Nemes gesztus az életjáradék, de egy bányász nem szorul rá?

Az asztaliteniszező Tóth Krisztina öt olimpián szerepelt, 2000-ben két pont hiányzott neki és Bátorfi Csillának ahhoz, hogy történelmet írjanak, és megszerezzék a sportág első magyar olimpiai érmét. A bronzmeccs ötödik, mindent eldöntő szettjében 21-19-re alulmaradtak dél-koreai riválisukkal szemben.

A női párosoknak ötször osztottak olimpiai érmeket, először 1988-ban, akkor egy európai duó férkőzött fel a dobogóra, azóta a négy közé csak Bátorfi és Tóth tudott bejutni.

mert Tóth a bajor asztalitenisz-szövetség egyik tartományi edzője, míg Bátorfi a Bayern München Ifjúsági Akadémiáján edzősködik.

Tóth a hatodik évét kezdi januárban Münchenben, a véletlenek összjátéka után kapta meg az állást. Klubja, a Kroppach csődbe ment 2013-ban, és amikor mindez megtörtént, látott egy hirdetést a bajor szövetség honlapján, szakmai referenst kerestek. Beadta a pályázatát egy nappal a határidő előtt, és megkapta a munkát. Nem csalódott, élvezi, amit csinál.

Szereti a németeknél a tiszta viszonyokat, a határozott munkaköri leírást, kinek meddig terjed a hatásköre. Folyamatosan kötelező továbbképzésekre járnia, az egyszer megszerzett edzői végzettség nem mérvadó.

Vannak páran, akiknek hóbortosan kedvük szottyan edzősködni, ők megtanulják a könyvből, és habár a gyakorlati részhez nem annyira konyítanak, asztal mellett téthelyzetben valószínűleg sohasem voltak, mégis megkaphatják az edzői papírokat. Komoly gond az ő kezelésük, mert a szabadidejükben edzést tartó edzők ugyanakkor nagyon fontos elemei a sportágnak.

„Nagyon hiányoltam itthon, hogy egy nagy verseny után nem nagyon kaptunk visszajelzést.

Ha jók voltunk, ritkán hívtak össze egy sajtótájékoztatót, nem érezhettük magunkat úgy, ahogy a kinti társaink. Ha gyengék voltunk, akkor sem dorgáltak, és nem beszéltük át, mi hiányzott,

min kellene változtatni, hogy a jövőben jobbak legyünk” – mondja. Viszont a válogatottban töltött évek voltak a legszebbek, rengeteg élménnyel és sikerrel.

Nem csak ők ketten Csillával dolgoznak a német sikerekért, hiszen a korábbi statisztikajátékos, Boros Tamara a düsseldorfi nagy központban van. Ott van egy magyar pszichológus is, vagyis erősen támaszkodnak a magyar szakértelemre a németek. A német pingpongot ráadásul magasan jegyzik a világban, egyetlen más európai ország sem szerzett érmet Rióban, és hogy nem csak kifutott eredmény volt, azt jelzi, hogy a 2012-es olimpiáról is két éremmel tértek haza.

„Legutóbb egyet vállalt a német asztalitenisz-szövetség (DTTB), nagyon jó pont volt a sportági szövetségek értékelésénél a német olimpiai bizottságnál, ezzel a DTTB a legmagasabb kalapba került, amikor az állami támogatásokat osztják. A rendszer felépítése már évekkel korábban megtörtént, az üzemeltetése, a csiszolása, a jobbá tétele a mi feladatunk. Hozzánk 8–18 évesek kerülnek, nekik szervezzük és koordináljuk az edzéseiket, az iskolai szünetekben edzőtáborok vannak, 35–40 fővel, és akik a centrumban laknak, azoknak napi edzést tartunk a kollégáimmal.”

Nem a legideálisabb a helyzete, mert nincs állandó termük, neki kell olykor helyiséget szereznie, ahol játszani, edzeni tudnak. „Sokszor gondolok én is arra, jobb lenne itthon, azt hiszem, ezzel mindenki így van, aki kint dolgozik. Volt is egy háromórás beszélgetésem az akkori magyar főtitkárral jó egy éve, elmeséltem neki, a bajoroknál hogyan működik a sportág. Bólogatott, helyeselt, mondta, jó lenne egy ilyen bázist itthonra is építeni.

Néhány héttel később már nem töltötte be a pozíciót. Ha igent mondok neki, és netán felmondok Münchenben, akkor koppantam volna egy nagyot. Kettőn áll a vásár.

Határozatlan idejű szerződésem van, itthon valószínűleg egy-egy éveket kapnék. Egy sikeres rendszer felépítése, a jelenlegi gyökeres megváltoztatása nem megy egyik napról a másikra. Egyedül egy jó nevű edző sem megy semmire, ha haza is tér, csak egy elszánt, mindenben támogatott csoport érhetne el sikereket. Emellett igazat adok Karsai Ferencnek, amikor azt mondta, kint békén hagyják az embert. Sokan panaszkodnak nekem az itthoniak közül, és le is beszélnek arról, hogy esetleg visszatérjek.”

