Ötven éve indult háborúba egy különc jenki a gonosz birodalma ellen

Furcsa ennyi idő után újra haditudósítónak lenni.

A magyar származású író, Arthur Koestler kezdte így 1972. július 11-én Reykjavíkból, az izlandi fővárosból a Sunday Timesnak telexen küldött tudósítását, amelyet így folytatott:

Mindkét sakkozó tökéletesen játssza szerepét: Fischer, a nyers individualista, olykor hanyag kalandor, mind életstílusában, mind pedig sakkozói mivoltában. Szpasszkij, a nyájas szovjet bürokrata, a diplomatikus, lehetőleg állást nem foglaló, falmelléki óvatos duhaj. Szegény Bobby… Nem iszik, nem olvas, nem érdeklik a nők, a természet. Hotelszobákban lakik, két nagy műanyag bőrönd tartalmazza az életét. Egyszer egy riporter megkérdezte tőle, valójában mit jelent neki a sakk. „Mindent”, felelte Bobby. Csak egyetlen író alkothatta volna meg a figuráját: Franz Kafka. Ezzel szemben Szpasszkij bármelyik Sztálin-díjas szovjet író regényének lehetne a főszereplője. Szegény Bobby? Inkább szegény Borisz. Az ember eltűnődik azon, melyiküket sajnálja jobban: az állami gladiátort vagy a szabadúszó szamurájt.

A sztálini önkényt leleplező Sötétség délben című kultikus könyv szerzője, Koestler szenzációhajhász jellemzése a sakkvilágbajnoki döntő két résztvevőjéről amúgy nem egészen pontos; Szpasszkij nyájasnak ugyan nyájas volt, de minden, csak nem bürokrata, sőt, maximálisan emberi habitusával messze kilógott a robotszerű szovjet csinovnyikok sorából. Szpasszkij orosz hazafi volt, nem szovjet, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy később Franciaországba emigrált, és Párizsban telepedett le. 

Fischer pedig – amellett, hogy valószínűleg minden idők legzseniálisabb sakkozója, 180-as IQ-val –, virtigli modortalan ember volt, akit azonban valamennyien imádtunk, akik ifjú amatőr sakkozók voltunk a hatvanas–hetvenes évek környékén; hiszen benne láttuk azt a géniuszt, aki végre megtörheti az akkor már 45 éve tartó szovjet sakkhegemóniát. 

De mindegy is, 1972. július 11-én helyi idő szerint délután öt órakor Lothar Schmid, a nyugatnémet versenybíró Reykjavík jellegtelen szabadidőközpontjának sportcsarnokában, a Laugardshollban elindította a sakkórát. Szpasszkij felemelte a vezérgyalogját, és két mezőt előrelépett. Ezzel megkezdődött az évszázad mérkőzése, minden idők legnagyobb érdeklődéssel várt sakkpartija. 

Szpasszkij előrepillant. Vele szemben a méregdrága, hosszú támlás, speciálisan az ellenfele számára gyártott fekete, bőr forgószék üres. Majd hat perc elteltével az amerikai kihívó, Bobby Fischer megérkezik. Megkönnyebbült sóhaj moraja fut végig a termen. Az első játszmát már elhalasztották, és sokan attól tartottak, Fischer egyáltalán nem fog megjelenni. De már itt is van, és ebben a pillanatban egy hatalmas kéz nyúl a tábla fölé, megfogja a sötét király felőli huszárt, és az f6-os mezőre helyezi. 

Végre elkezdődött!

Örök hála Benkő Palinak

Ha van sportesemény, amelynek az előtörténete izgalmasabb, érdekfeszítőbb, mint maga a meccs – pedig az se kutya! –, akkor az az első Fischer–Szpasszkij-összecsapás. (Azért az első, mert húsz évvel később a montenegrói Szveti Sztefan szigetén, majd Belgrádban volt a második, a nosztalgia-visszavágó, Jezdimir Vasziljevics, a szerb bankároligarcha, valójában grandiózus szélhámos és a zseniális vajdasági organizátor, Kubát János szervezésében.)

A dolog ott kezdődik, hogy Fischer nem is lehetett volna ott Reykjavíkban, ám mégis ott volt, és hogy ott volt, az egyes-egyedül Benkő Pálnak volt köszönhető. Fischer éppen aktuális sértődése okán nem indult el az Egyesült Államok bajnokságán, ami egyszersmind világbajnoki zónaverseny is volt. Így viszont elvesztette a jogot az indulásra az 1970-ben Palma de Mallorcában rendezett zónaközi döntőn, amelynek később az első hat helyezettje nyert jogot az indulásra a világbajnokjelöltek párosmérkőzésein Tigran Petroszjannal és Viktor Korcsnojjal együtt.

