Zelma, Rajmund
-4 °C
3 °C

Érdemrendet kapott, olimpiai bajnok, mégse lehet magyar állampolgár

magay daniel
2016.05.02. 16:33
San Franciscóban a legidősebb olimpiai bajnok, Tarics Sándor mellett lakott, közös vonásuk, hogy ő is tiszteletre méltó karriert futott be a sport után. Magay Dániel olimpiai bajnok az egyik utolsó élő tanúja a magyar kardvívás csodájának. Amikor 1956 telén megérkezett az Egyesült Államokba, behívták a This is your life című show-műsorba. A nyugati parton interjúztunk vele.

Ahhoz képest, hogy 10 évesen még egyáltalán nem szeretett vívni, elég jól megtanult. Már 22 évesen világbajnok lett csapatban, egyéniben pedig a nyolcadik helyen végzett.

Azt hiszem, azért nem szerettem a vívást, mert az elején meglehetősen unalmas volt. A lábmunka nem nagy gyönyör egy 10 éves fiúnak, aki szerette, ha körülötte pattog a labda. Édesapám katonatiszt volt, ő gondolt arra, hogy ez a férfias sportág nekem való. Vitt magával, nem mondhattam nemet. Egy év után szerettem meg a vívást, amikor már kardot foghattunk a kezünkben, ami évtizedektől függetlenül imponál a fiúknak.

Nagyon boldog gyerekkorom volt, mindenünk megvolt, jómódúak voltunk. Egészen addig, amíg el nem vették. A háború után apámat osztályidegennek minősítették, és minden rosszra fordult.

Sokat szenvedtek?

Odalett a gondosan épített házunk, a gyümölcsöskert, a föld, mindenünk. Akkor hirtelen megtanultunk nélkülözni. Éheztünk. Egy fűtetlen, sötét, koszos cipészműhelyben laktunk, pockokkal kellett aludnunk. De ennek is örültünk, mert közben állandó volt a félelem, hogy ha arisztokrataként osztályellenségek lettünk, akkor a kitelepítést sem ússzuk meg, és még csak Szegeden sem maradhatunk, hanem kisemmizve tovább kell állni.

Pályaív

Magay Dániel 1932. április 6-án született.
1954-ben a világbajnok kardcsapat tagja.
A csapat tagjai: Gerevich Aladár, Kovács Pál, Kárpáti Rudolf, Berczelly Tibor, Papp Bertalan, Magay Dániel 
Még abban az évben második szintén csapatban a főiskolás világbajnokságon.

1956-ban második a magyar bajnokságon, még abban az évben olimpiai bajnok.
A csapat tagjai: Gerevich Aladár, Kovács Pál, Kárpáti Rudolf, Magay Dániel, Hámori Jenő, Keresztes Attila

Az USA-ban háromszor nyert bajnoki címet (1957, 1958, 1961), olimpiára már nem jutott ki.

Gyomorgörccsel aludtam rendszeresen. Ha kopogtak, már arra gondoltam, itt vannak értünk a katonák, nem maradhatunk. Meg is lett az eredménye.

Bevérzett a gyomrom, kórházba kerültem. Ezzel úsztam meg a munkaszolgálatot 19 évesen.

Felkészülés az olimpiára. Magay fentről a harmadik.
Felkészülés az olimpiára. Magay fentről a harmadik.
Fotó: westcoastfencingarchive.com

Anyám szerencsére állást kapott a konzervgyárban, paprikát pucolt. Így legalább lett pénzünk, de nemsokára kiderült, ki a férje, ezért azonnal elbocsátották. Jómagam előbb a Tisza menti szúnyogirtásnál dolgoztam, később távirdai munkát kaptam, amikor már vége lett a gimnáziumnak, így legalább nem éheztünk. Ebben az állásban már nagy szerepe volt edzőmnek, Márki Ferencnek, ő beszélte rá a postaigazgatót, hogy alkalmazzon. Ettől még egy ruhában jártam szinte egész évben, többre nem futotta.

Amikor felfedezték a tehetségemet a vívásban, és 1953-ban a válogatott keret tagja lettem, akkor kaptam rendes, nem feslő ruhát a sportbizottságtól, mert minden szakadt volt rajtam, amit hordtam. Nagyjából akkoriban is lett végük a nehézségeknek, mert a magyar kardválogatott nemcsak itthon, hanem az egész világon fogalom volt.

