Arannyal a poggyászában megy haza Szombathelyre a Falco

Egy kicsit időutazás is volt ez a szerda a tudósítónak. Időutazás a magyar klubkosárlabda letűnt fénykorába, a hősi nyolcvanas-kilencvenes évekbe, talán a kétezres évtized elejére, amikor még érdemes volt férfi bajnoki döntőkre járni Körmendre, Szolnokra, Szombathelyre, Székesfehérvárra, Kaposvárra és – igen, ilyen is volt – a Dózsa György útra. Amikor még olyan gigászok – magyar gigászok – varázsoltak a palánkok alatt, mint Zsebe „Baba”, Berkics Laci, Németh Isti, Trummer Rudi, Kálmán Laci, Boros „Borisz”, Orosz „Benő” (Isten nyugosztalja), Dávid Kornél, vagy hasonló kaliberű légiós legendák Rasid Abeljanovtól Andrej Tyubinig, Viktor Kuzmintól Harry Bellig, Delmonte Madisontól Ronnie McMahanig és Robert Shannonig.

De most végre újból érdemes leutazni a Tiszaligetbe, mert 2-2-re áll a három nyert meccsig tartó döntő a Szolnoki Olaj és a szombathelyi Falco között, és nincs ember, aki megjósolná az ötödik, utolsó összecsapás kimenetelét. Eddig mindig a Szolnok szerzett vezetést és a vasiak egyenlítettek, ezzel a forgatókönyvvel szerdán aligha egyeznének ki Gasper Okorn fiai.

Apropó, edzők. Mindkét szakvezető szlovén, mindkettejük keresztneve Gasper – a szolnoki tréner vezetékneve Potocnik –, és mindketten voltak az edzői a világ egyik legjobb kosarasa, Luka Doncic – édesapjának, Sasának.

A rituálé a régi szép szolnoki kosaras kirándulások menetrendjét idézi. Feldobás este nyolckor, de már negyed hatkor vegyes (ponty-harcsa) halászlé a Tisza-híd belvárosi hídfőjénél a Halászcsárdában (a Kassai rejtélyes okból bezárt), kocsi lerakva, mert a Tiszaligeti Sportcsarnok közelében úgysem lenne hely, laza séta a délutáni verőfényben át a hídon a Tisza túlsó partjára, s mivel még mindig korán van, egy háromgombócos, tejszínhabbal dúsított fagylaltkehely a Garden Hotel kertjében.

A szomszéd asztalnál maga Berkics Laci, a Király adomázik udvartartása körében, bele-beleszippant cigarettájába, a társaságból még két egykori honvédos társát, Farkas Attilát és Judik Bélát ismerem fel, barátságosan odaintenek nekem az asztaluktól, visszaintek nekik, tényleg harminc évvel fiatalabbnak érzem magam.

Kint, a Garden sövényén túl éppen akkor vonulnak a szolnoki fanatikusok, vezérük megafonon közli velük a koreográfiát, a szöveg ezen a helyen nem idézhető, annyit azért elárulok, hogy megemlítik Váradi Benedeket is – nem feltétlenül pozitív kontextusban –, az ellenfél csapatkapitányát, aki két meccsel ezelőtt kabinetalakításával kiállíttatta a szolnoki centert, a horvát Marjan Cakarunt.

Aztán végre bemegyek a csarnokba, amely dugig megtelt, már se híre, se hamva a koronavírusnak (legalábbis a korlátozásoknak), egy kicsit más itt a hangulat, mint pár nappal korábban a kihalt Duna Arénában, a nézők nélküli úszó Európa-bajnokságon.

Lassan kezdődik a meccs, a két szlovén mester, Okorn és Potocnik összeölelkezik, Váradi ismét megkapja a magáét a hazai közönségtől, a lelátó 2180 fős kapacitása maradéktalanul kihasználva.

Perl Zoltán, a döntő – eddig – kimagaslóan legjobb játékosa most sem kezd a vendégeknél, a pokoli hangzavarban a saját szavát sem érti az ember. Warner mindkét büntetőjét elrontja, a triplája viszont ül, 5-5! Aztán 5-11, Váradi elemében, fittyet hányva a közönségre. Perl is a pályán, Gibson triplázik, Warner labdát szerez és zsákol, máris 13-13 állás, felrobban a csarnok. Sőt, Zsíros Péter két jó büntetőjével már 15-13-ra vezet az Olaj! Badzim a dudaszó pillanatában betalál, 19-16-ra nyeri az első negyedet a Szolnok.

A másodikat sokkal jobban kezdte a Falco, és öt perc elteltével, 22-24-nél Potocnik időt kért. Váradi kosarakkal idegesítette a trágár hazai nézőket, a 18.percben már tíz pontnál tartott. A félidő 29-29-es döntetlennel ért véget.

Perl a 22. percben szerezte első dupláját, erre Subotic válaszolt. Keller óriásit zsákolt Perl passzából, majd labdaszerzés után Benke is behúzta a gyűrűbe, és máris 39-35-re ment a vasi gárda, sőt, 42-35-re, mert a remeklő Benke besuvasztott egy újabb hármast. Benke megállíthatatlan volt (35-44), amit a publikum frivol kórussal honorált. 37-48-nál, majd 42-55-nél kezdett elúszni a Szolnok bajnoki aranya. 

Innen indult a bajnokság utolsó tíz perce. Perl életre kelt, Benke folyamatosan élt és virult, Barac is felzárkózott a szombathelyi magyar maghoz. Mi több, fantasztikusan védekezett a Falco, 45-63-nál, Bruinsma sikeres hármasa után gyakorlatilag eldőlt a meccs és az arany sorsa. 47-67-nél megvolt a húsz közte, amit a vendégszektorban nyomatékosítottak is. Váradi megcsókolta a labdát, aztán vége lett a meccsnek és a döntőnek, az ötödik összecsapás alapján teljesen megérdemelten szerezte meg története harmadik bajnoki aranyérmét a Falco. 

Kár, hogy a közönség nem bírta elviselni a hazai vereséget, a lefújás után fel kellett sorakozniuk a rohamrendőröknek a szolnoki B közép előtt, nehogy a tömeg betóduljon a parkettre.

Bajnoki döntő, 5. mérkőzés:

Szolnoki Olajbányász–FALCO-Vulcano Energia KC 53-74 (19-16, 10-13, 13-26, 11-19) Legjobb dobók: Subotic 13, Badzim 12, Warner 10, ill. Váradi 17, Benke 15, Perl 14, Barac 13. 

(Borítókép: Kovács Tamás / MTI)