Siklósi Gergely: Egy olimpiai aranyat is becserélnék a boldogságra

Számos interjút adott az olimpia után, az egyikben azt mondta, hogy a 2019-es budapesti világbajnoki győzelme után több hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az emlékképekhez érzéseket tudjon társítani, mivel ilyenkor más állapotba kerül, és ez történt Tokióban is. Az olimpia óta már eltelt egy évszak is, megjöttek ezek az érzések?
Nem igazán. De csak azért, mert ott nem éltem meg őket, és mivel nem éltem meg, ezért nem is tudok emlékezni rá. Abban a pillanatban csak az asszóra fókuszálok, a jó érzésre. Nem arra, amit az asszó győzelme jelenthet nekem. Szerintem a sportolók nagy része ezt ösztönösen tudja, csak vannak pillanatok, amikor már akkora a tét, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezért fontos, hogy előre rendezd le magadban ezeket a kérdéseket, vagyis tudatosan készülj a versenyedre. Nem számít, hogy a 16 közé kerülésért vívsz, vagy épp döntőt.

És így ott helyben nem is társítok érzéseket semmihez. Aztán utólag visszanézve látom, hogy mit csináltam, mennyire jól vívtam, meg belekacsintottam a kamerába akkor, amikor az ellenfelem 6:5-re vezetett. Önkívületi állapot, de nem hívnám flow-nak. Csak a sport szeretete visz, megpróbálom élvezni a pillanatot. Mást el tud vinni az, hogy egyénileg mit kaphat: pénzt, dicsőséget, hírnevet. Engem az említett nagyobb célok vezérelnek. Egyébként én hibáztam az olimpián, de nem a teher miatt, hanem mert megelégedtem.

Ez azért érdekes, mert a sportolók többsége inkább arról beszél, hogy ők a teljes külvilágot kizárják, de úgy, hogy csak magukra koncentrálnak, nem gondolnak másra. Nem jelent extra nyomást, hogy verseny közben még a barátoknak, a családnak, az országnak szerezhető dicsőség is ott motoszkál a fejében?
Attól függ, honnan nézzük, ha olyan szempontból fogalmazzuk meg, akkor az is érződhet, hogy „mennyi mindennek és mindenkinek meg kell felelnem”. Lehet ez teher, de könnyíthet is, mert felelősségteljesen is lehet versenyezni, és akkor mindegy az eredmény, hiszen nem ígérek semmit az olimpia előtt, csak hogy mindent meg fogok tenni a siker érdekében.

Én úgy lettem második, hogy a döntő után nem lógattam az orromat, hiszen ezüstérmet nyertem, van még esélyem döntőt vívni, és egyébként is egyedül kicsit magányos a dobogó. Nem tudom, milyen hatással lett volna rám, ha megnyerem az olimpiát 23 évesen, lehet, hogy túlságosan hátradőlök, motiválatlanná válok, és – mondjuk – ki sem jutok majd Párizsba. Sokat kamatoztathat a kudarcból valaki, ha jól tudja kezelni. Sőt, igazán csak a kudarcból lehet jól építkezni.

A sikerről is úgy gondolom, hogy azzal felelősség és hang jár. Például ha valaki időben felszólal egy szadista edző ellen, akkor azzal másokat megmenthet. Egy nagy névnek jóra kell törekednie, hiszen van szava, odafigyelnek rá. Én nem vagyok nagy név, talán a jövőben az lehetek, de nem ez motivál.

Alapból ilyen beállítottságú volt, vagy teljes szemléletformálást kapott a pszichológusától, akivel már öt éve dolgozik?
Volt szemléletváltás, 16-18 évesen kicsit öntelt voltam, azt hittem, hogy körülöttem forog a világ, sikeres kamaszként. Aztán amikor nem jöttek az eredmények, éreztem, hogy mentalitásbeli probléma van. Rájöttem, az nem visz sokáig, ha egyéni érdek motivál, az, hogy a saját érdekeimet teszem mások elé. Az önző célokból nehéz hosszú távú motivációt nyerni, viszont könnyű belefáradni. 

Persze a kettőt lehet együtt, de fontos, hogy értékeljem az apró sikereim a magánéletemben is.

