Marco Rossi tavaly ilyenkor majdnem lemondott

Mi járt a fejében a bő egy évvel ezelőtt, a Splitben a horvátoktól elszenvedett 3–0-ás vereség és a cardiffi 0–2 után, amikor egyenes ágon lemaradtunk az Eb-ről?

Hihetetlenül csalódott voltam, mert egyik mérkőzésen sem tudtunk partiban lenni, nem voltunk valójában a horvátok és a walesiek ellenfelei. És nem annyira az ellenfél játékereje miatt – ami persze komoly volt, főleg a vb-ezüstérmes horvátok esetében –, hanem a saját hibánkból. Splitben huszonöt perc alatt három gólt ajándékoztunk Modrićéknak, és ez rettenetesen zavart engem. Ijedten futballoztunk, ájultan tiszteltük a nagy neveket, ez pedig elfogadhatatlan. Legalább a második félidőben, tíz emberrel küzdve nem kaptunk további gólokat, ez is valami, mert nyugodtan kaphattunk volna egy hatost is, ahogy a németek a minap a spanyoloktól. De a Wales elleni 2–0-ás vereségtől még jobban magam alatt voltam.

Miért?

Mert egy félidőn át álltuk a sarat, úgy láttam, van esélyünk legalább a döntetlenre, de amikor Ramsey berúgta a második gólját, nem tudtunk reagálni, szétestünk, felbomlott a csapat szerkezete, elszállt a maradék önbizalmunk is. Nagyon nehéz pillanatok voltak ezek valamennyiünknek, a játékosoknak, nekünk, edzőknek, mindenkinek. 

Megfordult a fejében akkor, hogy lemondjon?

Egy pillanatig gondoltam rá, ez az igazság, de aztán eszembe jutott, hogy az életben még sohasem adtam fel, sem futballistakoromban, sem edzőként, és arra jutottam, hogy nem a magyar válogatott lesz az, amelynek az élén életemben először megfutamodom. 

Mi a titka annak a gyökeres változásnak, amin keresztülment a válogatott tavaly novemberhez képest?

A cardiffi meccs után rájöttem, hogy a technikailag képzettebb riválisokkal csak akkor tudjuk felvenni a versenyt, ha taktikailag, szervezettségben, csapatjátékban felülmúljuk őket. Ha többet futunk, ha jobban küzdünk, mint ők. Ha jobban akarjuk a győzelmet. És elkezdtük elemezni a keret tagjainak teljesítményét a klubjaikban a fellelhető statisztikai adatok alapján, mert olyan játékosokra volt szükségünk, akik képesek sokat futni, nyomást gyakorolni az ellenfélre. 

Az nem lehetséges, hogy mivel a válogatott tele van fiatal játékosokkal – Szoboszlai Dominik 20, Szalai Attila 22, Sallai Roland 23, Kalmár Zsolt 25 éves –, ezek a labdarúgók, hogy úgy mondjam, ebben az életkorban maguktól is fejlődnek? És szerencsére fejlődtek is!

Ez nem csak szerencse kérdése. Ezek a játékosok akartak is fejlődni, és ezért tettek is. Kalmár Zsoltot például 17 éves kora óta figyeltem, még amikor Pintér Attila keze alatt játszott a Győri ETO-ban, már akkor beszéltem vele, mert le akartam igazolni a Honvédba, amikor gondjai voltak Bröndbyben, akkor is beszéltem vele, és végül rá tudtam beszélni, hogy hozzánk igazoljon Dunaszerdahelyre. És emlékszem, Georges Leekens, az akkori szövetségi kapitány többször is eljött a DAC-hoz megnézni Kalmárt, de végül sohasem hívta meg a válogatottba, dacára annak, hogy mindig ajánlottam. Nálam azonnal bekerült a válogatottba, megnőtt az önbizalma, és bizonyított, folyamatosan bizonyít. Mások nem bizonyítottak, nem éltek a lehetőséggel, és már nincsenek a keretben.

Hányas osztályzatot adna erre az őszi sorozatra az egytől ötig terjedő skálán?

A játékosoknak hatost adnék!

Komolyan?

Na jó, akkor legyen ötös, mégpedig azért, mert olyan teljesítményt nyújtottak és olyan eredményt értek el a kijutással az Európa-bajnokságra és a Nemzetek Ligája-csoport megnyerésével, amivel beleégették magukat a szurkolók memóriájába, és amire – valljuk be – senki sem számított. Olyan produkciót nyújtottak, amilyenre évtizedek óta vártak a drukkerek. 

