Szálem alejkum, futball!

Az Arab-öböl országainak első megjelenése a futball nagyszínpadán 1982-ben volt, amikor Kuvait részt vett a spanyolországi világbajnokságon. A debütálás két szempontból is emlékezetes maradt: a kuvaitiak kispadján az akkor még csak 39(!) éves, később legendává vált Carlos Alberto Parreira ült, másrészt a franciák elleni meccsükön történt meg az, hogy egy kapott gól után a kuvaiti herceg, egyben a helyi szövetség elnöke, Fahad el-Ahmed el-Dzsaber el-Szabah besétált a pályára, és megfenyegette a játékvezetőt, a szovjet Miroszlav Sztupart, hogy csapata levonul a pályáról, ha a bíró nem vonja vissza a gólt. (A játékosok azt reklamálták, hogy megzavarta őket egy sípszó a lelátóról.) Sztupar ijedtében vissza is vonta a gólt, így ez lett a futballtörténelem kevés sikeres reklamálásainak egyike, a herceg pedig visszatért a lelátóra. Kuvait persze így is kikapott 4–1-re, a csoportjából nem jutott tovább és azóta sem játszott vb-n, Sztupar meg soha többet nem vezethetett nemzetközi meccset.

Ennek a kis történetnek legfeljebb annyi jelentősége van 2021-ben, hogy mintegy előre jelezte: az Öböl mentén is tudnak futballprojektben gondolkodni, de néha más megoldásokat választanak, mint azt várnánk.

Miért jelentek meg egyáltalán az arab olajállamok vezetői az európai topfutballban?

A kereslet és a kínálat szükségszerű egymásra találása volt ez. A futballgazdaság rohamléptekben kezdett el fejlődni a kilencvenes években, ugrásszerűen nőttek a bevételek és persze ezzel párhuzamosan a kiadások. A változás Angliából indult, ekkor jött létre a Premier League, a bevételeket pedig elsősorban az új televíziós szerződések szállították, de szintén ekkor indult a Bajnokok Ligája is. A megkeresett összegek nagy része azonban csak átfolyt a klubokon, jellemzően a játékosokhoz került fizetés formájában (alapjaiban ez ma sincs másképp), tehát a klub biztonságos működtetéséhez mindenképpen szükség volt stabil hátterű új tulajdonosokra, akik az óriási pénzforgalomban is tudják biztosítani a klubok egyensúlyát.

Itt jöttek képbe az Öböl-menti országok, amelyek a pár évtizeddel korábban felfedezett olajnak és egyéb nyersanyagoknak köszönhetően hihetetlen gazdaságra tettek szert, de nagyjából a futball gazdasági forradalmával egyidőben a helyi uralkodócsaládok felismerték, hogy ha már elegendő sportautót és luxuspalotát szereztek be, akkor más befektetéseket kell keresni a jövedelmüknek. A nagyvilág számára is jól látható első lépéseket Dubajban tették meg, ahol felépítettek – szó szerint és átvitt értelemben is – egy új turisztikai desztinációt, a világ luxusfővárosát, amely látogatók millióit vonzotta és vonzza azóta is. A cél egyértelműen az, hogy a város és az azonos nevet viselő emírség gazdasága ne csak az egyszer bizonyosan elfogyó fosszilis energiahordozóktól függjön, hanem azokra alapozva új húzóágazatot építsenek ki. Dubaj példáját sokan követték az Öbölben, de az új befektetésekre, a helyi gazdaságok átprogramozására, diverzifikálására törekvő emírek, sejkek és egyéb előkelők rátaláltak egy ekkor feltörő, ragyogó perspektívát nyújtó iparágra, a sportra, és azon belül is elsősorban a labdarúgásra.

E projektek két legismertebb példája természetesen a katari tulajdonban lévő Paris Saint-Germain és az abu-dzabi emíri család alá tartozó Manchester City – az a két klub, amely egyáltalán szóba jöhetett, mint Lionel Messi következő csapata a Barcelona után. Ne feledkezzünk meg persze a többiekről sem, többek közt a szintén katari Abdullah bin Nasszer el-Táni sejk által irányított, néhány éve még a Bajnokok Ligájában menetelő (de az utóbbi időben komoly anyagi gondokkal küzdő) Málagáról, vagy éppen a Sheffield Unitedról, amelyet az általunk jól ismert Kevin McCabe-től a szaúdi Abdullah bin Muszaid herceg vásárolt meg.

Két fő célja is volt, illetve van az arab olajtőkének a futballban: az egyik nyilván az, hogy a labdarúgásban, mint komoly profitot ígérő ágazatban is hasznot termeljenek, de tudjuk, hogy az emiatt befektetett összegek megtérülése egyáltalán nem triviális. (Lásd Málaga, például.)

