Arany alkony

Sok dolgot nem tudnak jól csinálni a világklasszis focisták, ám szinte semmi nem okoz nekik olyan nehézségeket, mint a tisztességes megöregedés. Minden Beckenbauerre jut egy Maradona, minden Cruyffra egy George Best, és minden Pelére egy Garrincha. A megöregedésen belül is különösen nehéz megoldani azokat az éveket, amikor a világklasszis már nem világklasszis, viszont még ciki lenne visszavonulni. Olyan nehéz ez, hogy lehet, most sikerült valakinek először méltó módon megoldania a feladatot.

2010 nyarán Raúl González 33 éves volt, és gyakorlatilag mindent megnyert, amit focista egyáltalán megnyerhet – háromszoros BL-győztes, hatszoros spanyol bajnok, kétszeres spanyol gólkirály, Real Madrid mezben ő rúgta a legtöbb gólt és ő játszott a legtöbb meccsen is. Így tíz évvel későbbről visszanézve azt a 2001-es Aranylabdát is neki kellett volna inkább nyernie, nem másodikként végezni Michael Owen mögött.

Pechére még akkor volt 102-szer spanyol válogatott, amikor még lehetetlennek tűnt, hogy az a csapat valaha is nyerjen bármi komolyat, így az EB- majd vb-győzelmekről már lemaradt. Ettől függetlenül Raúl legenda, de akkora, hogy azon kevés Real Madrid-játékosok között van, akiket még Barcelonában is tisztelnek – Cristiano Ronaldo például akármit csinál, ez a veszély soha nem fogja fenyegetni.

Az ezredforduló környékén alig volt Raúlnál jobb játékos a világon. Akkor egyszerre volt fiatal és tapasztalt, hiszen 1994-ben, alig 17 évesen Jorge Valdano már bedobta a mélyvízbe, hogy az addigra kiöregedett Emilio Butraguenót pótolja. Raúl pedig szó nélkül tette a dolgát a pályán, ahogy az azóta eltelt 16 évben mindig. Nem volt se kiemelkedően ügyes, se kiemelkedően erős, se kiemelkedően okos, egyszerűen csak azt tudta garantálni, hogy minden szezonban rúg 20-30 gólt.

Raúlnak azonban a válogatottból korán nyugdíjazása mellett volt egy másik nagy balszerencséje is karrierje során: Florentino Perez klubelnök. Amióta a 20. század messze legsikeresebb csapata 2002-ben megszerezte máig utolsó BL-győzelmét, lassú hanyatlás kezdődött, amit máig nem sikerült megállítani, még az elköltött sok száz millió euró árán sem. Raúl 2002-től kezdve mindig háttérbe szorult az éppen aktuálisan vásárolt sztárok mögött. Beckham, Ronaldo, Zidane, Figo mind ajnározottabbak voltak nála. Ezek között persze volt, aki megérdemelte, hiszen valóban nagyobb játékos volt Raúlnál, a klub élő legendája viszont többet érdemelt volna ennél. A Madrid kudarcokkal teli utóbbi éveineik éppen ez az egyik oka – a saját nevelésű játékosok teljes elhanyagolása, bármekkora klasszisról is legyen szó.

Raúl azonban nem sértődött meg, hanem 2006 és 2008 között, amikor nem Perez volt az elnök, másodvirágzását élte, és megmutatta, hogy még mindig tud nagyon sok gólt lőni. Ekkor már egyre szaporodtak az olyan újságcikkek, amik arról írtak, hogy Raúl nagyobb beleszólást kap a klub ügyeibe, mint amennyi egy játékosnak járna, és sok egykori Madrid-játékos, Cicinhótól Anelkáig arról beszélt, hogy a csapatkapitány ott tett nekik keresztbe, ahol csak tudott. Ezen állítások igazságtartalmát ellenőrizni lehetetlen, bár nyilvánvaló, hogy valami lehetett a dologban, hiszen túl sokan mondták ugyanazt. Akárhogy is volt, Raúl 16 éven át kitartott Madridban, ami leginkább azt bizonyítja, hogy ha hibázott is néha, klubhűsége, professzionalizmusa megkérdőjelezhetetlen.

2009 nyarán aztán Perez visszatért a klubelnöki székbe, az időső Raúl pedig egyre kevesebb szerephez jutott, és a következő szezonban mindössze hét gólt szerzett. 2010 nyarán megérkezett a kispadra José Mourinho, és nyilvánvalóvá vált, hogy az ő csapatában Raúlra, és a másik régi bútordarabra, Gutira már nincs szükség. A csapatkapitánynak tehát váltania kellett, és ő, ismét bizonyítva profi hozzáállását, nem a legkönnyebb, hanem talán a legnagyobb kihívást jelentő utat választotta.

Nem vonult vissza, nem ment el levezetni az MSL-be, vagy irtózatosan sok pénzt keresni valami olajsejk csapatába, hanem az európai mércével legfeljebb középcsapatnak számító Schalke 04-be szerződött. A német bajnokságot ma nem sztárolják annyira, mint az angolt, a spanyolt, vagy akár még az olaszt sem, de kétség nem fér ahhoz, hogy ott alibizni, levezetni nem lehet. A Schalkéban Raúlnak az első naptól keményen kellett dolgoznia egy számára teljesen idegen közegben, ahol sem a nyelvet, sem a futballkutúrát nem ismerte, mégis villámgyorsan beépült a csapatba.

A Schalkénak a Bundesligában idén nem megy olyan jól, mint az elmúlt néhány évben, azonban senki sem Raúlt hibáztatja a döcögésért. A másik két küzdelemben viszont nagy részben neki is köszönhető, hogy a Schalke még mindig életben van. Szerdán ő szerezte csapata egyetlen gólját a német kupa elődöntőjében, amelynek köszönhetően a Bayern München 20 év után először kapott ki otthon hazai kupameccsen. Május végén a Schalkénak a másodosztályú Duisburg lesz az ellenfele a döntőben, nyilván ők az esélyesek a végső győzelemre.

Két héttel korábban a BL nyolcaddöntőjében szintén Raúl szerezte azt a gólt, amelynek köszönhetően a Schalke 1:1-et játszott Valenciában, és így bizakodóan várhatja a jövő heti visszavágót. A legszebb persze az lenne, ha a Schalke nemcsak továbbjutna, hanem a negyeddöntőben a Real Madridot fognák ki, és így Raúl pályafutása során utolsó előtti alkalommal játszhatna még egyszer a Bernabeuban. Az utolsó meccse nyilván visszavonulása után valami grandiózus búcsúmeccs lesz ugyanott, világválogatottal és minden egyéb kötelező kellékkel.

A Bayern elleni diadal után a Marca megszavaztatta olvasóit, hogy szerintük Raúlnak helye lenne-e Mourinho nagyon eredményes, de még csak formálódó Real Madridjában. 78 százalék igennel szavazott. Visszatérni oda már nyilván nem fog, de mivel már most is 15 gólnál tart az idei szezonban, az ég világon semmi oka nincs arra, hogy a következő egy-két évben visszavonuljon. Legfeljebb ha megunja. Akárhogy is lesz, a fociban nagyon-nagyon ritka az ilyen példás és okosan végigvitt karrier.