Azt mondják, kézen-közön eltűnik a sportba öntött milliárdok egyharmada

A sport összeköt

A Parlament folyosóján nemrég Kósa Lajossal, a kormányzó párt egyik frontemberével találkozott, kezet fogtak. Jó viszonyt ápolnak?

Tegyük hozzá, hogy az első egyéni téli olimpiai bajnokunk, Liu Shaoang társaságában futott velem össze. A legtermészetesebb, hogy megragadtam az alkalmat és gratuláltam Kósa Lajosnak, a Magyar Korcsolyázó Szövetség elnökének a téli olimpián elért sikerekhez. Látszott rajta, hogy örül a gratulációmnak, továbbá az is tetszhetett neki, hogy két vizes olimpiai bajnok között áll, csak a közeg halmazállapota különbözött 2004-ben Athénban és 2022-ben Pekingben. Igen, számomra is egy kedves pillanat volt. Sportolóként azt gondolom, hogy a gyűlölet nem pálya. Egy országban élünk, és minden országgyűlési képviselőnek, párthovatartozástól függetlenül az ország javáért kell dolgoznia. Abból indulok ki, hogy a célunk közös, legfeljebb a hangsúlyok mások, meg az elképzelések és a programok, ezeken lehet vitatkozni vérmérséklettől függően, de alapvetően azért látni kell: a személyeskedés és a cinizmus nem vezet sehová. Négy éve vagyok országgyűlési képviselő, és azt tapasztalom, hogyha valaki agresszívan, személyeskedve vezet fel egy témát, akkor hasonló reakcióra számíthat – mivel a politikus is ember –, és általában nem szakmai választ kap. Ez nem vezet előbbre, és az emberek nem is erre kíváncsiak. Ezért én mindig kulturáltan, tisztelettel teszem fel a kérdéseimet a parlamentben. Örülök annak, hogy erre is tekintettel, meg talán a sportmúltam miatt is a legtöbb kormánypárti képviselő partnerként kezel ezekben a vitákban.

Még csak a 2020-as adatok állnak rendelkezésre, ezek szerint a költségvetésből 528 milliárd forintot fordítottunk a sportra. Ez rengeteg pénz, főleg, ha ahhoz viszonyítjuk, amennyit 2004-ben költöttünk, amikor ön olimpiai bajnok lett Athénban. Egy sportoló nyilván örül ennek a bőkezű sportfinanszírozásnak, az ellenzéki képviselő már nem biztos…

Az ellenzéki képviselő is lehet sportoló. Szerintem nem a nagyságrenddel van a baj, bár az is igaz, hogy én elfogult vagyok ezen a téren. Tudomásom szerint idén nagyjából 25 000 milliárd forint Magyarország költségvetése, ebből jókora összeg fordítódik sportra direkt vagy indirekt formában. Én több mint 400 milliárd forintról tudok, ebből 90-100 milliárd a tao éves átlagban…

...amit elvileg nem lehet az élsportra fordítani, ugye?

Azt nem, csak utánpótlás-nevelésre és- képzésre, eszközbeszerzésre, infrastrukturális fejlesztésre, illetve most már fenntartásra is, de semmiképpen sem felnőtt sportolók fizetésére, nem arra találták ki. Más kérdés, hogy van, ahol ezt megoldják okosban.

A tao és a kreatív módszerek

Léteznek kreatív módszerek?

Igen, de én most nem vinném el a beszélgetést ebbe az irányba. Tehát azt látjuk, hogy a Fidesz-kormány kiemelten kezeli a magyar sportot, azon belül is elsősorban a taóval támogatott hat csapatjátékot: a labdarúgást, a kézilabdát, a kosárlabdát, a jégkorongot, a röplabdát és a vízilabdát. De emellett még meg kell állapítani az önkormányzati támogatást és az üzleti alapú szponzorációt, amely utóbbi sajnos háttérbe szorult az elmúlt években, mivel a cégtulajdonosok sokszor azt mondják, ott van a tao, oldjátok meg abból! Pedig a tao nem arra való, hogy például az NB I-ben focizó külföldi játékosokat abból fizessük. De tovább megyek: nem is arra való, hogy a magyar utánpótlásban focizó külföldi állampolgárok sportolását finanszírozzák. Ezt nem fogjuk megengedni sem határon innen, sem határon túl. 