Elmondható, hogy magyar szempontból ez a boldog ezüstérmesek olimpiája volt, majdnem mindenki örömmel vette át a medálját. Ön is, pedig a vívás olyan, hogy ott egy vereség után lesz valaki második, mégis mosolygott, majd azt mondta, hogy ez még talán jobb is, mert lesz motivációja Párizsra. Az eddig elmondottak alapján önnél a motiváció fenntartása a leginkább kardinális kérdés?
Nem emelném ki, mivel nagy sikerek után ez egy természetes reakció. Ezt a motivációhiányt általában az edzéseken és az első versenyeken vissza tudom szerezni, mert gyakran megvernek ilyenkor. A sport sok összetevős, nehéz előre megmondani, ki lesz benne sikeres, az egyetlen kardinális összetevője szerintem a fej lehet. Mert ugye fejben dől el…

Ezt csak a versenyző szemében lehet látni, hogy mennyire tiszta a tekintete az adott pillanatban. Persze ez nem mehet az edzés rovására, bele kell tenni a munkát mindennap. Sőt, szerintem a pluszmunka segíthet hozzá a sikerhez, ha az edzéseken kívül még valamiben fejleszteni tudod magad. Én futni szoktam, gyógytornázom, igyekszem minél aktívabb lenni. Viszont nem egyenesen arányosan kapjuk vissza a befektetett munkát eredményben. El kell fogadni, hogy csak az edzés önmagában nem elég. Nem a napi kétszer két óra edzés fogja garantálni a sikert, hanem az, ha minden tettünk egy célt szolgál. Ennek a legfontosabb része valóban az edzés, de mellette ott van a dietetika, a pszichológus, a jó edző-tanítvány viszony, a szerető család és adott esetben egy biztos párkapcsolat. Ez a hátország tud olyan alapot nyújtani, ami szerintem a siker melegágya. Ebből tud az ember építkezni hosszú távon.

Az egyéni versenyszámban már bizonyított, a csapatban mi várható? Hiszen a magyar férfipárbajtőr rendszerint sikeres a csapatversenyeken is, az olimpiáról viszont lemaradt.
Valóban, Tokióban már arról beszéltünk az edzőmmel, hogy milyen sikeres csapatot tudunk építeni a következő olimpiai ciklusban, az egyéni ambíciók lecsökkentek most, a jövőben szeretném inkább, ha csapatban érnénk el nagy sikereket. Emellett persze mindent meg fogok tenni egyéniben is, de látom a potenciált bennünk.

Nemrég az új fiatal csapattal értünk el negyedik helyet az első világkupán, Svájcban, ami sokaknak bravúrként hatott, de én számítottam rá, sőt azt hittem, hogy éremmel térünk haza. A csapat átlagéletkora 22 körül lehet, én vagyok a legidősebb, így az olimpiai tapasztalattal együtt a csapatvezető szerepet vettem át. De nagyon demokratikusan működünk, én inkább csak a hitemet szeretném átadni a srácoknak, hogy hiszek bennük, a közös sikerekben és magában a csapatban.

A média képviselőivel még verseny közben is képes hűvösen, lazán, lezser módon kommunikálni. Hogy beszél a csapattársakkal? Bennük is megvan ez?
Egyértelműen meg. Mióta a csapat tagja vagyok, most volt a legjobb a hangulat. A győzelmeknek nagyon örültünk, hiszen teljesítettük a részcélokat. A legjobb 16 volt az alapkövetelmény, a 8 már jónak számított, de buzdítottam őket, hogy ez nem elég, nem állunk meg, mert az elitbe akarunk tartozni, ami a legjobb négy. Ezután vívtunk a világranglistán 2. helyen álló olaszokkal, akiket euforikus állapotban megvertünk.

Csak át kell adnom az érzést, majd nézni őket, ahogy lazán és magabiztosan tudnak vívni, ráadásul nagyon hatékonyan is.

Tokióban a döntő előtt Szilágyi Áron és saját maga vonatkozásában tett egy olyan kijelentést, hogy Szilágyi inkább szögletes, ön inkább kerek. Ehhez képest hasonló tudatosság sugárzik önből, mint ami őt korszakos zsenivé tette. Mégsem különböznek annyira?
Talán nem úgy jött le, ahogy szerettem volna, és voltak olyan újságírók, akik próbáltak ebből valamilyen konfliktust kihozni. De ez persze nem igaz szó szerint.

