Fanni és Álmos, a paraúszás aranypárosa

Simogat a napsugár a Duna Aréna mellvédjén, tombol a vénasszonyok nyara, ennél ideálisabb helyet és időpontot el sem lehetne képzelni az interjúra Szabó Álmossal, a sármos, enyhén őszülő, filmszínészkülsejű úszóedzővel, akinek tanítványai, Illés Fanni és Pap Bianka összesen két arany- és két ezüstéremmel tértek haza a tokiói paralimpiáról. Csakhogy gyorsan szaggatottá válik a beszélgetés; előbb Magyarovits Zoltán, Kós Hubert edzője jön oda gratulálni, majd Kovács László, Kozma Dominik trénere nyújt kezet, végül Szilágyi Zoltán, a négy olimpián járó egykori remek gyorsúszó, Liliána és Gerda édesapja, a Stamina magánklub tulajdonos-elnöke mondja el, mennyire csodálja Álmost és versenyzőit. „Sziszi” valaha Széchy Tamásnál úszott, és nagyon fiatalon a most 41 éves Álmos is eltöltött egy rövid időt a Széchy-istállóban. 

Mondhatjuk, hogy valamilyen szinten Széchy-tanítvány? Én már magamban el is neveztem önt a paraúszás Széchy Tamásának…

Azért ne essünk túlzásokba! De az tény, hogy Széchy Tamás az edzői példaképem, de talán még nála is jobban Széles Sándor, akitől a legtöbbet tanultam. Sanyi igazi zseni volt, legalább akkora, mint Széchy. De azért ne hasonlítson hozzájuk…

Miért ne? Mondjon még egy olyan élő magyar úszóedzőt, akinek két tanítványa is olimpiai bajnok lett! Ebből a szempontból mindegy, hogy paralimpiai. 

Most megfogott. Talán az Egerszegi Krisztinát és Kovács Ágnest olimpiai aranyéremig vezető Kiss Lászlót tudnám említeni, szegény Széles Sanyi, aki Gyurta Dániel mellett egy rövid ideig Risztov Évát is edzette sajnos már nincs az élők sorában. És persze a Pásztory Dórát és Sors Tamást paralimpiai aranyéremig kormányzó Tolja bácsi, a ma már 81 éves Anatolij Petrov.

Emlékszik még, hogyan és mikor tette le a garast a paraúszás mellett? Hiszen ön remek edző volt az épek között is, a lányom, akinek a Vasasban volt a trénere, mindig felsőfokban beszélt önről. 

Sokáig párhuzamosan csináltam a kettőt, de 2015 környékén kénytelen voltam választani, mert rendszeresen ütköztek a parások és az épek versenyei, edzőtáborai. De nem volt annyira nehéz döntés, mert a szívem a parásokhoz húzott.

Ugye nem árulok el nagy titkot, hogy nem csak sportszakmai jellegű volt az érdeklődése a parasport iránt?

Kezdetben, 2016-ban még igen, de aztán összejöttünk Fannival, egészen pontosan 2017-ben. Akkor már régóta edző–versenyző-kapcsolat volt közöttünk, rengeteg időt töltöttünk együtt, egymásba szerettünk. A 2012-es londoni paralimpia idején szakkommentátorként hívtak be a televízióba, és amikor a 100 méter mellen nyolcadik lett az igazságtalan kategorizálás miatt – mivel olyanokkal kellett versenyeznie, akik sokkal kevésbé sérültek, mint ő –, láttam a szemében azt a mérhetetlen fájdalmat, ugyanakkor elszántságot, ami mindig is jellemezte.

Utólag tudtam, meg, hogy az édesapja felhívta Fannit – akinek akkor még nem én voltam az edzője –, és azt mondta neki, ennek a műsornak a felvételét feltétlenül nézze meg. Talán ekkor kezdődött az egymásra találásunk, bár akkor Fanni még Zalaegerszegen lakott, de hamarosan feljött Budapestre, a Vasasba, ahol én is edzősködtem. 

Nem igazságtalan ez a kategorizálás?