Hogyan aránylik a tizenöt évvel ezelőtti Steinmetz Ádám jövedelme egy mostani OB I-es topjátékoséhoz?

Nem tudok pontos számokat, de az a gyanúm, hogy most egy világklasszis válogatott sportoló lényegesen többet tud keresni, mint amennyi a mi fizetésünk volt annak idején. 

Ez baj?

Hát ugye, hogy mi a sok és mi a kevés, az mindig viszonyítás kérdése. A kereslet és a kínálat viszonyától függ. De azt leszögezhetjük, hogy a magyar vízilabda OB I a világ talán legerősebb és legjobban fizetett bajnoksága. A mi időnkben a legjobb magyar játékosok külföldön, jellemzően Olaszországban vízilabdáztak, de másutt is – én például három évig Montenegróban –, ma viszont a világ legjobb játékosai Magyarországon játszanak. 

Mindez még élesebben tetten érhető talán a kézilabdában, ahol azt tapasztaljuk, hogy a világ leggazdagabb országaiból, Norvégiából, Dániából hozzánk, egy közepes életszínvonalú országba jönnek játszani a sztárok. Mit gondol erről?

Azt még el tudom fogadni szakmailag, hogy a Veszprémnek vagy a Szegednek jelen pillanatban csak magyar kézilabdázókkal kiállva nem lenne esélye bejutni a Bajnokok Ligájában a döntőbe. Meg azt is el tudom fogadni, hogy a Ferencváros labdarúgócsapata csak magyar játékosokkal nem tudna BL-főtáblára kerülni. Én nem a külföldi játékosok ellen vagyok. Ha a külföldi jobb, mint a magyar, és nemcsak játéktudásban, hanem sportemberként, mentalitásban is példát mutat, akkor jöjjön. Én is voltam légiós. Itt a mértékkel van a baj, illetve az elvvel. Hogy elveszik a helyet azok elől a tehetséges magyar utánpótlás-játékosok elől, akiknek a képzésére, nevelésére, versenyeztetésére, ha úgy tetszik, menedzselésére a magyar adófizetők pénzéből évente több százmilliárd forintot költünk.

Kedvezményesen adózó légiósok

Tudja, mennyit keres ma Magyarországon egy sportoló?

Vannak sportolók, akik nagyon nagy pénzeket keresnek, ráadásul évi 500 millió forintig, ami havi több mint 40 milliós fizetést feltételez, kedvezményesen adóznak. Logikai úton kikövetkeztetve kell lenni ilyen nagyságrendű fizetésnek a labdarúgásban, különben a magyar országgyűlés nem hozna ilyen törvényt. A kedvezményes adózás miatt is tudunk versenyképes ajánlatot tenni a külföldi sportolóknak.

Ezen változtatna az ellenzék, ha április 3-án győzne a választásokon?

Mindenképpen. Az évi 500 milliós fizetésig nyújtott adókedvezmény túl van a jó ízlés határán.

Melyek az egységes ellenzék sportpolitikájának kulcspontjai?

Bocsánat, még egy gondolat az előző témához. Vízilabdában és kézilabdában tényleg a világ legjobbjai légióskodnak a magyar élvonalban, viszont labdarúgásban ez messze nincs így. Nem Ronaldo- és Messi-képességű sztárokat láthatunk a magyar futballpályákon, hanem többnyire másodvonalbeli játékosokat. És ez a morálnak sem tesz jót. Ha klasszisok játszanának a magyar NB I-ben, az vélhetően lázba hozná az egyébként futballszerető magyar társadalmat. Ezzel szemben a stadionok konganak az ürességtől, a meccsek átlagos nézőszáma a 2500-at sem éri el.

2534 jelenleg az NB I-ben.

Bocsánat a pontatlanságért, igen, a biztonsági személyzettel együtt meghaladja a 2500-at. Az alacsony nézőszámra egyébként több magyarázat létezik. Az egyik a gyenge színvonal, a másik, hogy kevés a magyar játékos a pályán, akiknek szívesen drukkolnának az emberek.