Szóval nálam hiányzik a négy sarok. Hasonlóan tudatos vagyok, és motivált, csodálom az ő erényeit és sziklaszilárdságát. Ugyanakkor be kell ismerni, hogy én nem tudok olyan lenni, mint ő, de ezzel nincs baj, mások vagyunk, és ezért nem kell kritizálni senkit sem.

Ad hoc problémákkal, váratlan eseményekkel nem lehet kizökkenteni?
Akkor sem, ha az ellenfelem 5:0-ra vezet. Akkor is ugyanúgy csinálom a dolgomat. Kikaphatok, és persze az is része a sportnak. Hiszem, hogy csak akkor lehetünk jók, ha mindenkinek a nézeteit elfogadjuk, és beleépítjük a sajátunkba. Árontól lehet tanulni, és én nyitott is vagyok erre. Közben az országos bajnokságon a legidősebb induló tanácsait is meghallgatom, mert mindenki tud valami újat és jót mondani. Az a fontos, hogy legyen türelmünk és nyitottságunk ezt meghallani.

Egy totálisan olimpiacentrikus országban élünk, és a vívás is olyan sportág, amire szinte senki nem figyel, ha nincs olimpia vagy hazai világesemény. Ezt ön hogy éli meg?
A legutóbbi, berni világkupán elég nehezen, mert a körülmények borzalmasak voltak. Hideg volt a teremben, a Covid-tesztre is rengeteget kell várni. Volt három pást, amit egy beton futófolyosóra raktak, sőt olyan is, ami egy közeli iskola tornatermébe került, ahol nem volt nyitva a mellékhelyiség, de a legrosszabb az volt, hogy öt percet kellett sétálni vívóruhában a hidegben; mondanom sem kell, mennyit ért a bemelegítés.

Ott van a cselgáncs és a birkózás, amit például sokkal komolyabb show vesz körül, nálunk nagyon kevés a körítés. Remélem, még az én pályafutásom alatt ez javulni fog, és a tradíciók mellett az új trendek és a show is teret fog kapni a versenyeken. A legkiemelkedőbb verseny rendezés szempontjából a budapesti világbajnokság volt, LED-fallal, bejátszásokkal, tematikával. Szerintem nagyon élvezhető versenyt varázsoltak nekünk, ahogy a mottója („Kind of magic”) is jelen volt a versenyen.

Visszatérve egy kicsit a hűvös lazaságra: aki követi a pályafutását, azok közül szinte mindenki felfigyelt arra, hogy egy ilyen kiélezett sportban is mennyire higgadt és nyugodt tud maradni. Ez jellemző a páston kívül is?
Egyre inkább. A magánéletben boldogabb vagyok, önfeledtebb. Amit a páston látnak az emberek, az is felszabadult állapot, és talán pont emiatt van. Mindenkinek vannak problémái, én ezeket mindig megpróbálom gyorsan megoldani. Már az olimpia és a vb előtt is boldog ember voltam, és egy sportoló akkor tud a legjobban teljesíteni, ha a magánélete is rendben van.

Az olimpia után lezárult egy rendkívül hosszú olimpiai ciklus, a Covid miatt rendre mondták le a versenyeket, és folyamatosan alkalmazkodni kellett a következő, távolabbi időponthoz. Ez nagymértékben nehezítette a versenyzésemet és a formaidőzítést. Ebben a hosszú ciklusban túl sok volt a vívás, ezért az olimpia után megálltam. Más mozgást viszont előtérbe helyeztem, valamint kiléptem a komfortzónából. Sokkal kényelmesebb lett volna visszamenni vívni, mert az az otthonos közeg.

Miután az olimpia hatásait levetkőzve újra a régi lett minden, azóta tudok teljes motivációval edzeni ismét. Egy hónapot pihentem, majd óvatosan kezdtem újra. A cél az volt, hogy ismét megszeressem a sportom, élvezzem az edzéseket, és motivált legyek. Ez sikerült is, de a nagy újrakezdés januártól lesz. Akkor igazán beszállok a versenyzésbe, elvégre az első Grand Prix-nk január végén lesz.

