Régen egy klozet árát érte egy olimpiai arany, ma 50 milliót

Faragó Tamás olimpiai bajnok vízilabdázó, a Nemzet Sportolója:

Én azt gondolom, hogy a kormány nem sokat kockáztat, mert egyre nehezebb ezeket az érmeket megszerezni. Ez a lényeg. A másik meg az, hogy annak idején, amikor pártunk és kormányunk az 1976-os montreali olimpia után engem is honorált, amikor én is aranyérmes lettem a vízilabdacsapattal. Akkoriban a legolcsóbb lakótelepi lakásban 40 000 forint volt egy négyzetméter, és én a jutalmamból, a 60 000 forintból egy klozetet tudtam volna venni egy ilyen lakásban.

Akkor behívtak a pártközpontba, és szóltak, hogy Tonó, azért mindent neked sem szabad. Nézze, az olimpiai érmet úgy kell felfogni, hogy az egy életmű, annak a megszerzése egy élet munkája. Tehát egy életmű jutalmát adják ezzel az 50 millió forinttal. Így szerintem ez teljesen reális. A legtöbb sportoló egyszer kerül ki egy olimpiára, gyermekkora óta erről álmodik, és ilyen értelemben nem túlzás az az ötvenmillió.

Dénes Ferenc sportközgazdász kissé más szemszögből vizsgálja a jelenséget:

Azzal, hogy egy kormányzat jutalmazza a sportolóit , ha sikert érnek el az olimpián, szerintem nincs gond. Ez a jutalom akár lehet egy nagyobb összeg is, különösen abban az időszakban, amikor nehéz helyzetben vannak a sportolók, az egész sport, és ösztönözni akarod őket. Amikor egy sportsiker – talán nem ez a legjobb szó – közösségi vigaszt nyújt az élet nehézségeire, adott esetben a koronavírus-járvány következményeire. Egy ilyen időszak után, csak képzeljük el, mennyire jó érzés, hogy újból kinyitnak a kocsmák, a közösségi érintkezés terei, és még Kozák Danuta is megnyeri az ikszedik olimpiai aranyérmét! Ez tényleg örömet okoz az embereknek. És azokat, akik ezt a vigaszt nyújtják, a kormány megjutalmazza. Ezzel nincs semmi probléma.

Jó, de most majdnem ötven százalékkal emelték az olimpiai aranyérem elismerését, 35 millió forintról 50 millióra!

Az már átgondolandó, hogy olyan mértékű támogatásrendszer épül fel a magyar sport, a magyar sportolók köré, ami a világon alighanem egyedülálló. Ezt mindenki értékelje a maga vérmérséklete szerint. Az általános európai irányelv az, hogy a sportoló nagykorúvá válásáig ajánlott a társadalomnak, hogy közösségi finanszírozással adjon esélyt a fiataloknak a bennük rejlő tehetség kibontakoztatására. Ha például az ember fia tehetséges öttusázó, akkor az jó és helyes, ha a társadalom valamilyen típusú finanszírozással esélyt ad annak a srácnak, hogy kihozza magából a maximumot. De 18 éves kora után a srác éljen meg abból, amiből tud.

Már bocsánat, de miután öttusázót említett példaként, ez a srác esélytelen, hogy piaci körülmények között kamatoztassa a képességeit.

Az élet kegyetlen.

Igen, kegyetlen, és ilyen alapon a sportágak kétharmadát becsukhatnánk.

Én értem ezt a problémát.

Vagy legalábbis teljesen műkedvelő alapra kellene helyezni, ami persze nem biztos, hogy ördögtől való lenne.

Ez egy társadalmi választás kérdése. A másik véglet ugyanis az lenne, hogy a kutyamentőktől az öttusázókon át a labdarúgókig mindenkit, mindenben, bármilyen idős korban az állam tartson el. És ez a sportoló, amennyiben olimpiai érmes, 35 éves korától már kapja az életjáradékot.

Olyannyira, hogy egyre több sportolónk nyújtja el az aktív pályafutását 35 éves koráig, vagy még tovább is, úgymond „beleöregszik” abba a korba, amikor már ketyeg az életjáradék, miközben még bőven aktív profi, és onnan is kapja a fizetését.

Azt gondolom, hogy itt már egy jóval nagyobb kérdőjellel találjuk magunkat szemben. Az olimpiai járadék 35 év felett adandó/adható, azt eleve úgy találták ki, hogy a sportoló a visszavonulása után élvezhesse. Kvázi megkönnyítse az átállást a civil életre. Nem véletlen, hogy egyre élemedettebb korban vonulnak vissza a magyar olimpikonok.

Valaha Egerszegi Krisztina már 22 évesen befejezte a sportolói pályafutását, manapság tucatszám folytatják bőven harminc fölött, sőt negyven környékén is az úszóink, kajakosaink, dzsúdósaink, vívóink.

