Katalin
-2 °C
3 °C

Betörte egy tank a vaskaput, és elkezdtek focizni a ruszkik

2020.10.23. 13:17
Ahhoz, hogy egy labdarúgó-bajnokságot felfüggesszenek, minimum ki kell törnie a forradalomnak, esetleg be kell ütnie a koronavírus-járványnak. Hazánkban az elmúlt hetven évben csak ez a két esemény tudta megakadályozni, hogy pattogjon a labda az NB I-ben. II. János Pál pápának tökéletesen igaza volt, amikor azt mondta: „Az összes lényegtelen dolog között a foci messze a legfontosabb.”

1956 vészterhes őszén már a levegőben lógott a forradalom, ám a korabeli sportsajtót lapozgatva semmi jele sincs a közelgő felkelésnek. A válogatott október 14-én a Práter-stadion 65 000 nézője előtt 2:0-ra legyőzte Ausztriát Puskás és Sándor góljával. Hans Walchet, az osztrák szövetség elnökét ekként idézi az október 16-i Népsport:

A magyar csapatot továbbra is Európa legjobbjának tartom. Egyáltalában nem kell szégyenkezünk, hogy kikaptunk a magyaroktól. A mi csapatunk igyekezett a körülményekhez képest a legjobbat nyújtani.

Válogatottunk összeállítása a következő volt: Grosics – Kárpáti, Börzsei, Kotász – Bozsik, Berendi – Sándor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor. Ugyanekkor a B válogatott a Népstadionban (30 000 néző) 1:1-et játszott az osztrákok második csapatával, amit a korabeli sajtó súlyos kudarcként értékelt. Pedig nem akármilyen tizeneggyel (Faragó – Buzánszky, Várhidi, Sárosi – Szojka, Dékány – Budai, Szusza, Palotás, Vilezsál, Fenyvesi) álltunk ki. A négyfrontos összecsapást a Hoffer József szövetségi edző vezette ifjúsági válogatottunk 3:1-es, illetve az utánpótlás-együttesünk 5:1-es győzelme egészítette ki. A történeti hűség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy ifjúsági gárdánk (Gelei – Lipták, Nemes, Pázmándy – Makai, Hanek – Németh, Szalai, Kaszás, Mathesz, Povázsai) tagjai néhány héttel később szinte valamennyien elhagyták az országot, ezzel jelentős mértékben megásva a magyar futball sírját.

Ezek után annak rendje s módja szerint pörgött tovább az NB I. Szombaton, október 20-án a Bp. Dózsa bomba meglepetésre 3:1-re megverte a Bp. Vörös Lobogót – lánykori nevén az MTK-t. A fiatalon elhunyt Virág István két gólt rúgott, Szusza egyet, a kék-fehérek szépítő gólját Szimcsák fejelte. Másnap a Bp. Honvéd 2:1-re legyőzte a Bp. Vasast (gólok: Tichy, Czibor, ill. Szilágyi I), a Bp. Kinizsi (az átkeresztelt Fradi) pedig 1:1-et játszott a Csepeli Vasassal. A három meccset együttvéve 56 000-en látták.

A forduló után – nem véletlenül nem írunk sorszámot – így festett a 12 csapatos mezőny élcsoportja: 1. Bp. Honvéd 29 pont (21 meccsből), 2. Bp. Dózsa 26 (22), 3. Bp. Vörös Lobogó 25 (18), 4. Bp. Kinizsi 24 (22). A vesztett pontokat tekintve a Vörös Lobogó állt a legjobban, de Hidegkutiéknak még Dorogra és Szombathelyre is kellett (volna) utazniuk, a Vasassal pedig oda-vissza megmérkőztek volna, míg a Honvédnak már csak egy mérkőzése volt hátra, november 21-én, Pécsen, a kiesőjelölt otthonában.

A bajnokik után ismét válogatott meccsek következtek volna. Október 28-án a svédeket vártuk a Népstadionba. Bukovi Márton szövetségi kapitány – aki Sebes Gusztávot váltotta – ugyanazt a tizenegyet jelölte a skandinávok elleni meccsre, mint amelyik 2:0-ra győzött a Práterben.

Jól jelzi (akkori) futballunk krőzusi gazdagságát, hogy a B válogatottba – amely Stockholmban játszott volna a svédek második garnitúrájával – olyan klasszisok szorultak, mint

Faragó, Sárosi, Várhidi, Dalnoki, Bányai, Szojka, Budai, Csordás, Tichy, Szusza vagy éppen Fenyvesi.

Mindezt a Népsport október 23-i számában olvashattuk, 24-én azonban már nem jelent meg az újság, mert előző este olyasmi történt, ami megkérdőjelezi a pápa bon mot-jának érvényességét.

Kitört a forradalom.

Tankkal jöttek focizni

A 93 éves Raduly József, a legidősebb magyar válogatott labdarúgó, a Vasas jobbszélsője október 23-án klubtársával, Csordás Lajossal kávézott a Rozmaring presszóban, az Oktogonon (akkor November 7. téren), szemben az MLSZ-szel.

Egyszer csak halljuk, hogy odakint az utcán a tömeg skandálja: „Ez a haza magyar haza, minden ruszki menjen haza!” Hűha, ennek a fele sem tréfa, gondoltuk, egymásra néztünk. Azt kérdezi Csori: „Most mit csináljunk?” „Hát azt, amit a tömeg kiabál: menjünk haza!”  – Azokban a napokban biciklivel közlekedtünk, leállt a villamos, nekünk a Népligetben volt az edzésünk, még nem a Fáy utca volt az otthonunk. Mi néhányan mindig korábban lementünk kiskapuzni, akkor is úgy tettünk. Éppen elmerültünk a játékban, amikor irdatlan dübörgés, hát egy T–34-es tolatva beszakította a kétszárnyas vaskaput! Kiugrott három-négy orosz tankos, úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, mezítláb voltak, pedig október végén már nem volt nyár! Kértek tőlünk egy labdát, és ők is elkezdtek focizni! Hát, ezek az emlékek maradtak meg nekem '56-ból…

A bajnokság pedig félbeszakadt, legjobbjaink nem fogadták a svédeket, a Honvéd hamarosan nyugat-európai, majd dél-amerikai túrára indult – miután a Bilbao elleni BEK-párharcot 6:5-ös összesítéssel elveszítette –, az ifjúsági válogatott is külföldön portyázott. Futballunk pótolhatatlan vérveszteséget szenvedett: nemcsak Puskás, Kocsis és Czibor választott új klubot és hazát, hanem szinte az egész fiatal garnitúra Nyugaton próbált szerencsét, de rajtuk kívül is rengetegen cserélték fel a hazai álprofizmust a nyugati igazival.

Bajnokot nem is hirdettek (akkoriban szovjet mintára tavaszi–őszi rendszerben zajlott az NB I), csak 1957 őszén kezdődött újra a pontvadászat.

De akkor már semmi sem volt ugyanolyan, mint egy évvel korábban.