Élveztem, amikor Szabó István filmrendező megemlékezett rólunk A napfény íze című filmjében. Hamarosan Budapestre kerültem.

Ki fedezte fel a tehetségét?

Az első edzőm, az olasz származású Armentano Ede, Eduardo. Rám azonban igazán nagy hatással Márki Ferenc volt, aki más stílusban tanította a sportágat. Előbbitől a gyorsaságot kaptam, utóbbitól a képzettséget, a technikát. Márki a Szegedi Postás kokszkályhás vívótermében nagyon sokat foglalkozott velem. Innen volt kapcsolata a posta irányítóihoz. Hogy ilyen jó vívó lettem, neki köszönhetem. Mindenre megtanított. Pallérozott.

Ha jól tudom, később is összefonódott a sorsuk.

Amikor a forradalom után Amerikában telepedtem le, nagyon örültem, hogy Dél-Amerika érintésével utánunk jött, és nem szakadtunk el egymástól. Magam is közbenjártam azért, hogy San Franciscóba kerülhessen, mert Piller György halála után nem volt mesterem. Maradjunk viszont még Magyarországon.

21 évesen kerültem a magyar válogatottba, egy fiatal ennél többre nem vágyhat. Az eszményképem, Kovács Pál mellé.

Fantasztikus volt a mozgása, az érzéke, a technikája. Ruganyos és gyors. Csodáltam őt, ahogy Gerevich Aladárt és Kárpáti Rudolfot is. Nem véletlen, hogy valamennyien bajnokok lettek egyéniben is. Alig hittem el, hogy ott lehetek mellettük a világbajnok csapatban.

Az 1952-es olimpia után szükség volt a fiatalításra, mert Rajcsányi László és Berczelly Tibor már 40 felett jártak, Papp Bertalan is 39 évesen nyert. Az 1956-os csapatban így három fiatalabb, a húszas évei elején járóversenyző kapott helyett.

A magyar csapat, aranyéremre várva: Gerevich Aladár, Kovas Pál, Kárpáti Rudolf, Hámori Jenő, Magay Dániel, Keresztes Attila.
A magyar csapat, aranyéremre várva: Gerevich Aladár, Kovas Pál, Kárpáti Rudolf, Hámori Jenő, Magay Dániel, Keresztes Attila.
Fotó: westcoastfencingarchive.com

Rajtam kívül Hámori Jenő és Keresztes Attila került be. Nem kis versenyt vívtunk Örley Szabival, Delneky Gáborral, Mendelényi Tamással, Horváth Zolival, Szerencséssel. 1956-ban a magyar bajnoki második helyem kiváló eredmény volt, és egy nemzetközi versenyen harmadik lettem. Elképesztő kultúrája volt akkor a magyar kardvívásnak.

A versenyszellem, a gondolkodás, a szellemiség a mai napig feledhetetlen. Egy olyan élmény részesei voltunk, ami megismételhetetlen. Mindenki kifinomult technikát sajátított el.

Azt hiszem, a magyar kardvívás csodálatos, egyszeri és utolérhetetlen. Nem hiszem, hogy volt még egy olyan szellemi műhely a magyar sportban, amelyikből ennyi remek sportoló és ezzel együtt remek ember jött ki. 

Volt egy speciális akciója?

Nem volt, mert mindegyik ellenfél más és más stílust követelt meg. Most a vívás egyszerűbb, de gyorsabb mozgást és gyorsabb reakciót követel meg.

Milyen élményeket gyűjtött az olimpiáról Melbourne-ben?

Nem sokat. Sok magyar volt, mert sokan látni akartak bennünket, a zászlót a magasban. Esélyesek voltunk. Huszonnégy éves voltam, mégis majdnem minden kitörlődött, pedig ez nem gyakori. Jól érzékelteti ez, milyen lelkiállapotban vívtam. Érdekes, a budapesti események napra pontosan előttem vannak, mi történt velünk, hová mentünk, hogy Csehszlovákiából repültünk el Ausztráliába.

A megalázottságból ocsúdó emberek megható öröme az utcán, a hirtelen felszabadulás katartikus mámora ránk is átragadt.