Jó, hogy újra vizes vb-t rendezünk

Mit szól ahhoz, hogy egy pillanat alatt bevállaltuk a vizes világbajnokság megrendezését, elképesztően rövid határidővel?

Én örülök neki, hogy újra vizes vb-t rendezhetünk. Többször bebizonyítottuk már, hogy meg tudjuk oldani az ilyen kihívásokat, továbbá az sem mindegy, hogy a hazai világversenyeken általában jól szerepelünk, a szurkolók szeretete lelkesíti válogatottjainkat. Nemrég férfi vízilabdázóink meg is nyerték az Eb-t.

És mi a helyzet a rendezés anyagi oldalával?

A 2017-es vb legfőbb lebonyolítója, bizonyos Balogh Sándor, ha jól tudom, most is nemzetközi körözés alatt áll. Az ő személyétől függetlenül is eléggé elcsúsztak akkor a költségek, és ez irritálja a közvéleményt. Jó lenne látni azt, hogy mennyiért rendezzük meg ezt a világbajnokságot. Bízom benne, hogy mivel a létesítmények már megvannak, lényegesen olcsóbb lesz a 2022-es vb, mint a 2017-es volt. Továbbá az sem mindegy, hogy április 3-án lesz egy választás, amely után reményeim szerint a mostani ellenzék lesz kormányon, így jó eséllyel nekünk kell majd segítenünk a megrendezést. Ezért sem ártana tudnunk az anyagi részletekről és a kötelezettségvállalásokról.

Más. Önt nem zavarta, hogy Márki-Zay Péter fölcímkézte a Jobbikot a fasiszta jelzővel?

Éles váltás… Történetesen éppen itt, Fonyódon hangzott el ez a szerencsétlen mondat, amit az egész ország megismerhetett a Fidesz propagandasajtója jóvoltából. A Jobbikot nem illette fasiszta jelzővel, és nem biztos, hogy a miniszterelnök-jelölt úr gondolatait tükrözték azok a mondatok, amelyek a száját elhagyták. Később erre ki is tért.

Az lehet, de egy miniszterelnök-jelöltnek illik vigyáznia, hogy mit mond, nem?

Ez így van. Mindenki felelős a saját mondataiért. Viszont azt be kell látni, hogy választási kampányban egy miniszterelnök-jelölt nagy terhelésnek van kitéve, és nem könnyű minden pillanatban és minden helyzetben pontosan fogalmazni. Ez Orbán Viktornak megy, mert ő papírról olvassa fel a beszédeit, bár kétségtelen, hogy hatalmas rutinja is van. Szóval, a politikus is ember, és hibázni emberi dolog. Én egyébként ezt a jelzőt nem veszem magamra, mert nem vagyok szélsőséges. Ebben a beszédben amúgy az volt a lényeg, hogy sok helyről érkeztünk, de egy a célunk, egy normális Magyarország megalkotása.

Vissza a sportpolitikához: melyek az ellenzék főbb elképzelései ezen a téren?

Minden mindennel összefügg. Az embereket legtöbbször az anyagiak érdeklik. Azt gondoljuk, hogyha a jelenlegi sportfinanszírozási rendszerből kivesszük a rablásfaktort, akkor mindenki jól jár. Tudom, nem könnyű, de ez csak politikai akarat kérdése. Sportszerető társadalom vagyunk, de pontosan a visszaélések miatt az utóbbi években sokan eljutottak odáig, hogy már megvetik a sportot – ez viszont nagyon rossz. Továbbá feszültséget érzek a kiemelten támogatott és a nem kiemelten támogatott sportágak között is. Vannak szövetségek, amelyek alig tudják elkölteni a rendelkezésükre álló pénzt, miközben úgyszólván semmilyen eredményt nem produkálnak, másoknak meg a kevés alkalmazott kifizetésére sincs pénzük. Szóval van itt rendesen ellentmondás.

Legyen elszámoltatás, számonkérés

Pedig a miniszterelnöknek és a sportállamtitkárnak is szívügye az elszámoltatás és a számonkérés.

