A szánkó arra tanít, hogy figyeljünk egymásra az elzüllő világban

Régen minden jobb volt. Az emberek dolgoztak tisztességgel, becsülettel, színhúsból készült a krinolin, a lányok pedig nem hordtak átverős melltartót, anélkül is tudtunk nekik udvarolni. Sose romlott el a Lada, volt időnk megállni egymással egy-két jó szót beszélgetni, és nem hamuztak le a huligánok felettünk a gangról pont a muskátlira. Tavasszal virágillat és madárcsicsergés lepte el az utcánkat, a népek mind falvakban éltek, sőt tanyákon, miközben a fiatalok átadták a helyet a villamoson.

A fiatal nők szeretetből, felelősségtudatból szültek rendesen, nem kellett nekik a nagy büdös önmegvalósítás, a fiúk pedig férfiak voltak, és nem tanulták el a buziságot a videóklipekből. A csibész gyermekek a grundokon fociztak és néptáncoltak, ahelyett, hogy egész nap a gép előtt kushadtak volna, mint egy penészvirág.

Hogy is mondjam, hogy értsétek, nem volt még vizes a vizes zsemlye. Ember embernek nem volt farkasa na, ez volt. 

De most egy dologról akarok beszélni, méghozzá arról a varázslatról, ahogy

önfeledten, boldogan. Csak felpattant ki-ki a házilag eszkábált faparipájára, és már suhantunk is hegyeken-völgyeken át megállíthatatlanul. Vidám gyerekzsivaj töltötte be ilyentájt a domboldalakat és a szíveket is. Ugyan voltak kecsesebb vagy erősebb szánkók is, de nekem mégis a saját, ütött-kopott ródlim volt a legcsodálatosabb. Egy kidőlt nyírfából eszkábáltam össze a bugylibicskámmal hónapok alatt. Valamiért mégis mézeskalácsra emlékeztető szaga volt, el is neveztem Kalácsnak. Olyan áhítattal szerettem, hogy piros szalagot is kötöttem rá, az elejére pedig egy kis csengő került.

Csiling-csiling

– így csilingelt az én kis csengettyűm Kalácson, ahogy suhant a havon. 

Persze ez is nyilván ott kezdődött, hogy volt nálunk hó, ugye, ami a minőségi szánkózáshoz lényeges körülmény. Nem kellett még műhóval lőni az osztrák sípályák szélén kialakított műszánkópályákat a gazdag műgyerekek számára. Igazi, ropogós, méteres hó volt telente akkoriban mifelénk.

Nem mondom, építettünk hóembert is, hócsatáztunk, vagy egész hétvégéket átkirándultunk a zúzmarával fedett puha, fehér csodavilágban, gondtalan derűvel, egymást kézen fogva, nem ritkán végig indiánszökdelésben. 

De a legjobb mindenféleképp a ródli volt, a gyermeki versenyek, ahogy csak szaladt velünk az a szánkó, és csak szaladt, szaladt, szaladt, a madarak nem értek a nyomunkba. Nem törődtünk semmivel, az arcunkba vágó csípős hideggel, a buckák után nagyokat nyekkenő ródlival, lobogó sálakkal és lefújt sapkákkal, az éles kanyarok után mindent elborító hófelhőkkel, csak hogy megelőzzük a másikat. Hogy aztán a célban elterülve boldogan hemperegjünk közösen kacagva a hóban, mert igazából sosem számított a győztes. Szinte felcsendül a fülemben Mozart A-dúr szimfóniája, ahogy visszaemlékszem, talán mintha játszották is volna a ródlizásaink közelében valahol. 

A hatalmas, ősöreg, bölcs fenyőfák pedig mosolyogva tekintettek le ránk, tudván, hogy minket már nem nevelhetnek tömegnek, lakosságnak, hapsikáknak és macáknak. Mert belőlünk így vált ember, sőt, Igazi Ember. 

És nem is lehet. Sajnálom, de ez az igazság. Elvették tőlünk az okostelefonok, az emberi jogok, a globalizáció és a McDonald'sban osztogatott lájtkóla. A bűn, a szenny, a lustaság. A gyermekek nem tudnak ultizni, nem tudják technika nélkül jól érezni magukat, vagy legalább csak 45 percig a pofájukat befogni, hogy a többiek tanulhassanak. Nincs bennük minimális önfegyelem se, ne csodálkozzunk, ha a ródlit se fogják felhúzni a legkisebb dombra sem, mert az fárasztó. Inkább megvárják, amíg értük jön az önvezető szánkó, várhatóan.

Kalácsot manapság felrobbantanák a terroristák. 

Még ha legalább az olimpia szent és tiszta szellemisége megőrzött volna valamit a boldog aranykor idejéből! De nem, itt is csalódnunk kell. Egy ródliversenyre rá se ismernénk az olimpián, ezek a csúcsra járatott, high-tech szánkózásra kifejlesztett versenyzők nem is szánkósok, hanem inkább pilóták, akik 140-nel száguldó acélszörnyetegeken siklanak az erre célra kialakított csőszerű jégpályákon. Mondanom se kell, hogy nekik se kell felhúzniuk már a szánkóikat. Ráadásul ebben a sportban csak németek, osztrákok vagy olaszok nyernek, ehhez jobb, ha hozzászokik.

Szinte fáj kimondani is, hogy ebben a sportágban van páros is, ahol lényegében egymáson fekszenek  a versenyzők. De nem egy kislány és egy fiatalember. Nem is két kislány. Erről nem akarok többet beszélni, legyen elég annyi, hogy meglepően népszerű a volt katonák között, és általában a nagyobbik cicanacis maci a kiskifli.

Lesz egyébként még csapatverseny is, de hogy azt hogy oldják meg, arról csak tippjeim vannak kéjsóvár görög vázamotívumok alapján. Nagyon remélem viszont, hogy este tíz után fogják adni.

Ha ide beraknánk egy jókedvű kisgyereket, hogy szánkózzon csak, szerencsés lenne, ha egyáltalán túlélné, hiszen a versenyzők olyan gyorsan mennek, hogy szinte 3G-vel préselődnek a vasdarabjukhoz a versenyeken. Mindent eluralt itt is a sebesség, a technika, csak a verseny az isten. Ezek a szánkósok már eleve azért mennek oda, hogy győzzenek, nem azért, hogy a hóban hemperegjenek, barátkozzanak, szeressék egymást, már a normális értelemben. Jogos a kérdés, hogy és akkor mi mégis mit tehetünk. Én már nem is tudom. Talán már csak annyit, hogy figyeljünk oda egymásra ebben az elzüllő világban.

A világkupa élmezőnye: 

• Férfiak: Felix Loch (német), Wolfgang Kindl (osztrák), Semen Pavlicsenko (orosz), Johannes Ludwig (német), Dominik Fischnaller (olasz)
• Nők: Natalie Geisenberger és Tatjana Hüfner (németek), Summer Britcher (USA), Alex Gough (Kanada), Tatjana Ivanova (orosz)
• Páros: Toni Eggert, Sascha Benecken (németek), Tobias Wendl, Tobis Artl (németek), Peter Penz, Georg Fischler (osztrákok), Andris Sics és Juris Sics (lettek), Matt Mortesen, Jason Terdiman (amerikaiak)
• Váltó: Németország, Ausztria, Kanada, USA, Lettország