Olyan kisugárzás volt, hogy nem is tehettünk ellene. A világ másik felén ellenben aggódtam a sokat szenvedett szüleimért, nővéremért, Anikóért, más rokonaimért, és egyetlen visszajelzést sem kaptam, mi lett velük a forradalomban. Több mint egy hétig alig tudtam aludni, az agyam leblokkolt, visszapattantak róla az ausztráliai élmények, foglalt volt a lelkem, csak a mérhetetlen feszültségre, stresszre emlékszem.  

A felső sorban Örley Tamás, Hámori Jenő, Piller György (mester), Magay Dániel, Keresztes Attila
A felső sorban Örley Tamás, Hámori Jenő, Piller György (mester), Magay Dániel, Keresztes Attila
Fotó: westcoastfencingarchive.com

 Sokat vívódott, amíg eldöntötte, hogy nem tér haza?

A franciák ellen vívott

Magay egy meccsen, a franciák ellen lépett pástra, a csapat 12:4-re nyert, neki két győztes csörtéje volt. Az USA-t 9:1-re múlták felül, a szovjetekkel szemben egy igazi kiélezett meccs volt, amit 9:7-re nyert meg a válogatott. A döntőben a lengyelek következtek, és a sima 9:4-es siker azt jelentette, hogy Magyarország zsinórban ötödször nyerte meg a csapatversenyt, és most egy meccset leszámítva elég simán. Ehhez kellett az is, hogy az ősi rivális olaszok korán elvérezzenek.

Nagyon sokat. Még az utolsó nap sem tudtam, hogy mit tegyek. Pedig akkor már tudtuk, a forradalom elbukott. Nekem sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy kint maradok. Amikor elmentünk az olimpiára, biztosan nem. Akkor azonban arra gondoltam, hogy sok keserűségem volt nekem otthon, egy új élet, még ha Amerikában jön is, talán kiszámíthatóbb lesz.

A döntés azért sem volt egyszerű, mert éreztem, ha én nem megyek vissza Budapestre, akkor a vívópályafutásom is derékba törik.

Akkor már imádtam a vívást, és tudtam, kimagasló teljesítményre csak Magyarországon lehetek képes. Szerettem a taktikázást, hogy az ellenfél fejével is kellett gondolkodni. Hogy meg tudom-e lepni azzal, ha mást csinálok, mint amire ő számít, vagy ő épp arra számít, amit tőlem már sokszor látott. Akkor még nem volt videó, a saját memóriánkra hagyatkozhattunk, a korábbi csörtékre, a berögzült mozdulatokra. Az olimpiai bajnokság után természetesen még több sikert akartam, ez pedig Amerikában kizártnak látszott.

A másik oldalon viszont ott állt, hogy a származásom miatt csak háromszori próbálkozásra vettek fel az egyetemre. Nem volt könnyű átélni két elutasítást, vagyis az újbóli, sokadszori büntetést. És akkor sem vegyésznek jutottam be, hanem csak gyógyszerésznek. Nem tudhattam, mi lesz otthon, továbbra is ellenségesek lesznek-e velem szemben egy forradalom utáni visszarendeződésnél. Hagynak-e érvényesülni a sportsikerek ellenére vagy sem?

Tele voltam kérdéssel. Nem volt garancia arra semmire.

A családosok hazamentek, a fiatalabbak pedig elfogadták a híres hetilap, a Sport Illustrated felkérését, és nekivágtak Amerikának. Az utolsó pillanatban én is. Nem volt egy könnyű búcsúzás. Példaképek, barátok váltak el úgy, hogy nem tudtuk, mikor fogjuk legközelebb látni egymást.

Mivel éreztem, megvan a tehetségem, hogy mérnöki diplomát szerezzek, ezért nekem a nyugati part egyetemei kézenfekvő lehetőségnek látszódtak. San Franciscóban szállt le a gép, én sohasem hagytam el a város környékét. A Berkeley-re jártam, ott lettem vegyészmérnök.

Amikor leszállt a gép, rögtön önt és Keresztest kereste a tolmács, pedig a szabadságharcosnak beállított sportolók között volt még néhány bajnok. Vagy a megütött pólós, Zádor Ervin például. Mi történt?

