Egy moszkvai bankrobbantás története

Tizenkilenc éve gyűlünk össze mi, a felejthetetlen rádiós barátai és játékostársai, hogy a lehető legstílszerűbben emlékezzünk meg cimboránkról, minden idők egyik legnagyszerűbb ultijátékosáról, a 2003. március 26-án elhunyt zseniről – „másodállásban” sport- és kulturális riporterről –, természetesen úgy, hogy kihívjuk a Magyar Ultisok Országos Szövetségének válogatottját, és jól elverjük őket. Ami majdnem mindig sikerül is, de ezúttal a lehető legminimálisabb különbséggel, 49:47 arányban, vitatható körülmények között alulmaradtunk. Sajnos, az ultiban még nem vezették be a VAR-t. Az egyéni versenyt Boskovics Sándor nyerte a Szövetség csapatából Madar Attila (Baráti kör) és jómagam előtt.

A Dani barátai elnevezésű hatfős csapat korelnöke a 84. évét taposó Sonka, polgári nevén Popper Antal, aki minden emlékversenyre elhozza Dani színes, bekeretezett fotóját, amely annak idején a Hungaroringen készült, és közvetítés közben mutatja a riportert. Sonka legutóbbi találkozásunk óta ősz körszakállt növesztett, így most nem 84 évesnek néz ki, hanem 104-nek.

Aztán ott van a két Andrejszky fivér, Zoli és Tibus, szintén törzstagok. Előbbi hajdanán újságírással is foglalkozott, nemrégiben halas receptkönyvet írt, felbukkan a Sláger TV meg a Fishing and Hunting műsoraiban, és nem mellesleg beutazta Danival – meg néha velem – a fél világot. Öccse foglalkozása nehezen meghatározható, mondjuk, hogy üzletember, de emellett remekül énekel, minden hangszeren játszik – a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt –, Sonka mellett ő a csapat lelke, magára vállalja a szervezés és a nevezési díjak begyűjtésének oroszlánrészét.

Kárpáti Tamás, alias Tockos jeles újságíró és műgyűjtő, a Hungarikonok kollekció létrehozója, és a Molnár Dániel Kupa hétszeres birtokosa. Szóval, jó ultis, hasonlóan Tibushoz, és vitatkozásban is verhetetlen profi, ember legyen a talpán, aki meggyőzi őt arról, hogy kétszer kettő az négy, és nem öt. Állítólag már láttak olyan embert, akinek ez sikerült.

Csapatunk ötödik, egyszersmind legfiatalabb tagja Madar Attila ügyvéd, másképpen Atyka vagy Latyka, akinek kivételesen nem Dani adta a ragadványnevét. Agyának kapacitása egy IBM-komputerével vetekszik, tavaly ő nyerte el a trófeát és a vele járó aprópénzt.

Szóval, ismét összecsaptunk a válogatottal, a szokásos helyszínen, a Szikla utcai Villa Kordában. Természetesen Gyuri is rendszeres résztvevője az emlékversenynek, hol a mi csapatunkat, hol a válogatottat erősíti, idén azonban beérte annyival, hogy a helyszínt biztosította, mert fáradt volt, háromnapos koncertsorozat után ráfért a pihenő a nyolcvanon túl járó dalnokra. Akinél jobb ultissal jómagam még nem találkoztam. A Korda György, Balázs Klári házaspárt ezúttal a kenyérre kenhető családi óriás schnauzer, Shane képviselte, folyton simogatni kellett, mert nem hagyta békén az embert. 

Más kérdés, hogy az ország csak úgy ismeri, mint a Texas hold'em nevű pókerjáték hazai apostolát.

Amúgy nem mindig Gyurinál rendeztük az emlékversenyt, kezdetben a Szent István Parkban, a Dunapark Kávéházban randevúztunk, volt, hogy Sonka Édeni Vegán nevű éttermében csaptunk össze a válogatottal az Iskola utca sarkán, de aztán valamiért – már meg nem mondom, miért – átszoktunk a Villa Kordába.

Így kell elverni 1500 dollárt

Például azt, amikor a rendszerváltás hajnalán, úgy 1990 környékén, belecsöppentünk Danival és Andrejszky Zozóval a jóba, és elvitt bennünket a Neckermann egy marokkói „study tourra”. (Ez az olyan kéjutazások kódneve, amelyek során tejbe-vajba fürdetik az újságírót, amiért cserébe elvárják, hogy a lehető legtöbbször leírja az illető a kéjutazást szervező cég nevét.)

