Demjanenko sem értette, miért edzettek Détáriék a déli hőségben Irapuatóban

Ha Ungvárról Munkácsra tart az ember a magyar szemmel nézve felfoghatatlanul gödrös, kráterekkel szabdalt „országúton”, nem kerülheti ki Szerednyét.

Itt újította fel a Kisvárda FC a helyi edzőközpontot, amely békeidőben a szabolcsi klub egyik potenciális hátországát, az utánpótlás merítési lehetőségét jelenti, most azonban, a háború idején nem fogad labdarúgókat. Ezért az öltöző felszabadult, és ott – Andrij Pavelko, az Ukrán Labdarúgó-szövetség elnöke és Viktor Mikita, Kárpátalja kormányzója kérésére – most száz belső-ukrajnai menekültet szállásolnak el. Révész Attila sportigazgató készséggel bocsátotta a helyiek rendelkezésére a létesítményt, a kárpátaljaiak pedig vállalták a mobil ágyak elhelyezését, és az ENSZ- és EU-s segélyből megoldják a menekültek étkeztetését is. 

A szerednyei edzőközpont tipp-topp kis létesítmény, van egy természetes és egy műfüves pályája, és az egész még szebbnek tűnik, mert hét ágra süt a nap, Kárpátalján is beköszöntött a tavasz. A magyarul is jól beszélő gondnok körbekalauzol bennünket a takaros öltözőkben. Az egyik helyiségben minden kék-sárga ukrán nemzeti színekben pompázik, de ahogy belépünk a vendégcsapat öltözőjébe, ott a piros-fehér-zöld színkombináció dominál. 

Ha már egyszer mi újítottuk fel az edzőközpontot!

 – kacsint hamiskásan Révész, majd kimegyünk az udvarra, mert erős motorzúgás hallatszik.

Repülőgépanyahajó-méretű terepjárók fékeznek, részben terepszínű katonai gyakorlóruhát, részben ukrán válogatott melegítőt viselő urak szállnak ki, Ivan Durant, a menekültek elszállásolását és étkeztetését megoldó ungvári főnököt már ismerem, de csak idő kérdése, és a többiek is bemutatkoznak. Az oldalán maroklőfegyvert viselő, fiatalos külsejű, katonának öltözött férfi maga Viktor Mikita, a kárpátaljai kormányzó, egyben a Kárpátalja Megyei Katonai Közigazgatás vezetője, a szakállas, valamivel idősebb úr pedig Andrij Pavelko, az Ukrán Labdarúgó-szövetség elnöke. 

Túljutunk a bemutatkozáson, Duran úrtól – akinek az egyik civil foglalkozása méhész – kapok ajándékba egy befőttesüveg lépesmézet, de közben folyton a futballszövetségi elnök kíséretében lévő két magas, őszes úron tartom a szemem. Piszkosul ismerősek, meg is kérdezem a tolmácsunkat, kik ők.

Az idősebb Anatolij Demjanenko, a fiatalabb, magasabb Oleg Protaszov

 – közli.

Hét ezért voltak annyira ismerősek! Persze már nem úgy néznek ki, mint például 1986. június másodikán, amikor Demjanenko volt Irapuatóban a Mezey György válogatottját 6–0-ra legyőző szovjet nemzeti tizenegy csapatkapitánya, vagy 1988. június 22-én, Stuttgartban, a Szovjetunió–Olaszország Eb-elődöntőben, ahol Protaszov lőtte a 2–0-ra győztes szovjetek második gólját. (Ezen a meccsen Demjanenko csereként állt be.)

Nem állom meg, hogy ne menjek oda hozzájuk, és ne szorítsam meg a kezüket, végtére is két Eb-ezüstérmes legendával állok szemben, Demjanenko három, Protaszov két világbajnokságon viselte a szovjet nemzeti együttes mezét, előbbi 80, utóbbi 68-szoros válogatott.  

Összeszedem régen feledésbe merült orosztudásomat, és szóba elegyedek Demjanenkóval, végtére is ő ott volt az Estadio Irapuatóban a magyar futball – egyik – Mohácsán. 