A pár évvel korábban ifjúsági világbajnok Örley Szabiról készítettek egy műsort Hollywoodban. Az volt a műsor lényege, hogy hívnak neki két meglepetésvendéget. This is your life, vagyis Ez a te életed volt a címe. Mintha Magyarországon is megvették volna ezt a műsorlicencet. A két bátyja mellett én voltam Örley egyik vendége. Az egyik testvére Ausztráliából, a másik Dél-Amerikából érkezett. Örleynek is Márki volt a mestere, jól ismertük egymást, a háború előtt ugyanabban a bérházban laktunk Szegeden, az egyik legszebben, ami történetesen a nagyapámé volt.

A műsorban hatalmas körítés volt, amiből én persze többnyire csak a „yes”-t és a „no”-t értettem, mert akkor még nem beszéltem angolul, míg Szabi természetesen igen, ezért is hívhatták vendégül. Kaptam egy aranyórát, amelyiken az volt a bevésés: this is your life. Nagyon aktuális volt, hiszen akkor még csak két napja voltam az Egyesült Államokban.

Hihetetlen erő

A magyar kardvívás olyan erős volt, hogy a három fiatal reménység távozását is könnyen lehetett pótolni, hiszen a három klasszis, Gerevich, Kárpáti és Kovács mellett Delneky Gábor, Mendelényi Tamás és Horváth Zoltán került a csapatba a 60-as olimpián. Akkor is nyertek a magyarok. Utána viszont nagy űr keletkezett, 1988-ban, Szöulban jött a mindeddig utolsó csapatgyőzelem. 2012-re már ki sem jutott a csapat, idén pedig nem rendeznek csapatversenyt.

A Sports Illustrated szponzorálásával szervezett "Freedom tour" egyik állomásán.
A Sports Illustrated szponzorálásával szervezett "Freedom tour" egyik állomásán.
Fotó: westcoastfencingarchive.com

Hogy teltek az első napjai Amerikában?

Tarics Sándor közvetlen szomszédságában laktam. Ő építészmérnök, olimpiai bajnok pólós 1936-ból és egy fantasztikus ember. Alex, ahogy itt mindenki szólította, akkor már nyolc éve az USA-ban élt. Barátok vagyunk azóta is, bár sajnos csak ritkán látjuk egymást. A Time Magazin San Franciscó-i irodadirektorának, Dick Pollardnak a vendége lettem az elején. Ő és a felesége, Peggy nagyon sokat segített az elején. Még a nyelvtanulásban is.

Bejutottam az egyetemre, háromszor megnyertem az amerikai bajnokságot is, 1961-ben utoljára. Megkaptam azt a díszes kulcsot, amit a városházához adtak, ma is őrzöm a vitrinemben. Az 1964-es tokiói olimpiára már nem jutottam ki, pedig lett volna esélyem rá, az első versenyt megnyertem, aztán hagytam. Akkor már jobban foglalkoztatott a Raychem vállalat, amelyiknél dolgoztam, és viszonylag sokat repültem Európába.

Mikor tért először haza?

1964-ben. Németországból mentem Magyarországra. Bevallom, féltem. Nem sokszor éreztem ilyen félelmet. Sok emlék előjött, és még az is megfordult a fejemben, hogy lecsukhatnak.

Szegeden az idegeneket ellenőrző bizottság elé kellett állnom, és elmondtam, mi járatban vagyok.

Délelőtt nem fogadtak, délután vissza kellett mennem. Ma már szürreális volt ez a kihallgatás, akkor nyilvánvalóan nem éreztem ennek a groteszk oldalát. Gondolom, attól tartottak, hogy kémkedni akarok Amerikának, féltve őrzött információkat viszek ki, a kérdések erre irányultak. Igyekeztem semmitmondóan válaszolni, nehogy bajom legyen belőle. Megkérdezték, hogy annál a vállalatnál, ahol én vagyok, mennyi embert alkalmaznak egyszerre. Mire mondtam, ha jól mennek a dolgok, akkor 2000 ember is dolgozik, ha nem mennek jól, akkor csak 20. Ez lehet, hogy hihetetlennek tűnt számukra, valami furcsa kapitalista szokásnak, de összességében megbízható minősítést kaphattam, mert utána még gyakran látogathattam meg a rokonokat, Szegedet.