Ez valóban úgy kellett a magyar futballnak, mint egy falat kenyér.

Úgy bizony. És ne feledjük, hogy csattanóként Törökországot úgy vertük meg, hogy kilenc vagy tíz, a magyar NB I-ben szereplő játékos került a pályára! Amivel azt akarom mondani, hogy ugyan apránként, de mégis határozottan javul a magyar élvonal színvonala. Összegezve: le a kalappal a játékosok előtt, hihetetlen teljesítményt nyújtottak.

Nem érzi úgy, hogy a válogatott néhány játékosa nagy ugrás előtt áll, már ami a klubkarrierjüket illeti?

Teljesen logikus, hogy akik részesei voltak ezeknek a sikereknek, ráadásul még fiatalok is, azoknak a karrierje most meglódulhat. Szoboszlai, Szalai Attila, Kalmár Zsolt, de mások is rangos klubokhoz kerülhetnek, akár már télen is. Ők mindannyian roppant motivált játékosok, egyre növekvő önbizalommal, és készen állnak nagyobb feladatok megoldására is.

Itt van például Varga Kevin, aki úgyszólván az ismeretlenségből ugrott a csúcsra a törökök elleni fantasztikus futásával, a góljával, és emellett az első gólunk előkészítésével, a kapufájával. 

Na, ezért nem olvasom el sohasem a Facebook-kommenteket, amikor azt firtatják, hogy miért hívtam meg X-et, és miért nem Y-t a keretbe. Mert nálam jobban senki sem ismeri a játékosokat. Én és a segítőim több mint negyvenezer kilométert autóztunk ebben a két és fél évben, hogy mindig a helyszínen lássuk a jelöltjeimet. Szóval, tudjuk, hogy kit miért hívunk be a keretbe. Varga Kevint azóta figyelem, hogy 2018 nyarán szövetségi kapitány lettem. Mindig is tetszett nekem, mert gyors, szemfüles és igazi harcos. Nem fél senkitől és semmitől. De volt egy probléma. Amíg Debrecenben játszott, nem kényszerült rá, hogy kilépjen a komfortzónájából. És nagyon sok ki nem kényszerített hibát követett el. Ám miután eligazolt a Kasimpasához Törökországba, egy csapásra megváltozott. És eltűntek a hibái! És ez volt az a pillanat, amikor arra gondoltam, hogy be kéne hívnom a keretbe. És behívtam, a törökök ellen pedig beállítottam. A többi történelem. 

Hogyan volt képes irányítani a válogatottat a koronavírus által sújtottan?

Meg kell mondanom, még szerdán is pozitív tesztet produkáltam, szóval, még nem gyógyultam ki, de semmilyen tünetem sincs. Nos, a segítőim, Gera Zoltán és Sándor György segítségével boldogultam. Ezúton is köszönöm a segítségüket! Videókonferenciák, a modern technika segítségével oldottuk meg a feladatokat. Csapatmunka volt, nemcsak a pályán, hanem azon kívül is.

Mit mondott a játékosoknak az Izland-meccs szünetében, amikor 1–0-ra vezetett az ellenfél, és fenyegetett a veszély, hogy az Eb budapesti mérkőzéseit nélkülünk rendezik meg?

Azt mondtam, hogy futballozzanak tovább, fejtsenek ki nyomást az izlandiakra, mert akkor biztos, hogy elfáradnak az utolsó negyedórára. És úgy is történt, sikerült megtörnünk őket, még ha csak az utolsó pillanatban is. Boldog voltam, hogy a fiúk elhitték, amit mondok, és meg is valósították. Mert az a legnagyobb sikere egy futballedzőnek, ha a játékosai hisznek neki és bíznak benne. 

Mikor tér vissza Pozzuoliból Magyarországra a karácsonyi szünet után?

A baj az, hogy december harmadika előtt még biztosan nem tudok hazautazni, mert még mindig nincs negatív teszteredményem, az utazáshoz pedig kettő is kell a saját szabályaink szerint. De ha sikerül, január első napjaiig maradunk Pozzuoliban Mariellával, a feleségemmel. 

(Borítókép: A magyar csapat tagjai a Horvátország elleni mérkőzés előtt tartott edzésen, középen Marco Rossi szövetségi kapitány a spliti Poljud Stadionban 2019. október 9-én. Fotó: Illyés Tibor / MTI)