Ferenc
10 °C
29 °C

Unokáik is emlékezni fognak a messinai hősökre

D KOS20181011012
2021.04.22. 11:54 Módosítva: 2021.04.22. 11:54
Csütörtökön ünneplik a huszadik évfordulóját az időközben középkorú anyukává érett játékosok és Rátgéber László mesteredző az egykor volt MiZo-Pécsi VSK története talán legnagyobb sikerének, a bronzéremnek a 2001-es messinai Euroliga négyes döntőben. A jubileumra remek filmet készítettek, no és a messinai hősök sem feledkeztek meg a jeles napról.

Húsz év múlva már senki sem fog emlékezni, hogy ki volt most a harmadik a kontinens legrangosabb sorozatában, de mondtam a lányoknak, hogy a minket elkísérő rengeteg emberért kutya kötelességünk győzni.

Abban a varázslatos 2000–2001-es idényben Rátgéber László, a MiZo-Pécsi VSK vezetőedzője nem sokszor fogott mellé, de a fenti nyilatkozatát, amit 2001. április 22-én Messinában, az Euroliga final four megnyert bronzmérkőzése után tett, kézből kontráznánk. Pont ma van húsz éve, hogy Károlyi Andreáék 66–58-ra legyőzték a cseh BK Gambrinus Brnót, és ezzel a magyar női kosárlabdázás történetében nemcsak először jutottak be az Euroliga négyes döntőjébe, hanem ott még érmet is szereztek. (Nota bene: két Euroliga-éremmel és három final four részvétellel a pécsieken kívül más magyar klub máig sem dicsekedhet.) És bizony, nagyon sokan emlékszünk a két évtizeddel ezelőtti bravúrra, olyannyira, hogy a baranyai megyeszékhelyen össze is vágtak egy remek videót – rendező: Halmos Ádám – a jubileum alkalmából, amit a szerzőknek köszönhetően alább becsatoltunk a cikkünkbe. 

Utólag azt mondom, az a mérkőzés meghatározta a sorsunkat – emlékezett lapunknak Iványi Dalma, a Pécs akkor még csak 24 éves válogatott irányítója. – A csapat is elhitte, hogy van keresnivalója az Euroligában, miután egy meglepetésgyőzelemmel indítottunk. A sorozat egyik esélyesét idegenben 56–49-re megvertük, és ez meghozta az önbizalmunkat. Egyénileg ugyan nem az én meccsem volt, de ez egy nagyon fontos összecsapás volt.

És beindult a pécsi henger. A Wuppertalt 63–47-re verték, majd Athénban 84–53-ra lelépték a Panathinaikoszt. Ezen a meccsen a csapatkapitány Jolanta Vilutyté úgy szerzett 16 pontot, hogy mezőnyből 8/8 volt a mutatója. 

Jolkát – ez volt a beceneve – felhívtuk litvániai otthonában.

Nekem is eszembe jutott, hogy pont húsz éve játszottunk Messinában a final fourban – mondta hibátlan magyarsággal az egykori nagyszerű center-bedobó, aki egyedül neveli két gyermekét, miután Pécsett is jól ismert és szeretett férje, Szergej rákbetegségben elhunyt. – Tizenegy évig játszottam a MiZo-Pécsi VSK együttesében, de ennek a tizenegy évnek talán Messina volt a legszebb élménye. Úgy mentünk ki Szicíliába, hogy meg akarjuk nyerni a tornát, és volt is erre esélyünk, de talán a tapasztalatlanság miatt alulmaradtunk a Bourges-zsal szemben az elődöntőben. 

De vissza az alapszakaszhoz. A Brnót odahaza is kitömték (85–69), és akkor már mindenki a final fourról álmodozott a Mecsekalján. Ezen a meccsen történt, hogy „Nyuszia saját térfele közepéről beküldte a labdát a Brno gyűrűjébe. Következett a wuppertali győzelem, majd otthon 52 pont különbségű sétagalopp a Panathinaikosz ellen. 

Januárban a Bourges házhoz jött a pofonért, mert a Lauber Dezső Sportcsarnokban kapott ki 66–52-re. Moszkvában a Dinamót a betegeskedő Rátgéber nélkül verték meg 79–54-re, ekkor Fűzy Ákos ült a kispadon. A negyeddöntőben a Galatasarayt búcsúztatták, és máris ott voltak a négyes döntőben.