Adná a Jóisten, hogy Fucsovics Márton, mondjuk, Tokióban párosban dobogóra álljon, de ne is őt vegyük, hanem Babos Tímeát, akinek tényleg reális esélye van párosban egy olimpiai éremre. Én aztán senkitől nem sajnálom a pénzt, senkinek nem turkálok a zsebében, de az meg már milyen lenne, hogy sokszoros páros világbajnokként, a karrierje során megkeresett több millió dollárral, az évek során a teniszvilágban kialakított kapcsolatrendszerével 35 éves korától kapjon egy olyan „nyugdíjat”, amiről a magyar átlagnyugdíjas még álmodni sem mer? Vagy említsük Hosszú Katinkát. Tudom, hogy gusztustalan demagógia, de ha egy esztergályos az esztergályosolimpián a legjobban esztergál, akkor megveregetik a vállát, hogy te egy jó esztergályos vagy, esetleg kap egy herendi étkészletet. Azt most ne kezdjük el méregetni, hogy minek mekkora a kereskedelmi értéke, mert akkor visszajutunk a kiindulóponthoz. Az olimpiai járadékkal azt jutalmazzuk, hogy a szóban forgó sportoló egy adott pillanatban az adott sportágban a világ legjobbja volt,  az országot képviselte – épp úgy, mint az esztergályos.

Igen, de hogyha összeadjuk az olimpiai járadékok összegét, akkor az a summa eltörpül, mondjuk, az egészségügy kiadásai mellett.

Ez igaz. Ha az egészségügyben sóhajtasz egyet, az tízmilliárd forint. És hányszor sóhajtanak hányan az egészségügyben! Ehhez képest tényleg aprópénz az olimpiai járadék és a jutalom, csakhogy az egész rendszernek, a magyar sportnak a közfinanszírozás jellegű pénzelése – az, hogy kivattázzuk, kibéleljük, kipólyázzuk a sportolóinkat azért, mert egyszer nyertek egy bronzérmet egy olimpián, és akkor életük végéig kapják a járadékot, meg az edzője, sőt az özvegye is – problematikus. A jelenségnek a túlzó, aránytalan mivolta a szemet szúró.  A rendszer nem most indult, már azelőtt létezett, mielőtt sportügyekért felelős helyettes államtitkárként dolgoztam. Mindenki faragott  egy kicsit a dolgon, de kevesebb pénz nem nagyon jutott a sikeres sportolóknak.

Van ezzel kapcsolatban egy elméletem. Egyre többen húzzák ki harmincöt-negyven éves korukig ezekben az úgynevezett „magyar”, tehát periférikus, nem piacosítható sportágakban. Ha ezeknek a sportolóknak a létszámát összeadjuk, és hozzácsapjuk a családtagokat, az edzőket, masszőröket, adminisztratív dolgozókat, ezeknek a hozzátartozóit is, akkor egy igen jelentős szavazóréteg kerekedik ki. Erre már gondolt?

Én arra gondoltam, hogy nagyjából 1000 főre becsülik azoknak a létszámát, akik életjáradékra jogosultak. Ez, mondjuk, kétmilliárd forint per év. Ez tényleg nem tétel a költségvetésben. Csak hogyha összeadod azokat a kétmilliárdokat, amit például egy svájci összead, a mi országunkban pedig, ahol ahhoz szoktunk hozzá, hogy „húzd rá, cigány!”, ott nem adják össze ezeket az apró hatmilliárdokat. Mert rengeteg kétmilliárd van itt-ott. Hozzáteheted a színészeket, a zenészeket, a kőfaragókat  és a balett-táncosokat , a csoda tudja, hogy még kiket, akkor összejön egy tetemesebb összeg.

De most maradjunk csak a majdani tokiói aranyérmeseknél. Ha valami csoda folytán megdöntenénk a helsinki rekordot, és mondjuk húsz aranyérmet szereznénk, az is csak 300 milliós többletet jelentene a jelenlegi díjazáshoz képest. Ez tényleg nem tétel nemzetgazdasági szinten.

Persze hogy nem. De a dolognak üzenetértéke van. A sportot már azért kezdik el utálni az emberek, mert semmilyen típusú pozitív üzenetet nem küld el a társadalomnak. Az, hogy elmennek a Fradi focistái a Heim Pál Kórházba, és átadnak a gyermekeknek néhány plüssmacit, attól senki sem esik hanyatt. Most az új érdi sportvezetés az Érdi VSE NB III-as labdarúgóinak ítélte oda a 2020-as év Érdi Sport Díját. Az elismeréssel együtt jár egy 400 000 forintos adomány is, melyet a labdarúgók felajánlottak a városnak, a járvány elleni küzdelemre.  Lehet, hogy velem van a gond, de először éreztem azt, hogy a magyar profi sportolók reagáltak egy picit a környezetüket gyötrő problémákra. Egy picit kiléptek abból a burokból, amiben élnek. 

Egyszer valahol azt írtam, nehogy az legyen, hogy a stadionok legyenek a mi Bastille-jaink, és ha egyszer véletlenül fordul a szél, akkor az emberek ne essenek neki csákánnyal ezeknek a létesítményeknek.

Hogy mennyire nem hagyják figyelmen kívül napjaink fiataljai a kiemelkedő javadalmazást, amikor sportágat választanak, arra bizonyság egy általam pár éve készített interjú egy két méteren felüli kosaras lánnyal. Amikor megkérdeztem, miért kosarazik, megejtő őszinteséggel válaszolta: „Hogy megszedjem magam!”

Sportközgazdászként mit is mondhatnék mást: Ezzel nincs semmi baj, csak abból szedjen, amit saját maga termelt.  

(Borítókép: Olimpiai karikák Tokióban. Fotó: Kim Kyung-Hoon / Reuters)