Egy magyar szerezte a felbomló Jugoszlávia első olimpiai érmét

„Rólam Magyarországon csak nagyon kevesen tudják, ki vagyok, még soha nem adtam interjút magyarországi újságnak a pályafutásomról. A sportágamban persze ismernek, mert a legutóbbi Európa-bajnokságon magyar színekben voltam nemzetközi versenybíró.

Az aktív pályafutásom alatt nem lehettem magyar, így, ötven felett megkaptam ezt az élettől.

Újvidéken beszélgetünk, a tartomány sportéletének egyik vezetője Binder Aranka. A tartományi sport- és ifjúsági titkár Vladimir Batez, aki röplabdában olimpiai bajnok volt 2000-ben. Binder a segédje a titkárságon és a sportosztály főnöke.

Az interjú előtt figyelmeztetett arra, hogy beszédben kevésbé jó, írásban sokkal erősebb, mert jó és megfelelően szigorú magyartanárnője volt gyerekkorában Zomborban. A család nyelve a magyar volt a németes vezetéknév ellenére. Pár mondat után kiderült, a beszéde is választékos.

Az 1966-ban született Binder későn ismerkedett meg a sportággal, nagyjából az utolsó pillanatban. A zombori iskola fizikatanára, Buzási László arra kérte, kérdezzen körbe az ötödikes-hatodikosoknál, érdekli-e őket lövészeti oktatás. Ő félénken visszakérdezett, és neki, nyolcadikosnak már nem is lehet menni?

„A tanárom azt gondolta, én már kamasz vagyok, engem már nem érdekel, nem lehet megfogni. Aztán elmentem, és azt hittem, nálam nagyobb antitalentum az egész földön nem létezik.

Próbáltam célba venni légpuskával a lőlapon a tízest, de kétségbeejtően messze ment a lövedék. Utána egy A4-es lapra próbáltam lőni, azt se találtam el. Aztán szóltak, rossz a tartásom, a másik szememmel nézzek bele a célkeresztbe.

Ha a jobb vállamon van a puska, akkor jobb szemmel. Nem volt egy rossz tanács, mert utána máris beletaláltam a táblába. Eléggé meg is szerettem a lövészetet. Egy év sem kellett, már községi versenyt nyertem, három év múlva pedig országos bajnok lettem. 1985-ben bekerültem a válogatott keretbe, ami nem csekélység.”

A sport miatt Újvidékre költözött, szülei mindenben támogatták, különösen édesanyja, aki fiatalkorában ígéretes sportoló lehetett volna, de vágya nem teljesülhetett. Újvidéken nagyon erős klub volt akkor, nem véletlen, hogy a mai napig egy jegyzett nemzetközi verseny van a második legnagyobb szerbiai városban. Akkor sokkal jobban támogatták a sportot, mint most, klubedzője volt a válogatott kapitánya is.

Az olimpiai program sajátossága, hogy a női légpuskásoknál van először eredményhirdetés, a monacói Albert hercegtől kapta meg az érmet.

„Szerbiában is ment a Legyen ön is milliomos című műsor, ami Magyarországon is sikeres volt.

Abban volt egy olyan kérdés, elég sok pénzért, hogy én, aki három olimpián részt vettem, mennyi megnyitón vonultam fel.

Az illető nem tudta a választ, én sajnos igen, mert egyszer sem lehettem ott a láng meggyújtásakor a stadionban, épp azért, mert nekem másnap már verseny volt, és kora reggel már ott volt jelenésem. Nem láttam sajnos a műsort, biztosan bizsergető érzés lett volna, hogy megihlettem a kérdések készítőit. Meg hát az sem egy utolsó dolog, hogy fel mernek tenni egy ilyen kérdést, mert azt jelenti, hogy az én nevem eléggé közismert ebben az országban.”

A háború és az embargó miatt Jugoszlávia sportolói a nemzeti színeket, jelképeket nem viselhették a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) döntése értelmében. Az olimpiai zászló égisze alatt nevezték be őket, és alá kellett írniuk egy szerződést, hogy az országukra nem utalnak. Ha megteszik, megfosztják a helyezésüktől, érmüktől.

A csapatok pedig, annak ellenére, hogy már megkapták az akkreditációjukat, nem vehettek részt az olimpián, nem engedték indulni őket. Mindez nem volt váratlan, a dánok úgy lehettek a futball Európa-bajnokai 92-ben, hogy a jugoszlávokat kizárták.

A négy évvel korábban olimpiai bajnok pisztolyos Jasna Sekaric második lett, övé lett a legfényesebb érem.

Binder nem kis fejtörést okozott a spanyol újságíróknak, hogy mit írjanak a neve mellé. Azt pedig nem is értették, ha ő valójában magyar, akkor miért nem a magyar küldöttség tagja, és miért az olimpiai zászló alatt versenyez.

A fegyvere az utolsó pillanatban érkezett meg Barcelonába, a verseny reggelén úgy ébredt, hogy nem is volt biztos, egyáltalán ott lehet a lőállásban. Ezért különösebben nem is izgult, mert reggel hatkor ő éppen nem a mentális felkészülést választotta, hanem az átvevő helyiségben várta a puskáját, és intézte a papírmunkát.

