Mester és tanítványa: Szilágyi Áron és Decsi András egymásra találása

Decsi István különleges szereplője a magyar vívósportnak. De tágítsuk a kört: a magyar sportnak. Öblös baritonja összetéveszthetetlen, anekdotái, adomái lenyűgözik a hallgatóságot, profikat megszégyenítő amatőr sporttörténész és nem mellékesen mesteredzőként úgy ért a kardvíváshoz, ahogy a világon nagyon kevesen. Ő a híres Decsi fivérek édesapja – Tomi épp a minap járult hozzá tevékenyen a kardcsapat olimpiai bronzérméhez, Andris pedig a háromszoros olimpiai bajnok Szilágyi Áron mestere –, és a legendás Kertvárosi Vívó Sport Egyesület, az árpádföldi KVSE elnöke. Aligha túlzás azt mondani, hogy oroszlánrésze volt abban, hogy a magyar kardvívók egy arany- és egy bronzéremmel térnek haza a tokiói olimpiáról.

Valaha alapvetés volt, hogy két éremmel, lehetőség szerint arannyal kezdjük az olimpiát, kard egyéniben és csapatban – magyarázta a szakmában csak Panatta néven ismert kiváló amatőr teniszező szakember. – Talán most valamit visszahoztunk a régi idők szelleméből. Áron aranyérme és a csapat által 25 év után megszerzett bronz nagyszerű siker. Mégis van egy kis hiányérzetem.

Még egy ilyen bravúros szereplés után is? Meglehet, éppen ez az örök elégedetlenség a Decsi-klán világra szóló sikereinek titka.

Igen, mert az a csapatbronz nagyon könnyen lehetett volna fényesebb érem is. Áron 39-40-es állásnál vette át a stafétabotot az olaszok elleni elődöntőben. Korábban már sokszor megverte Curatolit, ennél tetemesebb, akár három-öt tusos hátrányból indulva is. Áron annyira, de annyira akarta, hogy a társai is felálljanak a dobogó tetejére. Megpróbálta a hátára venni a csapatot, ahogy az már annyiszor sikerült neki, de most két tussal alulmaradtunk. Oly kevésen múlt...

Decsiék birodalma a Kertvárosi Vívópalota a XVI. kerületben, amely teljesen egyedülálló létesítmény a magyar sportban. A magyar kardcsapat, beleértve Szilágyi Áront is, itt készült fel a tokiói olimpiára, az elmúlt évben az összes keretedzést itt tartották. Ha úgy tetszik, ez az a boszorkánykonyha, ahol kifőzik a magyar kardsikereket.

Itt csúcsidőben kétszáz fiatal vív, az egész kerületből szorgos toborzómunkával gyűjtöttük össze a csemetéket – mondja büszkén a KVSE elnöke. – Ez egy műemlék épület, a rendszerváltás előtt szovjet katonai laktanya volt, itt volt a Vörös Hadsereg budapesti főhadiszállása. A mi történetünk 2007-ig nyúlik vissza, amikor óriási meglepetésre világbajnok lett a kardcsapat, benne Áronnal és Tomival, a fiammal. Rá egy évre, a pekingi olimpia után felfedeztek minket a kerületben – megjegyzem, teljesen váratlanul. Elkezdődtek a sportfejlesztések, megkaptuk ezt az épületet, és hamarosan létrehoztam a KVSE-t. Nem is olyan régen ünnepeltük a tízéves fennállásunkat, ebből az alkalomból feldíszítettem a palotát relikviákkal. Adok az ilyesmire.

Miként arra is, hogy nemcsak szakmailag, hanem az általános műveltséget tekintve is pallérozza tanítványait. A nemrég mozikba került, Szilágyi Áron fantasztikus menetelését bemutató dokumentumfilm, a Mindenki egyért emblematikus jelenete, amikor Kazinczy örökbecsű sorait idézi fejből: „Jót jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, / Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.”

Ezt roppant fontosnak tartom, és azt is, hogy a tanítványaim tisztában legyenek a kardvívás – elsősorban a magyar kardvívás – történelmével. Az, hogy Andris fiam immár hatodik éve dolgozik együtt Szilágyi Áronnal, olyan tartós és sikeres mester-versenyző kapcsolat, amit talán csak a legendás Somos Béla és a hatszoros olimpiai bajnok Kárpáti Rudolf együttműködéséhez tudnék hasonlítani a magyar vívósportban. Ha már a kétszeres egyéni olimpiai bajnokoknál tartunk, itt van a francia Jean-Francois Lamour – Los Angeles és Szöul aranyérmese – és magyar mestere, Szepesi László munkakapcsolata. Áron különben nálunk itt, Árpádföldön már-már családtagnak számít.

Megér egy misét annak a története is, ahogy Decsi András Szilágyi Áron mestere lett. Ez is egy kicsit jellemző a különleges Decsi családra.

