Mészöly 80 – Ezt a Szőke Sziklát nem porlasztja a múló idő

Én a gatyát is leszaggattam volna a törökökről, de akkor is megnyerjük a meccset. Már ha én játszom. Olyan nincs, hogy nem nyerjük meg! De sajnos nem játszottam... Ezzel a kettő-kettővel mehetünk a sóhivatalba...

1994. szeptember 7-ét írtuk, pár perccel azelőtt fejeződött be a Magyarország–Törökország Európa-bajnoki selejtező, amit kettő–nullás vezetésünkről sikerült 2–2-re rontanunk. Ott ültünk a Népstadionban néhányan újságírók az asztal körül Mészöly Kálmánnal, a harmadik szövetségi kapitányi ciklusát töltő Szőke Sziklával, akinek a szeméből patakzottak a könnyek.

A gatyát is leszaggatom róluk, de akkor is nyerünk! Ilyen nincs, hogy kettő–nullról ne nyerjünk meg egy meccset!

Hát ilyen sportember volt Mészöly Kálmán, akinek ma ünnepeljük a nyolcvanadik születésnapját. Illetve, a múlt idő, szerencsére, indokolatlan, mert Kálmán él – hogy virul, azt talán nem mondanám, hiszen a márquezi feledés áttetsző ködében ünnepli ma a nyolcvanadikat, kicsit úgy, mint a regénybeli Macondo lakói, akik a tárgyakra cetliket ragasztottak, és azokra írták, hogy a szekrény szekrény, az asztal pedig asztal. 

Hogy miért egy nem éppen diadalmas mérkőzés kapcsán idéztem fel egyet a megannyi, Kálmánhoz kötődő emlékem közül? Mert számomra ezek a könnyek, ezek a keserű szavak jellemezték a legjobban a játékosként és edzőként egyaránt megtörhetetlen, a kudarccal megbarátkozni képtelen sportembert. Akinek csak egyetlen elfogadható eredmény létezett: a győzelem. Minden más megemészthetetlen gyalázat, elviselhetetlen kín.

Mint ahogy a 2012-es Európa-bajnokság megrendezésének elszalasztása is az volt. Pedig ha valaki mákszemnyit sem tehetett arról, hogy – a cardiffi magyar küldöttséget vezető Gyárfás Tamás előzetes diadaljelentésére rácáfolva – egyetlen voksot sem kapott a magyar pályázat, akkor az Mészöly. Aki akkor is sírva fakadt tehetetlen dühében a ferihegyi repülőtéren, 2007. április 18-án, a pályázati delegáció egyetlen olyan tagjaként, aki legszívesebben elsüllyedt volna a szégyentől. 

Szülei műugrónak (!) akarták adni, de az első keserves hátas után rájött, az ő közege a futball. A III. Kerületben kezdett, majd 1958-ban leigazolta a Vasas, és 1959-ben a Salgótarján ellen Illovszky Rudolf bevetette a mély vízbe, Mészöly lejátszotta élete első NB I-es mérkőzését. Még csak tizenkilenc éves, amikor bajnokságot nyer a Vasassal, a lehetséges 26-ból 24 mérkőzésen ő a középhátvéd! 

A folytatás maga a káprázat. További három magyar bajnoki cím a piros-kékekkel, két-két világ- és Európa-bajnoki szereplés, három Közép-Európai Kupa-győzelem, és 61 válogatottság. 1971. május 27-én Moszkvában nemcsak játszott a világválogatottban Lev Jasin búcsúmeccsén, hanem még gólt is fejelt.

Apropó válogatottság. 1961 telén Dél-Amerikában túrázott a válogatott – akkor még ilyesmi is volt, kicsit más volt a magyar futball ázsiója, mint a későbbi évtizedekben –, és Baróti Lajos szövetségi kapitány kivitte a csapattal a jó kötésű, magas, szőke középhátvédet a déli féltekére. Végtére is Mészöly volt a bajnok Vasas hátvédje. És december 13-án, Santiagóban be is rakta a kezdőbe Chile ellen. Négy nappal korábban a chileiek 5:1-re lealázták legjobbjainkat – Mészöly nélkül –, négy nappal később már 0:0 volt az eredmény. Mészöllyel a védelem tengelyében. Ennyit számított az ifjú középhátvéd...

A chilei vb, 1962 jelentette az áttörést, akkor kapta meg a nemzetközi sajtóban a Szőke Szikla becenevet. Négy évre rá, az angliai világbajnokságon a 3:1-es felejthetetlen magyar–brazilon 11-esből szerzett gólt. A mai napig nem felejtem el Baróti Lajos arcát: amikor Kálmán megsérült, az ősz kapitány arcát a kezébe temetve jött le a pályáról, majd félreérthetetlen mozdulattal mutatta, hogy Mészöly kulcscsontja eltört. Szerencsére ebben az egyben tévedett Baróti, mert a hátvéd – szó szerint Szőke Sziklaként – felkötött karral folytatta a játékot, és értékesítette a tizenegyest, pedig – Szepesi György örökbecsű szavaival – senki sem mert odanézni a csapatból.

Aztán eljött 1969, Marseille, a magyar futball – egyik – Mohácsa, a 4:1-es megsemmisítő vereség a csehszlovákoktól, a búcsú az 1970-es világbajnokságtól. „A mi időnk lejárt”, mondta Mészöly, és a szövetség korifeusai szaván fogták.

Kálmán edzői pályafutása sem akármilyen. Majdnem azt írtam: páratlan.

Az első periódusa egyértelműen sikeres volt a kijutással a spanyolországi világbajnokságra és a tisztes szerepléssel, benne a mindmáig világbajnoki gólcsúcsnak számító 10–1-gyel Salvador ellen. Az 1982-es vb-re kijutás pillanatait megörökítő... És Mészöly Kálmán, a kapitány című film a mai napig alapmű, Kálmánnak szemére vetik a nyomdafestéket nem tűrő kitöréseket, de egy ennyire impulzív személyiség, mint amilyen Mészöly, nem képes alakoskodni még a kamera kedvéért sem. 

És ne feledjük, hogy volt ő a török válogatott szövetségi kapitánya is! Manapság, amikor magyar edzőnek csak elvétve jut munka határainkon túl, az ilyesmi akkora csoda, mint ha Oscar-díjat kapna egy magyar színész.

Jómagam, budafokiként, megannyi emléket őrzök Mészöly itteni edzői időszakáról. Ha nincs tavaly a feljutás az NB I-be (majd a kiesés idén tavasszal), akkor a BMTE 109 éves történetének fénykora fűződne Kálmán nevéhez. Fantasztikus csapatot rántott össze a Szőke Szikla a hetvenes évek derekán a Promontor utcában, nem véletlen, hogy tavaly ősszel a BMTE több hazai meccsén is vendégeskedett Mészöly.

Aki ma, pénteken ünnepli a nyolcvanadik születésnapját. Két fia, Kálmán és Géza ünnepséget is szervez a focisulijukban

Focisuli... Az bizony, kérem, vérbeli focisuli volt, amit Kálmán, a Szőke Szikla adott a teljes hatvanas évtizedben. Nem véletlenül tartják őt minden idők legkiválóbb magyar középhátvédjének, pedig volt ott egy Szűcs Sándor, egy Lóránt, egy Mátrai, egy Páncsics az elmúlt évszázadban. 

 (Borítókép: Mészöly Kálmán volt labdarúgó és László atya (Lipp László) a Színészválogatott-László atya barátai labdarúgó-mérkőzésen, amit az atya 60. születésnapja alkalmából rendeztek 2008. február 25-én. Fotó: Kollányi Péter / MTI)