Pár óra múlva már kezdődött a verseny, edzeni sem volt ideje, az olimpiai lőtéren rögtön élesben mutatta meg a tudását.

Pontosan emlékezett rá, hogy 393 kört ért el – hét kilencese volt - az alapversenyen 40 lövésből, három körrel maradt el a legjobbaktól.

Az ötödik legjobb eredményt érte el, aztán jöhetett újabb tíz lövés – akkor már az érmekért.

A tizedik, utolsó golyónál órási volt a tét, már az érem. Ha nagyon jót lő, akkor meglehet az érme, sőt, akár még a második helyig is feljuthat. Ám ha hibázik, akkor hirtelen az ötödik helyen találja magát, és nem tud javítani.

10,7-es lett a lövésem. Majdnem a kör teljes közepébe ment a golyó.

A döntőben a végső győztes koreai Jeo Kab Szun lőtt nálam jobban, ő is csak egy tizeddel. Összességében két tizeddel maradtam le az ezüstről, azt a bolgár Lecseva szerezte meg. Két tizeddel viszont megelőztem a cseh Bilkovát. Ha nem ennyire jó a zárólövés, akkor most feleannyira lenne érdekes a pályafutásom, mert nem beszélhetnénk olimpiai éremről, ami tagadhatatlanul életem legnagyobb sikere. Eb-ről van érmem, nyertem világkupákat, de az olimpia más, arra mindenki emlékszik.”

Bólogatott, amikor azt mondtam, csupán annyi lenne a sportág titka, hogy a legfontosabb pillanatban kell jól lőni? A pillanatot persze könnyű elrontani, arra a nyomásra és stresszre pedig nagyon nehéz felkészülni, edzeni, amit egy döntő hoz. Nehéz edzésen előidézni hasonló szituációt.

Belgrádban nagy, szinte győztesnek kijáró ünneplést kaptak, amikor leszálltak a reptéren az olimpiáról jövet, még ha embargó is sújtotta az országot.

„Ki kell ábrándítsam azt, aki arra gondol, hogy a türelem, a higgadtság, a nyugodtság kell a lövészethez. Még azt se gondolom, sasszem kellene, nem annyira fontos a látás. A kosarast, a vízilabdázót messziről fel lehet ismerni. A lövészet nem ilyen.

Van pocakos, van nagyitípus, keskeny és széles vállú. Fiatal és öreg egyaránt jó lehet, itt a kornak nincs igazi jelentősége. Mert mindennél fontosabb, hogy a téthelyzetben kell jól lőni. Engem nem zavart a nézők hangja, inkább inspirált.

Ez a sportág a tizedekről szól. Sidi Péternek nem jött össze az ötödik olimpiáján sem az érem, és még így is van esélye, hogy Tokióban majd ő legyen a legjobb. Ott van Péni István, nagy tehetség, neki is rendszerint szurkolunk, ha itt versenyez.”

Azt nem tudta, hogy magyar nőnek nem sikerült eddig érmet nyernie olimpián légpuskában, Joó Éva és Fórián Éva is volt döntős, de a dobogóra nem tudták felküzdeni magukat. 1996-ban épp Joó szorította ki a döntőből Bindert, ezért a kilencedik hellyel kellett beérnie. 2000-ben már távol volt tőle, utána pedig már ki sem jutott.

Felmerült 2010 körül, hogy magyar színekben versenyezzen pályafutása vége táján, de túl kockázatos lett volna az országváltás.

Emellett Szerbia nemzeti díjasa is, furcsa lett volna, ha ezeket hátrahagyja a bizonytalanért. Azt sem akarta, hogy azt mondják a háta mögött: mennyi mindent kapott az országtól, és neki ez a megbecsülés sem volt elég.

Azért lett volna bizonytalan a szereplése pár éve, mert a fiatal magyar puskások nagyon jók. Szucsák Lászlót a világ legjobb edzőjének tartja, ő korábban felemelte Malajziát, Indiát (olimpiai aranyérmese lett az országnak) vele most még jobbak lesznek a tehetséges versenyzők, hiszen ő a magyar kapitány pillanatnyilag.

„Mindkét lányom beszél magyarul, az édesanyám ide költözött hozzánk Zomborból. A férjem egy szót sem tud, ettől a családban a hivatalos nyelv a magyar. A férjemmel meg is állapodtunk abban, hogy a lányok az első négy osztályt magyarul fogják elvégezni.

Mert a magyar kultúrát, nyelvet, a népmeséket, gondolkodást én nem szeretném megfosztani, ellopni tőlük.

Azzal csak többek lesznek, ha ismerik a történelmet, az irodalmat. Nem Magyarországon élnek, de magyar állampolgárok. Tudom, persze, nehéz nyelv a magyar, pláne, ha körülöttük nem magyarok vannak, de a magyar ismeretével csak többek lesznek.”

(Borítókép: Huszti István / Index)