Mint egy temetésen – magyar–orosz a kihalt Puskás Arénában

Egymillió dolláros kérdés: vajon beindítaná-e a mozigépész a vetítőmasináját, ha közölnék vele, hogy egyetlen jegyet sem sikerült eladni a délutáni előadásra? Megtartanák-e a Zeneakadémián az estére hirdetett koncertet nézők hiányában?

A válasz annyira egyértelmű, hogy nem is közöljük. Természetesen a koronavírus-járvány azért valamit módosított a leányzó fekvésén és a szórakoztatóipar logikáján – Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója például kitalálta, hogy pénzért online közvetítik az előadásokat, ha minden kötél szakad, adott esetben még helyszíni közönség nélkül is –, de továbbra is az abszurditás határát súrolja a nézők nélküli előadás ideája.

Mint ahogy az üres stadionokban lejátszott futballmeccseké is – végtére is manapság már a sport is a szórakoztatóipar része, leszámítva sajnos az úgynevezett hagyományos magyar sportágakat, de ez már egy másik történet... Ezek a futballmérkőzések körülbelül annyira hangulatosak, mint egy temetés. Ilyen volt a vasárnapi magyar–orosz is az ürességében is impozáns Puskás Aréna ásító betonteknőjében, amit Sztanyiszlav Csercseszov oszét nemzetiségű orosz szövetségi kapitány még a szombati sajtótájékoztatón a Luzsnyikihoz hasonlított. (Körülbelül annyi a hasonlóság, hogy mindkettő stadion.)

Az otthoniak azt mondták, a tévében volt erőteljes közönségzaj, morajlott a virtuális szurkolósereg, ott kint a Puskásban azonban cseppet sem fecsegett a felszín, ellenben nagyon is hallgatott a mély. (Mély bizony, mivel a sajtóhely kakasülője legalább százötven méterre van a játéktértől, szinte beleszédülünk a mélységbe.)

Természetesen, ha a végén sikerült volna 0–3-ról 3–3-ra kiegyenlítenünk, akkor fütyültünk volna a zárt kapura, hiszen az eredmény – mint jól tudjuk – mindent legitimál.

Akkor még azt is bebeszéltük volna magunknak, hogy életünk egyik feledhetetlen sportélménye volt ez a halotti csöndben lejátszott Nemzetek Ligája-találkozó.

Borítókép: Az üres Puskás Aréna MTI Fotós: Illyés Tibor