Talán pont ekkor jött el az ideje, hogy odakerüljünk a legjobbak közé, ahová már évek óta vágytunk. Abban az idényben nagyon összeérett a csapat – mondta Csák Magdolna, az edző felesége, akkor már ifjabb Rátgéber László anyukája. 

A tréner ma is meghatódik, amikor beszél azokról a hősi napokról.

Szavakkal leírhatatlan az az összefogás, ami a messinai négyes döntő előtt megnyilvánult a városban – idézte fel Rátgéber a két évtizedes emlékeket. – Egyik reggel Halmos Péter, a neves pécsi ügyvéd, klubunk résztulajdonosa és intézőbizottságának vezetője irodájának ablakán egy ismeretlen férfi beadott egy diplomatatáskát, benne kétmillió forinttal, és azt kérte, hogy ebből a pénzből béreljenek chartergépet a csapatnak, hogy méltó körülmények között tudjunk kiutazni a final fourra. Így is történt, és hogy ez így történt, a mai napig nem tudjuk, kinek köszönhetjük.

És útnak indult a fél város. Ezerkétszázan keltek útra vonattal, autóval, buszokkal, repülőgéppel. Pedig Messina nincs a szomszédban, Szicília északi csücskében fekszik, és nem is volt két fillér az út, de nem számított. Sokan a spórolt pénzüket áldozták fel, sőt, volt, aki kölcsönt vett fel, csak hogy ott lehessen a nagy eseményen. 

Voltak, akik jegyet váltottak a chartergépünkre, szerencsére köztük volt egy fiatalember is, aki később a férjem lett. Őt azon a járaton ismertem meg, szurkolóként jött velünk, és az udvarlómként érkezett vissza Messinából – árulta el a regénybe illő megismerkedés történetét a csapat egyik legjobbja, Károlyi Andrea. 

Persze az az utazás nemcsak Károlyi Andinak volt emlékezetes, hanem valamennyi szurkolónak. 

Egészen megható esetekről számoltak be a Messinába megérkező szurkolók – folytatta Rátgéber. – Róma után az egyik busz lerobbant, mire értesítették a 200 kilométerrel előttük járó másikat. Az visszafordult, fedélzetére vette a pórul járt szurkolókat, és az út hátralévő részét úgy tette meg Messináig, hogy kétszer annyian szorongtak az üléseken és a folyosón, mint amennyien elvileg beférnek a járműbe. De senki sem panaszkodott, sőt... El lehet képzelni, milyen hangulat uralkodott a buszon!

Messinába megérkezve a pécsi drukkerek ellepték a főteret, a Pala San Filippo Arena előtti területet, ezekben a meseszerű napokban a magyar volt Messina hivatalos nyelve. 

Nekem ez volt életem első final fourja, amit persze még több követett – emlékezett Szlobodanka Tuvics, a csapat szerb centere, akit újvidéki otthonában hívtunk fel. – Amikor az elődöntőre beléptünk a csarnokba, könnyek szöktek a szemembe, mert kiderült, hogy hazai pályán játszunk, annyi volt a pécsi szurkoló. De még ennél is nagyobb élmény volt a hazaérkezésünk, a hatalmas buli a Széchenyi téren, amikor a városháza erkélyéről szóltunk a szurkolókhoz.

Boba – ez Tuvics beceneve – igazi Rátgéber-tanítvány, a Mester volt a tehetséges újvidéki lány első edzője, és ahogy Boba elmondta a telefonbeszélgetésben, Rátgébernél jobb edzője sohasem volt huszonöt éves pályafutása alatt. 

Mindent megtettünk a sikerért, győzni mentünk Messinába, és ezt nem is titkoltuk – állítja Rátgéber. – Optimizmusunk nem volt alaptalan, mert erős csapat voltunk, még úgy is, hogy a rotációnk két alapembere, Ujvári és Zsolnay sérülés miatt nem játszhatott, és Károlyi Andi sem volt teljesen egészséges.