Mármost, az egyhetes túra során Marrakestől Ouarzazate-on keresztül Agadirig bejártuk Dél-Marokkó összes varázslatos pontját, felmásztunk (volna) a Kutubija mecset tetejére, és megnéztük (volna) az Aït Benhaddou kszárt, azaz erődítményvárost, megannyi világhírű film, többek között az Arábiai Lawrence forgatási helyszínét.

És hogy miért a feltételes mód?

Nos, azért, mert az egész csodavilágból nem láttunk egy morzsányit sem, tudniillik a „study tour” hét napját nulla-huszonnégy órában végigultiztuk, és a legszebb az egészben, hogy amikor a repülőgépünk landolt Schwechat repülőterén, akkor hajszálpontosan nullán voltunk, senki sem nyert vagy vesztett egy fillért sem, magyarán anyagi szempontból semmi értelme nem volt az egyhetes szakadatlan ultizásnak.

Illetve annyi mindenképpen, hogy semmit sem láttunk Marokkóból...

Aztán 1995-ben sikerült végigultiznom Danival Belize-t, Dél-Mexikót (Chiapas tartományt), Guatemalát, Hondurast, Salvadort, még szerencse, hogy a Mundo Maya névre keresztelt Camel Trophynak csak a végére érkezett meg kártyapartnerem, így legalább néhány napig gyönyörködhettem a maja piramisok meg a dzsungel látványában. (Külön szörnyűség, hogy harmadik partner hiányában a kétszemélyes, úgynevezett húzós ultit voltunk kénytelenek játszani.)

Persze kaszinóztunk is mi eleget, nem csak ultiztunk. Megfordultunk elégszer a Lánchíd pesti hídfőjénél a Las Vegasban, a Béke szálló bűnbarlangjában, a Vörösmarty téren, a várbeli Hiltonban, Ausztriában, Badenben, a legemlékezetesebb éjszakánk azonban a moszkvai Hotel Koszmosz kaszinójában volt.

Itt rendezték 1994 decemberében a sakkolimpiát – nem a kaszinóban, hanem a szálloda báltermében –, Danival mi ketten képviseltük a magyar médiát. Az orosz főváros már akkor sem tartozott az olcsó városok közé, én Lambert Gábor barátom, a Magyar Nemzet akkori moszkvai tudósítója lakásában húztam meg magam.

A magyar női csapat remekelt, egyetlen ponttal lemaradva Grúzia mögött ezüstérmes lett, ami simán lehetett volna arany is, csakhogy Polgár Judit, a világ legjobb hölgysakkozója a férficsapatunkat erősítette.

Mi ketten Danival este nyolcig a sakktáblák között kóvályogva szurkoltunk honfitársainknak, de aztán hanyatt-homlok rohantunk a black jack-asztalokhoz. Felesben játszottunk, két boxon, mellettünk az osztrák sakk-válogatott szövetségi kapitánya tologatta a zsetonokat.

Este tízkor 1500 dollár nyerőben álltunk. Az akkor Moszkvában egy átlagos munkás négyhavi keresete volt. Ekkor osztrák barátunk egy üveg pezsgőt rendelt.

Mire végeztünk az itallal, egy vasunk sem maradt. Nemcsak az 1500 dolláros nyereséget vertük el, hanem még a zsebünkben lévő összes pénzt is. Az olimpia hátralévő napjain kenyéren és vízen éltünk, Ambrus Zolitól, a főtitkártól kértünk kölcsön némi rubelt, hogy kihúzhassuk a hazautazásig.

Klinsmann bead, Klinsmann fejel, fölé!

Danival dolgoztunk az 1990-es olaszországi labdarúgó-világbajnokságon is. Rómában természetesen reggeltől estig ultiztunk (húzós...) a Foro Italico strandján.

Persze néha váratlan zavaró körülmény kavart be, mondjuk olyan, mint az aznapi meccs. Olyankor sajnos ki kellett mozdulnunk római bázisunkról.

