáj lesz focizni.