Tóth nem szeretne olyan látszatot kelteni, hogy ő csak azért, mert nagy játékos volt, tévedhetetlenül tudja az igazságot. Nem szeretné, ha a múltja miatt ítélnék meg. Az olimpián 2008-tól van csapatverseny, három jó képességű játékossal meg lehetne azt a szintet ugrani. Póta Georgina mögött viszont most űr van, és már az ő idejében sem jött össze a csapatrészvétel, még ha kevés is hiányzott hozzá. Ha folytatódik a trend, Pótán kívül nehéz lesz másik magyarnak kijutnia a tokiói játékokra.

Tóth úgy véli, szembe kell nézni azzal, hogy szűk évek jönnek női vonalon, és nem vitás, annak oka van, amiért a jelenlegi helyzet előállt. Mert az ugyan példás, hogy az óvodák pingpongasztalokat kapnak, egy 6 év alatti gyerek viszont fel sem éri, használni alig tudja, sokkal inkább a játék oldaláról kellene közelíteni feléjük, ahogy egyébként ezt a németek teszik. A németeknél a bajor szövetség rendezett egy metróbajnokságot is például, sok kis pingpongasztalt állítottak fel a szerelvényeken. Meg is nyerte a legutóbbi bajnokságot, mert őket – egykori profikat is – bevonták a dzsemboriba.

Ezek a problémák Európában mindenhol megvannak, főleg a női asztaliteniszben, mert sajátos társadalmi problémák is, mivel megváltozott a világ, a sport mellett most számos más lehetőségük is van a fiataloknak. Olyat kell nyújtani, ami vonzó lehet egy gyereknek, mert a sportnak továbbra is rengeteg jó oldala van.

Tóth csak harmadiknak emelte ki az 1995-ös tiencsini vb-bronzérmét, amikor számvetésre kértem, mikor játszottak legjobban. A '98-as olasz nemzetközi bajnokságot és a 2003-as katari opent eléjük helyezte, mert akkor azokat a kínai párosokat verték, akik akkoriban olimpiai- és világbajnokok voltak, például a Vang Nan, Csang Ji-ning duót.

mi sem hagyhattuk ki. Bátorfival egyébként gyorsan összecsiszolódtak, mert hasonló, támadó felfogásban játszottak, az már csak slusszpoén, hogy ő balkezes, vagyis a legideálisabb felállás jött ki.

„Sokan emlékeznek rá, hogy ott bőgök a karámban, vagy nem is tudom, hogy mondjam a leválasztott területet. Az elkeseredés könnyeit nem tudtam visszatartani.

Már az visszás, hogy olimpián kell játszani a bronzért, hiszen vb-n megkapjuk játék nélkül, ha már elődöntősök vagyunk. Az álom tört akkor össze. Az illúzió foszlott szét, hogy európainak sikerülhet. Ez mind benne volt a zokogásban.

Egy biztos, nem gondoltam én arra akkor, hogy nem fogok életjáradékot kapni, eszembe sem jutott. Az olimpiai faluban egyébként is hősként fogadtak. A meccset a helyszínen megnézte Bill Gates is, aki lelkes rajongója a sportágnak. Inkább a pozitívumok jönnek elő bennem, ha most visszanézem.”

Az életjáradékról a napokban szavazott a parlament, és mostantól minden érem után külön pénzt kapnak az érintettek. Neki hétszeres Európa-bajnokként, világbajnoki bronzérmesként nem jár ez a kiváltság. Noha egy vb sokkal keményebb verseny, mint egy olimpia. És az ő küzdelmük sokakban maradandó élményt okozott.

„El tudnám költeni, persze, de szerencsére van más bevételem. Érdekes dolog ez. Jónyer, Gergely és Klampár, az aranycsapat tagjai sem jogosultak életjáradékra. Tudom, hogy Szerbiában Eb-arany után is jár 450 euró. De én azért a negyedik helyért megkaptam az akkori jutalmam a magyar államtól, vagyis nem hiszem, hogy sajnálni kellene engem. Jól vagyok, nem tört össze, nem okozott életre szóló traumát az a negyedik hely.

Fontosabb, hogy másnap 50 gyerek állt a Statisztika terménél, mindannyian pingpongozni akartak, miután látták a közvetítést.

És egyébként is, mit mondjon egy öreg bányász, aki az életét kockáztatta minden nap? Ő talán jobban rászorul az életjáradékra, mint egy élsportoló, mert a bányában senki sem hordozhatta a tenyerén, míg mi az aktív időszakunkban sokat kaptunk.”

Különös kettősség, hogy a hazai értékítélet miatt őket csak negyediknek fogják nevezni, míg a világban olyan tiszteletet vívtak ki, ami nem igazán hétköznapi. Volt egyszer például, amikor egy bicikliző kínai bácsika állította meg őket a tiencsini külvárosban. Először megijedt, amikor az öreg a hátsó zsebe felé nyúlt. „Előhúzott egy újságot, és mondta a jellegzetes nyelvén és hanglejtéssel: ó, Bátorfi, Tóth. És máris autogramot kért tőlünk. A cikkhez írtuk a nevünket. A bálványai lehettünk. Japánban 300 idős néninek tarthattam bemutatót, fel sem tudtam fogni, mekkora tisztelet ez.”

(Borítókép: Tóth Krisztina. Fotó: Huszti István / Index)