Az lehet, de mégsem történik meg. Lásd például Szűcs Lajos, a Magyar Teniszszövetség korábbi elnökének esetét. Minden szövetségnek vagy egy fejlesztési terve konkrét célkitűzésekkel, ezeket csupán össze kéne vetni a tényleges eredményekkel vagy azok hiányával. Kíváncsi lennék, hogy vajon tízévnyi kiemelt támogatás után miért minden idők leggyengébb eredményeit produkálja a kézilabda sportág, férfiaknál és nőknél egyaránt. A mai napig nem látom ennek a felelősét, felelőseit, eddig elmaradt a felelősségre vonás. Mi azt szeretnénk, hogy legyen annyi forrás a sportban, amennyi a sikeres működéshez szükséges, az európai átlagot – mármint a GDP-hez viszonyított átlagot – meghaladó sportfinanszírozást szeretnénk megvalósítani. Ami jelenleg is megvan.

Tehát arról szó sincs, hogy ki akarnák vonni a pénzt a sportból?

Részünkről nincsen. De a sportfinanszírozási rendszert igazságossá, átláthatóvá és teljesítményalapúvá kell tennünk. Vannak becslések, miszerint a jelenleg a sportba pumpált pénz egyharmada kézen-közön eltűnik. Az rengeteg pénz ám. A másik hangsúlyos elem, hogy stadionstopot és tornateremrajtot hirdetünk. Ami azt jelenti, hogy a fenntarthatatlan és kihasználatlan sportlétesítmények helyett mi a mindennapos testnevelés hátterét biztosító tornatermek építését és felújítását szorgalmazzuk. Mert tudomásunk szerint ezekből kevesebb van, mint volt tíz évvel ezelőtt. Vannak olyan oktatási intézmények, ahol a lépcsőfordulóban, dohos pincében vagy beázott tetejű tornateremben tartják a foglalkozásokat. Ez méltatlan. Biztosítani kell a mindennapos testnevelés feltételeit is. Továbbá nagyon szemet szúró, hogy a politika benyomul olyan területekre, ahová nem lenne szabad: civil szervezetek, sportszövetségek vezetését politikusok veszik át.

Ez mindig így volt, főleg most, amikor az állam adja a pénz zömét, és nem piaci alapon működnek a sportágak. Nem akarják a költségvetési források elköltését civilekre bízni.

Mert a jelenlegi hatalom számára nem a szakmaiság, hanem a lojalitás a fontos.

Ahhoz mit szól, hogy egy jeles szakember azt mondta: a tao csak a középszerűséget konzerválja, a korábbinál jóval magasabb életszínvonalon?

Kétségkívül jól hangzik, és ebben van is igazság. Nem tudom cáfolni. Nincs teljesítménykényszer, és pontosan ezért az edzők nincsenek önképzési, továbbképzési kényszerben. Ezért van az, hogy a nálunk szerényebb lehetőséggel rendelkező országok például a labdarúgás terén leköröznek bennünket. Lásd Szerbiát, Horvátországot, Csehországot. Futószalagon nevelik ki a topbajnokságokba a klasszisokat, a mienkénél lényegesen kisebb állami támogatással. Az infrastruktúránk már nyugati színvonalú, de nem ez a legfontosabb, hanem az edző személye. Hiszen ő tanítja meg kézilabdázni, focizni a gyerekeket – vagy nem tanítja meg. És akkor már a szabadidősportról is néhány gondolat. Röviden és tömören: ne a szív- és érrendszeri betegségek, a túlsúly terén legyünk Európa-bajnokok, hanem mondjuk a labdajátékokban. Sportszerető nemzetből váljunk rendszeresen sportoló nemzetté. Nekem Kemény Fecsó bácsi tanította annak idején, hogy a vízilabda szellemi sport, bika izmokkal. Ami kiterjesztve annyit tesz, hogy a rendszeres sportolás nemcsak a testet, hanem a szellemet is fejleszti, pallérozza, karban tartja. Egy sportolói közegben az ember olyan képességeket szerez – kitartás, küzdőszellem, egészséges csibészség –, amelyekkel felvértezve a civil életben is megállja a helyét. Ezért foglal el kitüntetett helyet a sport és a testnevelés kiemelt támogatása az egységes ellenzék programjában.

(Borítókép: Steinmetz Ádám. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)