György
14 °C
24 °C

Csak röhögtek a mexikóiakon, amikor kitalálták, bobozni akarnak

GettyImages-72307501
2018.02.24. 00:07
Ha a téli olimpia valószínűtlen hőseit említjük, könnyű felhozni példaként a jamaicai bobosokat Calgaryból, a tongai és mexikói sífutót Phjongcshangból, vagy épp Eddie-t, a Sast. De egyikük sztorija sincs annyira közel a romantikus, gyerekkori álmokhoz, mint a négy mexikói bob-testvéré, Eduardo, Jorge, Adrian és Roberto Tamesé, akik a fél világot átutazták – nagy részét egy kisbuszban –, hogy ott legyenek a téli olimpián. Már a kijutással történelmet indult.

Tameséknek nem a jamaicai bobosok hőstette adta az inspirációt, hanem az aranyból, ezüstből és bronzból is két-két olimpiai érmet gyűjtő olasz bobos Eugenio Monti, aki egyébként kilencszeres világbajnok volt kettes- és négyescsapatban. A jamaicaiakból már csak azért sem meríthettek erőt, mert velük együtt írtak történelmet.

Négyéves voltam, de bármilyen kicsi is voltam akkor, ezek a sportolók voltak az igazi hősök számomra. Imádtam nézni, ahogy suhannak lefelé a pályán. Amikor hétéves lettem, kaptam egy kerekes kiskocsit. Arról álmodtam, hogy pilóta vagyok egy bobcsapatban, így gurultunk le a testvéreimmel Mexikóváros lejtőin

– emlékezett vissza a The Guardian anyagában Roberto Tames.

Sokáig az álom tényleg csak az maradt, de amikor az 1984-es szarajevói olimpia nyitóünnepségén látták a mexikói zászlót vivő osztrák Hubertus von Hohenlohét, arra gondoltak, hogy ők is megcsinálják ugyanezt, vagyis kijutnak a téli olimpiára, csak éppen bobban. A testvérek meg is egyeztek, hogy ha az utolsó két kanyarig nem is fékeznek, az arany is meglehet – akkor még nem is tudták, hogy a célvonalig nem is fékeznek a bobban, úgyhogy nem biztos, hogy ez a tökéletes terv. (Von Hohenlohe még Szocsiban is ott volt egyébként.)

Ahogy a jamaicai bobosokat, úgy őket is kinevették, amikor az ország olimpiai bizottságához fordultak, de végül abban maradtak, hogy ha nem kérnek pénzt, azt csinálnak, amit akarnak.

1984 májusában, három hónappal a szarajevói olimpia után már egy Lake Placid-i edzőkonferencián voltak – Mexikóvárosból kocsival, egy VW kisbusszal tették meg a majdnem 4600 km-es utat New York államig. Négy napjukba került, de megérte: annyira lelkesek voltak, hogy meghívták őket Németországba.

Akkor láttak életükben először havat, amikor megérkeztek a bobgyorstalpalóra Königsee mellé, majd onnan az oberhofi bobkormányos-képzésre mentek. A németek tanácsára nem négyessel kezdték, hanem két kettescsapattal. Az első csúszásukat csak félpályáról kezdték meg, de így is túl gyors volt minden, fel is borultak az első kanyarban.

Az első nap után úgy éreztük, hogy pakolunk és megyünk is haza, de azt mondtam a testvéremnek, Adriannak, hogy legalább a képzést fejezzük be, utána döntsünk. Úgyhogy végigcsináltuk az egészet, Mexikóba hazaérve pedig úgy döntöttünk, hogy már csak azért is folytatjuk, akkora adrenalinlöket volt minden futam. Ejtőernyőztem sokat, de a bob kategóriákkal veri, mert itt sokkal direktebb az irányítás a kezemben

– mondta Roberto az első találkozásról.

1985-ben ők is ott voltak, amikor felavatták a calgary-i pályát. Mindenki azt mondta, hogy milyen biztonságos az új bobpálya, de Roberto és Adrian Tames rájuk cáfolt, és a 7-es kanyarban, a pálya történetében elsőként felborultak. Ez sem szegte kedvüket, de mivel a bobpályák elég messze voltak Mexikótól, az utazás pedig túl drága volt, Dallasba költöztek, hogy ott vállaljanak munkát. Eközben az utcán gyakoroltak kerekes bobbal, kondizásnak sem volt utolsó, és a beugrást is fejleszthették.

Az autodidakta edzés arra pont elég volt, hogy két egységgel kvalifikálják magukat az 1988-as calgary-i olimpiára, ahova Mexikó 11 sportolót küldött. Egy baj volt: se edzőjük, se saját bobjuk nem volt. Utóbbiban egy kanadai fotós, Brian Gavriloff segítette ki őket, aki be akart kerülni a kanadai bobcsapatba, ezért vett magának egy bobot, de nem volt elég jó, úgyhogy kapóra jött neki, hogy a mexikóiaknak bérbe adva valamennyi pénzt visszanyerjen.

„Még száradt rajta a festék, amikor feladtam nekik a bobot” – érzékeltette Gavriloff, milyen gyorsan történt minden.

Valahonnan szereztek még egy bobot, majd elindultak. Ahogy egykor Lake Placidbe, úgy Calgaryba is a VW kisbusszal mentek, de Dallasból már csak 53 óra volt az út, nem négy nap, mint korábban.

Rögtön az első gyakorlófutamon összetörték a kanadai fotóstól vásárolt bobot, de sikerült rendbe hozniuk. Mind a négy futamot teljesítve a 36-37. helyeken zártak, egyetlen század választotta el a négy testvért, akik megelőzték a Virgin-szigetek, Ausztrália, Portugália és Svédország egy-egy indulóját. Igaz, az olimpiai bajnok szovjetektől 16 másodperccel kaptak ki.

Az indulásukkal így is bekerültek a Guinness rekordok könyvébe, soha nem indult négy testvér sem előtte, sem utána egyszerre egy téli olimpián.

Négy évvel később, Albertville-ben Adrian már a négyescsapatban indult, Eduardo pedig tartalékember volt, ők utána fel is hagytak a bobbal. Roberto viszont kitartott, 2002-ben, Salt Lake Cityben már a harmadik téli olimpiáján volt ott.

A rögeszméjévé vált a bobozás, felesége a Salt Lake City-i olimpia után ultimátum elé állította, és arra kérte, döntsön, vele, vagy a bobbal marad. Roberto az utóbbit választotta, hogy kijusson a világbajnokságra. Utána a torinói olimpiára is megpróbált kijutni, de egy gyulladás miatt tiltott szerhez nyúlt, és eltiltották. Ekkor mág 40 éves volt, később sosem tért vissza a bobhoz.