Hat éve történt, Áronnal utaztunk egy bangkoki világkupaversenyre – idézte fel Panatta az egymásra találás sztoriját. – Andris akkor már tízéves száműzetését töltötte Ázsiában, ahogyan ő fogalmazott. Itthon nem nagyon akart edzősködni, nem is kapacitálták, és akkor kapott egy ajánlatot a kaliforniai Sacramentóból, Marcos Lucchettitől, egy argentin-olasz vívóklubvezetőtől. Fél évig dolgoztak együtt, Lucchetti nagyon motiválta Andrist, akit elhívtak Hongkongba, ahol hét évig irányította a válogatottat, majd három évig a szingapúrit. Na, amikor utaztunk ki Bangkokba, ő még javában edzette a szingapúri válogatottat.

Szerintem ott, a világ egyik leggazdagabb országában nem fizették rosszul, jegyzem meg a mesteredzőnek.

Hogy nem fizették rosszul? Fejedelmi fizetése volt. Egyébként úgy tudtuk, a szingapúriak is jönnek Bangkokba, ott volt megbeszélve a találkozónk Andris fiammal. De kiderült, hogy mégsem jönnek. Viszont miközben repültünk a thaiföldi főváros felé, Áron meghozta a döntést: edzőt vált, és a jövőben Andrissal szeretne együtt dolgozni. Úgyhogy mihelyt leszálltunk Bangkokban, azonnal felhívtam Andrist, és mondtam neki, vesz egy jegyet az első járatra, és ideutazik Bangkokba. Jött is, Áronnal egymás tenyerébe csaptak, és ezzel megkezdődött egy eddig két olimpiai aranyérmet és megannyi egyéb sikert eredményező mester-versenyző együttműködés. Egy luxushotelben laktunk, a Four Wingsben, annak a tetőteraszán, a feszített víztükrű medence partján állapodtunk meg, a lábunk alatt hevert egész Bangkok.

Ezen a ponton megállapítom, hogy Decsi István nem tartozik a szűkszavú mesélők közé. Nem tiltakozik.

Fogalmazhatnék roppant tömören is, de nem akarok. Egyébként mi nem nyüzsögtünk Áron körül, ő a szabad akaratából tette le a voksát Andris mellett. Bangkokban különben megint előtört belőlem a történész, mondtam is a fiamnak, nézzük meg a híres Arany Buddhát. Andris leintett: Majd megnézzük a National Geographicen. Különben nehogy azt higgye, hogy a fiaim kulturálatlan emberek, Tomi doktor, végzett jogász, dolgozik is egy munkaközösségben, szerintem ő az egyetlen doktor a jelenlegi magyar vívósportban. A múltkor összeszámoltam, a világon a legtöbb érme a vívósportban Gerevich Ali bácsinak van, harmincnégy, de ebbe az ifjúsági és a kadetmedáliákat is beleszámolom, utána közvetlenül Áron jön most már harminckettővel, és a harmadik helyen Tomi fiam áll 27 éremmel. Az elsőt 1998-ban szerezte Venezuelában, egy bronzot a kadet-világbajnokságon.

Ami magát a családfőt, Panattát illeti, egyetlen komolyabb nemzetközi érme van, egy csapatbronz az Ifjúsági Barátság Versenyről, viszont 22 évig volt első osztályú kardozó, 38 évesen vonult vissza. Edzőként azonban sokkal többre vitte. Még nagyon jól emlékszünk arra az időre, amikor kongói szövetségi kapitány volt.

Hát igen, Kembe Sorelt kivittem az athéni olimpiára, de az nem volt egy ulibuli kijutás, nagyon komoly tunéziai, algériai, marokkói vívókat kellett legyőznie a kvalifikáción, és ott kint, Athénban is 13-11-re vezetett a 32-be jutásért egy kubai vívó ellen, onnan kapott ki 15-13-ra. 2004-ben kongóiként részt vettem Párizsban a FIE-kongresszuson Sorellel az Hotel de Ville-ben, a városházán volt egy pazar fogadás, Nébald Gyurival kóstolgattuk a francia pezsgőt, amikor egyszer csak felbukkant a régi ismerősünk, a kétszeres olimpiai bajnok Jean-Francois Lamour, aki akkor a francia szövetség elnöki tisztét töltötte be. Széles mosollyal, kitárt karokkal tartott felénk, mi is tártuk kifelé a karjainkat Gyurival, de Lamour elment mellettünk, és Sorellel ölelkezett össze. Leesett az állunk. Aztán kiderült, korábban egy évig nap mint nap együtt edzettek Párizsban, Sorel még kisfiú volt, Jean-Francois már világklasszis.

Még reggelig hallgatnám az anekdotákat – hiába van Panatta még Tokióban, a WhatsAppnak hála ingyen tudunk beszélgetni –, Andris fiáról még elmondja, hogy teljesen önjáró, meg sem próbál beleszólni a munkájába, de azért azt nem titkolja, hogy még 66 évesen is ad iskolát Tomi fiának, végtére is ő a mestere. Aztán jelzi, hogy jövő kedden érkeznek haza Japánból, és már meg is egyezünk, hogy feltétlenül kimegyek meglátogatni őket a Kertvárosi Vívópalotában.

Talán még fotóst is viszek magammal...

(Borítókép: Szilágyi Áron ünnepel edzőjével, Decsi Andrással (b), miután legyőzte az amerikai Daryl Homert a riói nyári olimpia férfi kard egyéni versenyének döntőjében a Rio de Janeiró-i 3-as Karióka Arénában 2016. augusztus 10-én. Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI)