Egy magyar a halálzóna kapujában

A „Tisztán” Magyar Everest Expedíció célja, hogy Varga Csaba első magyarként, teljesítményfokozók és pótlólagos oxigén nélkül mássza meg a 8849 méter magas Mount Everestet. A hegymászó majdnem hat és félezer méter magasan alakította  ki második táborhelyét, ahol eltöltött három akklimatizációs éjszakát, majd egészen 7000 méteres magasságig jutott.

Elindulva az alaptáborból, először a Khumbu-jégesésen mentem keresztül, mivel ez volt az első akklimatizációs kör, voltak nálam felszerelések, élelem, sátor, hogy fent tudjak aludni a felsőbb táborokban, ezért a jéglabirintuson való átkelés még kimerítőbb volt, ráadásul az erős szél is nehezítette a haladást. Mire elértem a 6000 méteres magasságot, már annyira fújt a szél, hogy azt hittem, nem fogom tudni felállítani a sátrat, végül sikerült és be tudtam húzódni pihenni

– idézte fel kalandjait Varga Csaba az Indexnek. Tudni kell, hogy az akklimatizációt az adott magasságon való alvás mélyíti el, ezért fontos, hogy több éjszakát töltsenek el egyre nagyobb magasságban a mászók. Az akklimatizációs folyamat során viszont gyengül a szervezet, mert 6000 méteres magassághoz már nem igazán tud alkalmazkodni, lassú leépülés veszi kezdetét, ami a magassággal egyre inkább gyorsul, 8000 méter felett, a halálzónában pedig már azt szokták mondani, hogy az ember versenyt fut az idővel. Itt már nem lehetne 2-3 éjszakát eltölteni, ha valaki egy nap után nem tud lejjebb ereszkedni, akkor feltehetően már nagyon nagy a baj – magyarázta lapunknak az expedíció kommunikációs vezetője.

A képlet tehát az, hogy az akklimatizáció elkerülhetetlen, hogy a szervezet fokozatosan alkalmazkodni tudjon az egyre nagyobb magassággal fokozódó oxigénhiányhoz, viszont ez a folyamat egyre többet vesz ki a szervezetből, folyamatosan romlik az erőnlét és még az alaptábor (5330 m) magasságában sem lehet olyan gyorsan és jól regenerálódni, hogy idővel ne  „fogyjon el”  el az ember. Ezért fontos a tudatos, de minél gyorsabb építkezés, hogy az akklimatizáció rendben legyen, de közben az erőnlét is megfelelő legyen a csúcsmászáshoz  – foglalta össze Biró Dániel.

Ez az, amit pótlólagos oxigénnel egészében meg lehetne kerülni, és ezért  különösen nehéz teljesíteni Varga Csaba célját, hogy nemcsak oxigén, hanem  magashegyi teherhordók segítsége nélkül jusson fel a csúcsra, felszereléseit is magával cipelve a magaslati táborokba.

Én most egyet aludtam 6000 méteren, 3 éjszakát a kettes táborban 6400 méteren és közel 7000 méterig jutottam még az úgynevezett Lhoce-jégfalon is, ami egy meredek, körülbelül 1100 méteres, hóval és kemény kék jéggel borított sziklafal. Úgy érzem, az első akklimatizációs köröm erős volt, legközelebb eljövök az úgynevezett Déli-nyeregért, ami már majdnem 8000 méteres magasságban van, onnan már a csúcsgerincen vezet az út. Döbbenetes, hogy innen még közel 1000 méter a csúcs, végig a halálzónában, 8000 méter fölött. Én eddig négy nyolcezrest másztam meg pótlólagos oxigén és magashegyi teherhordók segítsége nélkül, de ez a magasság még így is szinte felfoghatatlan

– mondta el lapunknak Varga Csaba, aki azóta szerencsésen visszatért az alaptáborba, jól van és motivált, hiszen jelentősen felülteljesítette az első akklimatizációs kör terveit. Néhány nap alaptábori regenerálódás után indul majd el egy újabb akklimatizációs körre, és ezt követően indul neki a csúcstámadásnak.

(Borítókép: „Tisztán” Magyar Everest Expedíció)