A döntőhöz azonban azonban meg kellett volna verni április 20-án az elődöntőben a rutinos CJM Bourges csapatát, amely már sokadszor járt a final fourban. Yannick Souvré, Nicole Antibe, Catherine Melain, Emmeline Ndongue, az amerikai Michele Van Gorp, a szlovák Anna Kotocová és főleg a csoda szép orosz – de észt származású – Ilona Korstin mind-mind világklasszisok voltak, és hiába győzte le kétszer is a Pécs a franciákat a sorozat alapszakaszában, ezen a meccsen kiütközött rutinhiány. 

Ma is azt mondom, ha legalább egyszer kikaptunk volna a sorozatban, és úgy jutunk el Messinába, akkor megverjük a Bourges-t – állítja Károlyi Andrea. – Így viszont megleptek bennünket a kezdésnél, 14–2-re elhúztak, és nekünk nem volt rutinunk abban, hogyan kell fordítani. Végig futottunk az eredmény után, és bár kétszer is hétpontosra csökkentettük a hátrányunkat, végül mégis alulmaradtunk 62–52-re.

Rátgéber mára már megemésztette a Bourges-tól elszenvedett vereséget, igaz, nem könnyen.

Ma is állítom, megnyertük volna az Euroligát, ha túljutunk a Bourges-on – magyarázza. – Arra vagyok a legbüszkébb, hogy magyar sztárokkal, Károlyival, Iványival, Csákkal, Ujvárival, Zsolnayval jutottunk el Messinába, és a nagyszerű légiósaink, szlobodanka Tuvics és Jolanta Vilutyté is perfektül beszéltek magyarul. Boba (Tuvics – a szerk.) ráadásul a földim volt, újvidéki, én tanítottam meg kosárlabdázni. Ma is Újvidéken él.

Jolanta Vilutyté
Jolanta Vilutyté
Fotó: Nemzeti Sport Nemzeti Sport, 2001. szeptember (12. évfolyam, 238–267. szám) 2001. 09. 18. / 255. szám / Arcanum

Az elődöntőbeli vereség után persze mindenki szomorkodott egy sort, de aztán Rátgéber összekapta a társaságot, és az április huszonkettedikei bronzmérkőzésre nem csalódott kompániaként álltak ki, hanem úgy, hogy akkor is megverik a Gambrinus Brnót, ha a fene fenét eszik, akkor is. 

Győztünk is 66–58-ra, pedig bombacsapat volt a Brno, de mi is azok voltunk. Még a 201 centis orosz Marija Sztyepanova is náluk játszott, aki pár évvel később nálunk is lehúzott egy félidényt. Életre szóló élmény nekem az a győzelem, de még nagyobb élmény volt a hazaérkezésünk után a fogadtatás a Széchenyi téren, ahová legalább nyolcezer ember zsúfolódott össze – emlékezett Iványi Dalma.

A Széchenyi téri örömünnepek azokban az években visszatérő programot jelentettek a pécsieknek, hiszen tavaszonként sorra nyerte a gárda a bajnokságokat, no meg háromszor eljutott az Euroliga négyes döntőjébe is, ahol 2001 után 2005-ben is bronzérmet szerzett.

Igen, sok ilyen ünneplésre emlékszem, de a későbbiekben már egyik sem érte el a 2001-es őrület intenzitását – sóhajt fel Rátgéber. – Az évek során egyre csökkent a varázs, a szurkolók valahogy hozzászoktak a sikerekhez, és 2008-ban elszerződtem a Szpartak Moszkvához, aztán szegény Fűzy Ákos meghalt, később a csapat is meggyengült, és manapság pár száz néző előtt játssza a hazai meccseit. Sokan azt mondják, azok a hősi idők nem jönnek vissza soha többé, és ebben lehet is valami. Hiszen mi jelenség voltunk Pécs történelmében, a MiZo-Pécsi VSK jelentősége messze túlnőtt a sport keretein, mi egyszerre voltunk szociológiai kuriózum és sportcsapat. 

Mindkettő igaz. De a legszebben talán így foglalhatnánk össze: az egyik legfényesebb fejezet a baranyai megyeszékhely veretes történelmében. 

(Borítókép:Rátgéber László kosárlabda-mesteredző beszédet mond a pécsi Nemzeti Kosárlabda Akadémia átadásán 2018. október 11-én. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)