Beálltunk a wimbledoni pisszegéshullámba

„Ne aggódjon, oda fogunk érni Murray meccsére, legfeljebb egy kicsit majd odalépek” - mondta a buszsofőr, és mivel egyedüli utas voltam a shuttle járaton, kötelességének érezte, hogy folyamatosan tájékoztasson Federer és Del Petro drámai meccséről. (19:17-re nyerte a döntő, harmadik szettet a svájci.)

A végén kért tőlem egy névjegykártyát, hogy feltétlen megmutassa a családjának – bár igazából nem tudtam eldönteni, férfi-e vagy nő -, gyűjti ugyanis az utasainak a nevét. Miután látta a nevem, gyorsan átfutottam az agyán, hogy esetleg távoli rokon lehetek a híres Andréval, de gyorsan megnyugtattam, nincs rokonság Agassival.

„Hogy is gondolhattam, hiszen akkor helikopterrel érkezne, nem az én koszos buszommal” - mire csak annyit mondtam, pontosan így van.

Wimbledon az egész londoni olimpia kultikus helyszíne, a város elitrésze, a legjobb környék, csodás villákkal, természetes erdővel, és ahogy a pályára értem, rögtön egy mókussal találkoztam.

Federer meccsének persze vége lett, a két női elődöntőn minimális izgalom sem volt, Sarapova és Serena Williams is alig veszített gémet, aztán jöhetett a másik férfi elődöntő: Novak Djokovics és Andy Murray volt a két szereplő.

Murray még nem nyert nagy tornát, Szerbia ugyanakkor, mióta lepattant róla Montenegró, még nem nyert olimpiai aranyat. Az elmúlt két olimpián nem örülhettek a szerbek. Most értelemszerűen mindenki a káprázatos veretlenségi sorozatokat építő, a zászlót is vivő Djokovicstól várta a sorozat megszakadását.

A wimbledoni füvet, akárhogy is igyekeztek a szervezők, nem sikerült tökéletes állapotba hozni, helyenként meglehetősen furcsán pattannak a labdák, az alapvonalak után mintha cementet vagy lisztet szórtak volna, ha fújt szél, vitte a port.

A wimbledoni pazar létesítményben most nem az a szurkolás van, mint egy Grand Slamen, mindenfelé angol és szerb zászlók voltak, értelemszerűen előbbiből volt lényegesen több.

És most aztán kiabáltak, üvöltöttek is a drukkerek, nem fogták vissza magukat, nem kellett kötelezően visszafogniuk magukat. A játékosok is kifuthattak kékben, senkit sem zavart.

Már csak azért is érdemes a teniszt olimpián nézni, mert egy Davis-kupa-meccsre hajaz a hangulat, arról meg nem is beszélve, hogy ezek a sztárok elérhetetlenek egy elődöntőben, ha nincs ott a hálón az öt karika.

A versenyzők azt mondták, eddig jobban szeretik ezt a közeget, mint az egyébként megszokott és megkívánt sterilitást, igazán tudnak lelkesedni, fanatizálják magukat.

Igaz, párszor meg is zavarja egy-egy bekiabálás a versenyzőket. Arról nem is beszélve, hogy a sajtópáholyban ülő nációk időközben örültek, ha versenyzőik sikert értek el. A pisszegés gyorsan terjedt ilyenkor, mint a hullámzás a focistadionban. Egyébként is kivételes a szentély akusztikája.

Ilyenkor kötelességének érezte mindenki, ha egy olasz vagy francia, vagy német lelkesen, vagy ami ennél rosszabb, zavaróan hangosan beszélt (telefonált, tudósított), hogy azonnal rápisszegjen.

Djokovics, aki a veretlenségi szériájakor mindig elő tudott húzni valamit nehéz pillanatokban, hátrányban, illetve megtörhetetlen volt, most kétszer hibázott döntő helyzetben, mindkétszer ő adogathatott a szettben maradásért, egyszer sem sikerült neki.

Mi több, másodszorra semmire bukta el a szerváját. Igaz, ehhez hozzájárult, hogy amikor 5:5-nél bréklabdája volt, nagyot hibázott. Nem először, fejben valahogy nem tudott erre a meccsre tökéletesen ráhangolódni, és talán Murray-nek könnyebb is volt.

Övé a döntő, nyerhet valamit.