Naná, hogy emlékszem arra a meccsre – mosolyodik el az öregúr. – Jókora stábbal utaztunk ki, emlékszem, Sándor István is benne volt edzőként. Mi van vele? Feltétlenül adja át az üdvözletemet! Mindenre számítottunk, csak arra nem, hogy egy hatost rúgunk nekik. Abban az évben Európa legjobbjainak számítottak, az esélyesek közé tartoztak, csak azt nem értettük, miért a déli tűző napsütésben tartják az edzéseiket. Mi esténként, a viszonylagos hűvösben gyakoroltunk. 

Azt – mondjuk – sokan nem értettük, bár csak utólag, leleplezőnek szánt írásokból derültek ki ezek a kínos részletek.

De nem hagyom Demjanenkónak, hogy csak a szépre emlékezzen, felhozom a Belgium ellen hosszabbításban 4–3-ra elvesztett nyolcaddöntőt, ugyancsak Mexikóból.

Ne is mondja! Belanov mesterhármast rúgott, mégis kikaptunk és kiestünk, pedig akkor meg már én hittem azt, hogy meg sem állunk a döntőig. Még szerencse, hogy két évvel később ez sikerült nekünk a németországi Európa-bajnokságon. Különben a múltkor jártam önöknél, Olekszij Mihajlicsenko barátommal, decemberben, amikor Kisvárdán rendezték a Magyarország–Ukrajna női válogatott mérkőzést, ha jól emlékszem, világbajnoki selejtezőt.

Azt bizony, meg is vertük 4–2-re az ukránokat. 

Közben a küldöttség bejárja a pályát, az öltözőket, a kormányzó és a szövetségi elnök is elismerően csettint a kisvárdaiak által finanszírozott felújítás láttán. Szóba elegyedek az egyik fiatal ukrán szövetségi dolgozóval, kiderül, Igornak – ukránosan Ihor – hívják, és a jogi és nemzetközi bizottság vezetője. Kiválóan beszél angolul, tőle megtudom, mit is keresnek itt, Szerednyén a szövetség főnökei.

Az ostromlott és veszélyessé vált Kijevből átköltözött a szövetségünk apparátusa a háború által egyelőre megkímélt Kárpátaljára, konkrétan Ungvárra – mondja újdonsült ismerősöm. – Az Ukrajna belsejében maradt regionális szervezeteinkkel továbbra is tartjuk a kapcsolatot, szerencsére a munkatársaink közül senki sem vesztette életét. Viszont sokuknak megsemmisült az otthona, őket innen próbáljuk támogatni anyagilag és erkölcsileg. Innen, Ungvárról koordináljuk és folyósítjuk a segélyt az ukrán futball háború sújtotta régióinak, az ukrán futballcsaládnak a segélyszervezetek és többek között magyarországi támogatóink közreműködésével. 

Az UEFA-tól és a FIFA-tól is érkezik humanitárius segély, teszi hozzá Igor, megemlítve, hogy például Horvátország befogadta a Sahtar Doneck csapatát, a kelet-ukrajnai bányászok horvát sportigazgatója, Dario Srna szervezésében. 

Aztán szó esik a csütörtökre, március 25-re tervezett, de elhalasztott Skócia–Ukrajna világbajnoki selejtezőről is.

A meccset júniusra halasztották, ez a FIFA döntése, és hálásak vagyunk a skótoknak, hogy a sanyarú helyzetünkre való tekintettel első szóra belementek a halasztásba, akárcsak a másik ágon a walesiek és az osztrákok. Jelenleg konzultálunk a sportminisztériumunkkal és a külügyminisztériumunkkal arról, hogy a válogatott keret játékosai különleges engedélyt kaphassanak egy külföldi edzőtáborozásra, hogy megfelelően felkészülve állhassanak ki júniusban a skótok ellen. Hiszen tudnivaló, hogy a hadköteles korú férfiak a háború miatt nem hagyhatják el az országot. 

Amikor a beszélgetésünk végén megkérdezem, Olekszandr Petrakov szövetségi kapitány számít-e Olekszandr Zubkovra, a Ferencváros támadójára, az előre borítékolható választ kapom.

Hát ezt a kapitánytól kellene megkérdezni.

Mivel Petrakov nincs a szerednyei brigád tagjai között, így egyelőre ez a kérdés megválaszolatlan marad. 

(Borítókép: Balról jobbra: Ivan Duran, Révész Attila, ismeretlen, Oleg Protaszov, Andrij Pavelko, Viktor Mikita, Anatolij Demjanenko, ismeretlen Fotó:  Ukrán labdarúgó szövetség)