Amikor a cég technikai részének vezetését átvettem, 20 millió dolláros bevétele volt csupán, amikor átadtam, 1,6 milliárd dolláros forgalma volt.

Konszern lett belőle. Saját termékeket fejlesztettünk ki, kutattunk, élveztük, hogy újat alkotunk, sok amerikai háztartásba eljutottunk. Nagyon szerettem ott dolgozni.

A sportról 1964-ben már szó sem esett, mint ahogy az sem merült fel, hogy Magyarországon maradjak. Azóta, ha tehetjük, minden évben megyünk a feleségemmel. Nyugdíjas vagyok, van időm, fizikailag is szerencsére jól érzem magam, autót is vezetek, nincs okom panaszra. Elégedett vagyok, ha felteszem a kérdést magamnak, mindent úgy csinálnék-e, ahogy fiatalon, rendre arra jutok, hogy igen. Pontosabban valami mégiscsak nyomja egy kicsit a szívem.

Micsoda?

Nem vagyok magyar állampolgár. Úgy gondoltam eléggé naivul, amint a költő írta: magyar vagyok, magyarnak születtem, magyar nótát dalolt a dajka felettem. De én papíron nem vagyok magyar.

Mindez azért volt nekem igazán furcsa, mert 1996-ban a konzul idejött Los Angelesből, hogy személyesen adja át nekem a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. Göncz Árpád akkori köztársasági elnök írta alá. Apám halála után szintén Göncz Árpádtól kapott egy érdemrendet a dicsőséges forradalmunk alatt példamutató helytállásáért. Úgy gondoltam, az útlevelet ezek után csak megkapom. Tévedtem, az a válasz jött, hogy én nem vagyok magyar állampolgár. Összeszedtem a saját, apám, anyám, a nagyszüleim összes létező iratát. Születés, házasság. Sajnos ez nem elég. Ezt a választ kaptam. Úgy döntöttem, hogy nekem viszont elég volt.

A Teller-kapcsolat

Magay Teller Edével, az atomfizikussal is megismerkedett, de nem dolgoztak együtt, a Berkeley Egyetem egy másik magyar professzorával, Tóbiás Károllyal viszont igen. Szegeden díjat neveztek el róla, a kiemelkedő piarista gimnazisták kapják.

Abbahagytam. Igazából a magyar útlevél, az állampolgárság egy jelkép számomra. Annak a szimbóluma, hogy 24 éves koromig Magyarországon nevelkedtem, onnan indult minden. Amellett, ha Magyarországra vagy éppen Európába megyek, az útlevél megkönnyíti az utazást.

A Saul fia Oscar-díjakor engem is büszkeség töltött el, amikor néztem a tévében a díjátadót. Magyarul beszélek most is, magyarosan élek. 

Emlékszem a mesékre, a népdalokra, a magyar kultúrára. Édesapám kedvence, a Halványsárga rózsa dallama még mindig itt cseng a fülemben. A szegedi halászlé ízét érzem a számban. A lángost is szeretem. Az élet úgy hozta, hogy távol kerültem a hazámtól.

Amikor Alexet köszöntöttük a századik születésnapján, hívta fel rá a figyelmem a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára, a szintén kardban bajnok Szabó Bence, hogy jár nekem életjáradék is. Bence biztatott, hogy igényeljem, mert ez az egykori dicső múlt elismerése, megbecsülése. Ezzel megtisztelnek bennünket. Előtte sok más magyar sportvezetővel is beszélgettem erről, mert ez a kérdés előbb-utóbb felmerült.

Mindig úgy éreztem, hogy nem szeretnék a magyar állam terhére lenni, jó körülmények közt élek.

84 éves koromban kicsit más a helyzet. Ki tudja, meddig élek még? Később talán szükségem lehet erre a biztosítékra. Felötlött bennem, ha már a kommunizmus alatt annyi mindent elvettek tőlünk, ha már nyomorban kellett élnünk, és később sem kaptunk semmilyen kárpótlást, talán megérdemlem ezt az amerikai viszonylatban nem túl jelentős összeget.

Beadtam a kérvényemet, de visszautasították, hiszen nem vagyok magyar állampolgár. Nem akarok én panaszkodni, de a lélek már csak ilyen. Nehezen nyugszik.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)