Például július 4-én, amikor Torinóban, a Stadio delle Alpiban a Német Szövetségi Köztársaság Angliával csapott össze az elődöntőben. Nem akármilyen mérkőzés volt, 1-1-es rendes játékidő és hosszabbítás után a németek 4-3-ra megnyerték a tizenegyespárbajt, Chris Waddle szúrta el a mindent eldöntő rúgást.

Mi egymás mellett ültünk Danival, aki amúgy sohasem hagyta zavartatni magát a tényektől. Mindig odaültette maga mellé valamelyik kollégáját, a biztonság kedvéért, hogy jelezze neki az illető, ha valami nem stimmel a közvetítésben.

Szóval, 1990. július negyedikén, Torinóban én jelentettem Daninak a biztonságot. Már amennyire.

Öt perc elteltével vettem észre, hogy Dani fölcserélte a két csapatot, és annak ellenére, hogy akkor az angoloknál már két koromfekete futballista is szerepelt Paul Parker és Des Walker személyében, míg az összes német hófehér bőrű volt, Daninál a németek voltak az angolok, az angolok meg a németek. Miután észrevettem a kínos cserét, és elkezdtem bökdösni Dani oldalát, ő minduntalan lepisszegett, hogy hagyjam már nyugodtan közvetíteni.

Tíz perc elteltével persze ő is rájött a tévedésére, akkor átmenetileg helyreállt a világ rendje a magyar rádióhallgatók számára is, de e pillanatban sporttörténeti eseménynek lehettünk fültanúi:

„Klinsmann elhúz a bal szélen, Klinsmann bead, Klinsmann fejel, fölééééé!!!!”

Amióta világ a világ, először – és remélhetőleg utoljára – fordult elő, hogy a szélső beadására ugyanő ért oda, és fejelte kapura a labdát...

Még reggelig sorolhatnám a mulatságosnál mulatságosabb sztorikat, amelyeknek Dani volt a hőse – bárhol jártunk, mindenhol megszólalt az adott ország nyelvén, még Szöulban is koreaiul, az 1988-as olimpián, és például szemrebbenés nélkül készített negyedórás interjút a spanyolon kívül semmilyen nyelven sem beszélő Teófilo Stevensonnal, a háromszoros olimpiai bajnok nehézsúlyú kubai bunyóssal, miközben Cervantés nyelvén csak annyit tudott, hogy Buenos días és Gracias.

Égi háború a debreceni koleszban

Befejezésül hadd osszak meg az olvasóval egy kissé profán történetet, aminek értelemszerűen nem lehettem szemtanúja – csak Dani elbeszéléséből ismerem –, hiszen még a hatvanas években esett meg, amikor hősünk Debrecenben végezte a tanárképző főiskolát.

Természetesen – budai polgár lévén – kollégista volt, és a kollégiumokban néha érdekes dolgok történnek. Például olyasmi, hogy két tankör egymás között – hogy is mondjam szalonképesen – szellentőversenyt rendez.

A versenykiírás úgy szólt, hogy a kezdő sípszótól számított két órán belül a két tankör tagjai szellentenek, közben a zsűri számolja és hitelesíti a mennyiséget, és amelyik csapatnál előrébb tart a számláló a kétórás játékidő lejártakor, az győzött, a vesztes társaság pedig köteles tíz liter bort venni a sampionnak.

A küzdő felek lelkiismeretes felkészülést végeztek, elfogyasztottak többfazéknyi bablevest, literszámra itták az aludttejet, és amikor a bíró a sípjába fújt, elkezdődött az égi háború.

Dani nélkül. Hősünk ugyanis épp akkor utóvizsgázott, és a tankör nélkülözni volt kénytelen világklasszisát.

Már másfél óra eltelt a történelmi összecsapásból, és Daniék tanköre behozhatatlannak tetsző hátrányba került, legalább kétszázzal előrébb járt az ellenfél számlálója.

Harminc perccel a lefújás előtt kivágódott az ajtó, és berontott a fojtogató levegőjű szobába Molnár Dani.

„Hogy állunk?!”, üvöltötte, majd amikor meghallotta, hogy kétszáz pontnyi hátrányban vannak, csak megrántotta a vállát.

„Simán behozzuk”, dörmögte, majd munkához látott. Harminc perccel később, a lefújáskor, már csak száz pont előnyt mutatott a számláló, azonban akkor már Daniék javára.

A derbi hőse szerényen körülnézett, és csak ennyit mondott: papírforma.

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)