Inkább úgy mondanám, hogy mivel nincs két egyforma sérültségi fokozatú paraúszó, mint ahogy nincs két egyforma ember sem, ezért borzasztó nehéz viszonylag hasonló adottságokkal rendelkező versenyzőket sorolni egy kategóriába. Fannit sokáig a nála jóval épebbekkel sorolták egy fokozatba, valójában akkor nőttek meg az esélyei a paralimpiai aranyéremre, amikor Rio után mellúszásban az SB4-be sorolták az 5-ösből. Már Rióban is dobogós lehetett volna, mert ugyanabban az évben a funchali Európa-bajnokságon 100 mellen bronzérmes volt, de hirtelen felbukkant a semmiből két ukrán lány, akik másodperceket vertek rá, mert sokkal előnyösebb testi adottságokkal rendelkeztek. Akkor nagyon maga alatt volt Fanni, ahogy én is, de Rio után a megfelelő kategóriába sorolták, és a 2018-as dublini Eb-n, a 2019-es londoni vb-n, majd idén a funchali Eb-n is megnyerte a száz mellet. Így aztán esélyesként utazott Tokióba, és meg is nyerte a számot.

Felidézné azokat a pillanatokat?

Szeretném, de nem nagyon tudom, mert filmszakadás történt. Azt tudom, hogy kidolgoztunk egy taktikát, a fordulóig együtt kellett haladnia az élcsoporttal, majd a faltól robbantott. De úgy, hogy 55 méternél már elkezdtem őrjöngeni, mert láttam, hogy úgy húz el, mintha motor hajtaná.

Aztán visszafordultam, mert megragadta a vállam, és együtt zokogtunk. Nagyon érzelmes típus vagyok, de Csabáról kevesen tudják, hogy ő is az. Pedig az. Mindenkinek ilyen szövetségi kapitányt kívánok.

Fanni klubtársa a Vasasban a másik paralimpiai bajnoka, Pap Bianka, aki a 100 hát megnyerése mellett a 200 vegyesen és a 400 gyorson ezüstérmet szerzett. Őt hogyan jellemezné?

Sokkal introvertáltabb típus, mint Fanni, ami talán abból is fakad, hogy még csak 21 éves, de már van Rióból egy ezüst- és egy bronzérme. Szóval ő nehezebben oldódik, zárkózottabb, mint Fanni, aki viszont – nyugodtan kijelenthetjük – mára a magyar parasport zászlóvivője, arca lett. Az ő győzelmét, mármint Biáét is megkönnyeztem, nálam ez már így szokott lenni. De az én versenyzőm Payer Kata és Száraz Evelin, akik szintén pontszerző helyen végeztek Tokióban. 

Sok mellékzönge övezi a parasportolók olimpiai jutalmazását. Van, aki kevesli – jobbára a politikai ellenzék –, hogy csak az épek prémiumának a felét kapják, mások viszont ezt is sokallják. Mit gondol erről?

Szerintem nagyjából a helyén kezeli a kormányzat a parasportot, bár egy kicsit csökkenhetne a különbség az épek jutalmazásához képest. De nekem ez nem pénzkérdés, én akkor is ott álltam Biáék mellett a medence partján – mert vele régebben foglalkozom, mint Fannival –, amikor a húszezer forintos Gerevich-ösztöndíj jelentette a fizetésemet. Nekem a parasport a szívügyem, úgy érzem, azt csinálom, amit szeretek, és sokszor arra gondolok, bárcsak állna meg most az idő!

Tehát megbecsült tagjai a magyar sporttársadalomnak?

És ezen belül a Vasasnak! Feltétlenül írja meg, hogy Markovits László akkor is kiállt mellettünk, és biztosította az egzisztenciánkat, amikor a szakosztály kilencven százaléka máshová igazolt, és jó, ha öten maradtunk. 

Mostanában felkapta önöket a média. Hogy bírják a komoly felhajtást?

Nem könnyen, de örömmel. Amikor a sokadik felkérést kapjuk, mindig azt mondom Fanninak, hogy sokkal rosszabb lenne, ha a kutya sem figyelne ránk. Ma például a TV2-ben, a Mokkában kezdtük a napot, erre az interjúra pedig a Paralimpiai Szövetség hivatalos ünnepségéről érkeztünk ide, a Duna Arénába. Eltelik még egy pár nap, mire lecseng ez az őrület, aztán szeretnének elutazni Fannival egy itáliai körútra. Ránk fér már a kikapcsolódás, de aztán kezdődik a nagyüzem. Jövőre világbajnokság lesz Madeirán, oda már szinte hazajárunk, láttuk Ronaldo szobrát és a Ronaldo-múzeumot is, de csak kívülről, mert ottjártunkkor sajnos éppen zárva volt. 

De már a 2024-es párizsi paralimpiáig is csak három év van hátra…

…és Fanni akkor még csak 32 éves lesz. Annyira kiemelkedik most a 100 mell mezőnyéből, hogy szerintem Párizsban megvédheti a címét. Hacsak nem kavarnak megint valamit a kategorizálással...

(Borítókép: Pap Bianka, Szabó Álmos és Illés Fanni. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)