A másik, és igazából sokkal fontosabb cél az, hogy kihasználják a futball marketingerejét, népszerűsítsék és újracsomagolva „eladják” a saját államaikat a sportágon keresztül. Katarról, Abu-Dzabiról, Bahreinről nem sok fogalmunk volt a sportban való megjelenésük előtt, de a futballnál és az egyéb népszerű sportoknál nemigen találhatnának jobb reklámhordozót. Dubajhoz képest ezek a marketingprojektek már sokkal inkább célozzák a befektetőket, mint a turistákat, de természetesen utóbbiakról sem mondtak le. Ezt a tulajdonosi irányt szinergiastratégiának nevezzük, amikor a klubvezető egyfajta marketingeszközként használja a klubot – saját magát, vállalatát (vállalatait), termékét, országát népszerűsíti és teszi ismertté vele. A gazdasági kapcsolatok építésén túl ez persze ma már a politikai plasztikázást is szolgája: a demokratikus berendezkedéssel köszönőviszonyban sem lévő királyságok és emírségek az elnyomó abszolút monarchia helyett a dinamikusan fejlődő állam képét igyekeznek megformázni magukról.

A futballklubok egyértelmű eszközei ennek, de természetesen más sportágakat is felhasználnak. A benzinfaló technikai sportokat különösen kedvelik, lásd a térség Formula–1 és MotoGP-nagydíjait, vagy éppen a Szaúd-Arábiában új otthonra találó Dakar-ralit. (Zárójelben kis magyarázat, hogy miért külön emlegetem Abu-Dzabit és Dubajt: bár a két emírség közös államszervezetbe, az Egyesült Arab Emírségekbe tartozik, annak két vezető államaként, mindenhol külön definiálják magukat, komolyan rivalizálva egymással. Ezért hívják például a helyi Formula–1-es futamot Abu-dzabi Nagydíjnak és nem az Arab Emírségek Nagydíjának.)

Érdemes Katart külön is megemlíteni, mert talán ők azok, akik csúcsra járatják a sportbefektetéseket a térségben.

Láttunk itt már kézilabda-világbajnokságot (a világ minden részéről honosított játékosokból álló hazai válogatottal, amely végül ezüstérmet szerzett), atlétikai vb-t, rövidpályás úszó-vb-t, MotoGP-futamokat és más világeseményeket, de a legnagyobb dobás egyértelműen a jövőre sorra kerülő labdarúgó-világbajnokság lesz.

Lehet azon fanyalogni, hogy mekkora szerepet kapott a FIFA döntésében a korrupció – egyértelmű bizonyíték nincsen rá, de persze nem tenném tűzbe a kezem sem a katariakért, sem a FIFA vezetőiért. Az viszont biztos, hogy a FIFA-nak korrupció nélkül is megéri a térségbe hozni a vb-t, hiszen az Öböl-menti arab világgal egy olyan új piacot nyer, amely mind a futballnak, mind a futball legnagyobb szponzorainak jövedelmező lehetőségeket rejt. 2010-ben született meg ez a döntés, Michel Platini akkori UEFA-elnök személyes támogatásával, és rá egy évre szállt be a katari állam a francia futballba – nevezzük most ezeket egyszerűen csak időben egymást követő tényeknek. (Platini amúgy csapatkapitányként pályára lépett a bevezetőben említett Kuvait elleni vb-meccsen.)

A francia lokáció amúgy érdekes kérdés, mivel a PSG Bajnokok Ligája-esélyeinek és korábbi szerepléseinek visszatérő kritikája, hogy a francia Ligue 1 nem képes felkészíteni a csapatot a futball top-top-topszintjét jelentő BL kihívásaira, hiába rendelkeznek olyan játékoskerettel, amely elvben alkalmas lenne a trófea elnyerésére. (Más kérdés, hogy néha még a francia bajnokságba is beletörik a bicskájuk.) Ebből a szempontból logikusabb lett volna a projektet más bajnokságba telepíteni, elsősorban az angolba vagy a spanyolba, de akár még az olaszba is, míg a német Bundesliga az eredeti egyesület többségi tulajdonát előíró 50%+1-es szabály miatt eleve nem lehetett érdekes számukra.

Párizs, mint világváros fénye bizonyosan fontos szempont volt a döntésben, nem véletlen, hogy az egykori Paris FC és a Stade Saint-Germain egyesülésével 1970-ben létrejött klubról igyekeznek lehámozni az agglomerációs kisváros, Saint-Germain-en-Laye nyomait: ma már következetesen csak Paris-ként emlegetik a klubot, az új címerben is a betűk méretével érzékeltetve a különbséget a két összetevő fontossága között.

A Deloitte tanácsadócég által minden évben összeállított bevételi listán a Paris nem meglepő módon a 2011–2012-es szezonban bukkant fel először az első 30-ban, rögtön a 10. helyen, azóta pedig stabilan ott nyomul a „nagy négyes” nyomában, vagyis a listát – és egyben a BL sikerlistáját – immár évtizedes viszonylatban vezető Real Madrid, Barcelona, Bayern München, Manchester United kvartett mögött. A párizsiak ebben immár tökéletesen együtt mozognak a Manchester Cityvel, amely szintén Manszúr sejk és az általa vezetett Abu Dhabi United Group 2008-as hatalomátvétele idején került fel a 30-as listára, és nemcsak a bevételekben, hanem a sportsikerekben is közös a sorsuk: a hazai bajnoki címek után a BL-győzelmet üldözik, és bár a döntőig már mindkét klub eljutott, a trófeát még nem sikerült elérni.

Lionel Messi jelentheti a különbséget.

/A szerző sportközgazdász./

(Borítókép: Lionel Messi Párizsban 2021. augusztus 10-én. Fotó:  Sarah Meyssonnier / Reuters)