Azt mondta, hogy nem rendel alá mindent a vívásnak, most azonban úgy fogalmaz, hogy a szociális élethez ki kellett lépnie a komfortzónából. Ezek szerint mégis fel szokott borulni az egyensúly?
Középiskolában tanultunk egy idézetet Horatiustól, ami nagyon megragadt bennem. Arany középút, vagyis mindenben a középutat kell keresni. Rendszerint nyugtatom magam ezzel az idézettel, van, hogy továbbgondolom, és a mértékletességet követem. Mert szerintem ihat alkoholt egy sportoló is, kikapcsolódhat a barátokkal, és közben lehet sikeres. Fontos, hogy mértékkel csinálja a dolgait. Megvonni ezeket nem lehet, mert előbb vagy utóbb a teljesítmény rovására megy.

Aki nagyon tudatos és folyamatosan tervez, az jóval nehezebben tud kikapcsolódni vagy pihenni, hiszen folyamatosan agyal. Önnek van erre módszere? Sikerült ez valamennyire az olimpia után?
Igazán csak 1-2 napra tudtam elvonatkoztatni mindentől. Amikor ennyi inger ér, akkor nagyon nehéz kikapcsolódni, erre autogén tréninget használok. Nemrég elolvastam Kepes András „A boldog hülye és az okos depressziós” című könyvét, ami rávilágított, hogy hajlamosak vagyunk túlgondolni a dolgokat. Én is, de már leállítom magam. Ami a pihenést illeti, szerintem sokan rosszul próbálják, mert csinálni szeretnének valamit, hajszolva a produktivitást. Pedig ha pihenni szeretnénk, akkor a semmittevés lehet az egyik legjobb módszer az agyunk kikapcsolására, vagy egy hosszú séta is hasonló hatással bír. Én is november végén tudtam elkezdeni kitisztítani a fejem. Nagyon nehéz feladat egyébként. Az talán segít, ha valakinek van egy konkrét terve egy bizonyos időszakra, mert tudja, mikor és hol vannak üresjáratok, amikor csak magára figyelhet. Én is megtervezek mindent egy táblázatban, ott látszik az is, hogy mikor tudok megállni egy kicsit.

Megtervezte már a sport utáni életét is? Ne értsen félre, nem szeretném visszavonultatni, ráadásul a párbajtőrt még 40 körül is rendkívül magas szinten lehet űzni, de nagyon meglepne, ha nem lenne kész forgatókönyve arra a fejezetre is. Főleg úgy, hogy belépett a Sportszázadba, és egyetemre is jár.
Igen, sportszervező szakon most írom a szakdolgozatomat, pont hasonló témában. Tagja vagyok a Honvéd elnökségének is mint a sportolókat képviselő sportoló. És valóban, van A, B, C, D opció, minél jobban szeretném magam bebiztosítani, hogy ne legyen pénzügyi problémám, és ez ne az eredményeken múljon. Inkább vállalkozásban, befektetésben gondolkozom. Nem hiszem, hogy tudok 40 éves koromig sportolni, nem az az alkat vagyok, és ha nem fejlődik a sport, akkor nem is szeretnék 15 év múlva egy berni futófolyóson vívni. Hét év biztosan van bennem, aztán eldöntöm, hogy a brisbane-i olimpiát megpróbálom-e, de ezt már mondtam a csapattársaimnak is. 

Vagy az, hogy a Honvéd nagyobb és sikeresebb legyen, de a hazai szövetségnek is szeretnék segíteni. Érzem magamban, hogy ezeket a feladatokat jól el tudnám látni.

Szokatlan felkészülést választott az olimpiára, egy járványkórházban önkénteskedett néhány napig. Mi vette rá erre a cselekedetre?
Én mint sportoló szeretnék visszaadni a sok jóból, amit kapok. Nem vagyok kivételes vagy jobb, mint mások. Szerencsés a pályafutásom, sok minden alakult jól az életemben, ezért lehetek a világ élvonalában. Ezt igyekszem visszaadni másoknak, mondjuk, jó példával. Nekem megvan a szakmám, ami a vívás, és a feladatom, hogy minél jobb eredményeket érjek el Magyarországnak, ennek igyekeztem megfelelni. Most már értem, hogy minél sikeresebb vagyok, annál büszkébbé teszem az embereket, aminek nagyobb hatása lehet, mint hogy a kórházban segítek, de legközelebb is nagyon szívesen bevállalom.

A sorozat első részét Késely Ajnával itt, a másodikat Kovács Saroltával itt, a harmadikat Király-Tálas Zsuzsannával pedig itt olvashatja.

(Borítókép: Siklósi Gergely. Fotó: Papajcsik Péter / Index)