Akiknek Benedek Tibi még mindig él

Szia, Szecska! Volna öt perced?

Bankban vagyok, de ha fontos, van. De ne Benedek Tibiről beszéljünk, mert nekem nem jubileum a Tibi halálának az évfordulója. Én a Tibi születésnapját szoktam ünnepelni.

Azt hiszem, ebben a röpke beszélgetésben minden benne van arról, ahogy Benedek Tibor játékostársai, edzői, közeli ismerősei viszonyulnak a történelem legnagyobb hatású vízilabdázója emlékéhez. Legnagyobb hatásút írtam, nem a legjobbat, mert például a tavaly májusban lebonyolított a Pólósok pólósa szavazáson – amely minden idők legjobb magyar vízilabdázójának személyét volt hivatott eldönteni – csak a negyedik helyen végzett, persze Faragó Tamás, Kásás Tamás és Gyarmati Dezső mögött, akik mögött végezni nemhogy szégyen lenne, hanem ellenkezőleg: dicsőség. Mert jobb pólósok talán voltak Tibinél – önmagát nem is tartotta tehetségesnek –, de olyanok, akik maradandóbb nyomot hagytak ezen a nyugodtan hungarikumnak nevezhető sportágon, aligha. 

Szécsi Zoltán – ha valaki nem tudná, „Szecska” őt takarja – három olimpián védett mögötte, kezdetben tejfelesszájú újoncként, aztán már a vízipólós Dream Team első számú kapusaként. Ma is úgy emlékszik egykori pályatársára, mint aki kijelölte azt az utat, amelyen most a magyar vízilabda jár.

És ez pár év múlva még inkább így lesz, amikor a magyar vízilabda-válogatott biztosan azokra az egykori UVSE-játékosokra fog épülni, akik egészen tavaly tavaszig Tibi keze alatt sajátították el a legmagyarabb csapatjáték minden csínját-bínját. A két Vigvári fivér, Vencel és Vince, Konarik Ákos, Aranyi Máté, Dala Döme, Baksa Benedek, Sziládi Kristóf – elnézést, ha kihagytunk volna valakit ebből a szikrázóan tehetséges, 2001-es, 2002-es, 2003-as évjáratból. Nem is vitás, hogy vagy már ott vannak vagy egy-két éven belül ott lesznek a nemzeti együttesben. Valamennyien úgy beszélnek Tibiről, mint a bálványukról, akit szakmai, erkölcsi és minden egyéb vonatkozásban a példaképüknek tekintenek. 

Nem azért, mert már nincs az élők sorában. Ugye hajlamos az ember a holtakról csak a szépet felidézni, de Tibi már életében is bálvány és példakép volt. Ő, aki a balsikerű atlantai olimpia elveszített bronzmeccsének másnapján már súlyt emelt az edzőteremben, hogy megkezdje a felkészülést a négy évvel később esedékes – és annak rendje és módja szerint meg is nyert – sydney-i játékokra. 

Hogy Tibit mennyire tisztelték azok, akik az élet bármelyik területén kapcsolatba kerültek vele, íme egy történet. Őze Sándor, a Történettudományi Intézet vezetője a saját lakásába invitálta a sportklasszist történelemvizsgára. Tibi, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatója helyt állt a török kori hódoltság történelméből. A professzor lányai pedig előkarácsonyi ajándékként egy-egy Benedek Tibor-autogrammal lettek gazdagabbak. Hogy ki örült jobban, Tibi a kiérdemelt jegynek, vagy a tanár úr, amiért a lányai megkapták a sztár aláírását, nem nehéz eldönteni...

És bár Szecska, azaz Szécsi Zoltán most nem tudott beszélni egykori játékostársáról és példaképéről, mindent elmondanak azok a mondatok, amelyekkel egy évvel ezelőtt gyászolta Tibort:

Ami azonnal beugrik, ha Tiborra gondolok, a mosolya. Azért szeretett velünk lenni, mert sokszor megnevettettük. Nagyon komoly, nagyon tudatos volt, ő is szeretett viccelődni, de sokkal komolyabb volt nálunk. Ő volt a fény, amit évtizedek óta követtünk, az egész Egert arra a mintára építettem fel, amit ő az UVSE-nél csinált.

UVSE...  Ha megnyitjuk  a világ legjobb utánpótlás-nevelő klubjának honlapját, Benedek Tibor arcképe úszik fel rá. Az anyaklub, az UTE, illetve hát az Újpest történetében pedig Tibor az egyetlen nem labdarúgó, akinek az arcképét egy falfestményen, murálián örökítették meg Budapest IV. kerületében. 

Hát kell ennél több?

(Borítókép: A súlyos betegség után, életének 48. évében elhunyt Benedek Tibor háromszoros olimpiai, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó emlékére tartott gyertyagyújtás résztvevői a margitszigeti Hajós Alfréd Sportuszodánál 2020. június 18-án. Fotó: Mónus Márton / MTI)