Úristen, ellendrukkereink lettek

Furcsa érzés egy sokáig a szélesebb fociszerető közvélemény által kedvelt vagy legalábbis semlegesnek csapat drukkereként azt megélni, hogy az ember szeme fényét egyre többen utálják. Történhet ilyesmi például politikai okokból, mint amikor egy csapat túl közel kerül az aktuális hatalomhoz, de a leggyakoribb eset mégiscsak az, amikor egy sokáig nem különösebben sikeres csapat hirtelen jött győzelmei szülik meg a gyűlöletet.

A történelmileg nagy csapatok drukkerei nyilván hozzá vannak szokva a hangos és agresszív ellentáborhoz. A Manchester United, a Juventus, a Bayern München, a Real Madrid vagy akár a Fradi szurkolói a szép évtizedek alatt megtanultak együtt élni azzal, hogy a fél ország, fél Európa, vagy akár a fél világ kárörvendően röhög, ha kikapnak. Olyan hirtelen világverővé vált csapatok drukkerei, mint a Lyon, a Chelsea vagy a Barcelona, azonban döbbenten állnak e számukra teljesen új jelenség előtt.

Egészen fiatal drukkerek kedvéért érdemes elmondani, hogy ez a három csapat az elmúlt évek eseményei előtt nem nyert szinte soha semmit. A Lyon, mielőtt a 2000-es években hétszer egymás után megnyerte a francia bajnokságot, összesen három hazai kupagyőzelemmel és egy egészen nevetséges Intertoto kupával büszkélkedhetett. Roman Abramovics milliárdjai előtt a Chelsea ötven éven át képtelen volt megnyerni az angol bajnokságot, és inkább csak a londoni éjszakai élet híres és hírhedt figuráinak volt a kedvenc kiscsapata.

A Barcelonáról sokan azt képzelik, hogy mindig is európai nagycsapat volt, amely az idők kezdete óta közelharcot vív a másik spanyol gigásszal, a Real Madriddal, pedig dehogy. Mielőtt a klubot teljesen átalakító, a máig tartó sikerszériát elindító Johan Cruyff 1988-ban edzőként a csapathoz szerződött, a Barcelona 28 éven át összesen két darab spanyol bajnokságot volt képes megnyerni. BEK-et meg soha egyetlen egyet sem. Ez éppen fele annyi, amennyit ebben az időszakban az Atletico Madrid tudott nyerni, és éppen ugyanannyi, mint amennyit a Real Sociedad vagy az Athletic Bilbao. Azokat meg aztán végképp nem nevezné senki nagy csapatnak.

A kudarcokkal teli évtizedek után mindhárom csapat drukkerei egyik meglepetésből estek a másikba a 2000-es években, ahogy kedvenceik a hazai és a nemzetközi kupákban is korábban elképzelhetetlenül jól kezdtek teljesíteni. Azán alaposan meglepődtek, amikor látták, hogy a sikereknek köszönhetően hirtelen az ellentábor, amelynek korábban maguk is lelkes tagjai voltak, ellenük fordult, és idegen városok utcáján volt képes petárdákat robbantani, ha az újgazdagok kikaptak vagy kiesetek.

A három csapat esetében még a Chelsea-nél érthető a leginkább a hirtelen jött gyűlölethullám – Abramovics lopott milliárdjait tényleg nehéz szeretni. A Barcelona és a Lyon esetében azonban nem könnyen szerzett és drágán vett sikerekről van szó, hiszen mindkét klub éveken át dolgozott keményen azért, hogy aztán legyen mit learatni. Mindkét csapat példásan foglalkozik az utánpótlásneveléssel, a náluk felnőtt játékosoknak a nemzeti válogatott színeiben még az egyébként ellendrukkerek is tapsolnak.

A szokatlan jelenséggel találkozva a hirtelen meggyűlölt csapat szurkolója először olyan önértékelési válságba esik, mint a tinédzser lány, aki először szembesül azzal, hogy az osztályban nem mindenki rajong a fiúcsapatokért. Rossz az ízlésem? Vak vagyok, hogy nem veszek észre valamit, ami valójában mindenkinek evidens? Csak szívatnak, és valójában nekik is tetszik ugyanez? Egy rendes focidrukker sem reagál érettebben, mint egy kamaszlány, ha a kedvenceit meri valaki bántani.

Szép lassan persze mindenkinél leesik a tantusz, és eszébe jut, hogy amikor még egy kiscsapatnak drukkolt, miért gyűlölte a sikeresebbeket. Hát mert sikeresebbek voltak, azért. Mert jobb játékosaik voltak, mindent ők nyertek meg, és úgy korzóztak a világban, mintha az egész az övék lenne. Most, hogy fordult a kocka, egyen csak meg mást a sárga irigység. Vagy legyen harmónia a földön, nyerjünk kevesebbet, focizzunk rosszabbul, és adjuk el a legjobb játékosainkat, csak ne kelljen ellendrukkerek villogó szemével találkozni? Tisztességes drukkerben ez a kérdés fel sem merülhet. Egyébként is olyan szórakoztató, ahogy főnek a saját levükben.