Ám az Egyesült Államok bajnokságán továbbjutó helyen végző Benkő átengedte a helyét Fischernek, aki így részt vehetett a később történelmi jelentőségűvé nemesedő mallorcai zónaközin. (Palit – akit jó ismerősömnek, túlzás nélkül barátomnak mondhattam – azért nem ejtették a feje lágyára, természetesen elfogadta az Egyesült Államok sakkszövetségétől a fájdalomdíj gyanánt felajánlott 1500 dollárt, ami akkoriban komoly pénz volt.)

Ed Edmondson ezredes, az Egyesült Államok sakkszövetségének igazgatója és Benkő Pali kieszelt egy zseniális tervet Fischer visszacsábítására a sakkasztalhoz. Már korábban is változtattak meg szabályokat, miért ne tehetnék meg újra? Ha a FIDE (Nemzetközi Sakkszövetség) beleegyezne, Benkő átadná a helyét Bobbynak a zónaközi versenyen. A FIDE rábólintott, Pali pedig egyes források szerint 1500, mások szerint 2000 dollár bánatpénz fejében visszalépett Fischer javára.

Ezzel nem kevesebbet ért el, mint hogy lehetővé tette a történelem leghíresebb sakkmérkőzésének létrejöttét.

Fischer, rá jellemző módon, nem volt elragadtatva. De Edmondson most már nem engedett: összesen 19 000 dollár honoráriumot ajánlott fel Fischernek a hivatalos pénzdíjakon felül, továbbá kétszeres zsebpénzt és luxusszállodai elhelyezést. 

Fischer fölébred, és meghúzza a nyerő lépést

A Palma de Mallorca-i történelmi zónaközi döntőn játszott minden idők legnagyszerűbb magyar sakkozója, Portisch Lajos is, aki a 23 fordulós tornán 13,5 ponttal (7 győzelem, 3 vereség, 13 döntetlen) a 7–8. helyet szerezte meg, holtversenyben Vaszilij Szmiszlov exvilágbajnokkal.

Portisch 85 évesen is tökéletes szellemi frissességben él – néhány hónap eltéréssel egyidős a reykjavíki döntő vesztes játékosával, Borisz Szpasszkijjal. A magyar nemzetközi nagymester felidézte az Indexnek a nála hat évvel fiatalabb Fischerhez fűződő emlékeit.

Előrebocsátom, hogy elfogult vagyok Fischerrel, mert vitán felül a valaha élt legnagyobb sakkozónak tartom – jelentette ki a Nemzet Sportolója, kilencszeres magyar bajnok, hétszeres világbajnokjelölt. – A kilencvenes évek második felében Budapesten élt, és rengeteg időt töltött nálam. Egy alkalommal a feleségem marhapörköltet főzött, és megkérdeztem Bobbyt, szereti-e. Azt mondta, szereti, és egy ültő helyében megevett legalább másfél kilót. Utána leheveredett a díványra, én pedig felraktam a sakktáblára egy feladványt, amit már régóta meg akartam fejteni. Közben Bobby elbóbiskolt, majd egy óra múlva hirtelen felébredt, felugrott, odalépett a sakktáblához, és gondolkodás nélkül meghúzta a nyerő lépést. Sokan azt mondják, kiállhatatlan, elviselhetetlen fickó volt, nekem csupa kellemes élményem fűződik hozzá. Tény, hogy halálosan utálta a zsidókat, miközben apja, anyja zsidó volt, és ebből következőleg ő maga is. Volt egyszer egy emlékezetes műsor, szegény néhai Molnár Dani behívta Bobbyt közvetítőkön keresztül a rádióba, és ott hatalmas botrány keletkezett, mert Bobby élő egyenes adásban elkezdte magyarázni, hogy ő bizony nem zsidó, sőt, még a nadrágját is letolta, hogy ezt bebizonyítsa… De ez csak egy mellékszál, ami a lényeg: zseniális sakkozó volt, egyszer sem tudtam legyőzni, nem úgy, mint Szpasszkijt, aki ellen volt megnyert partim.

Eltéphetetlen magyar szál

Fischer életében erős a magyar szál, Portisch barátságától eltekintve is, kezdve ott, hogy biológiai apja Neményi Pál fiumei születésű matematikus-fizikus volt. A későbbiekben szoros barátság fűzte Benkő Pál nagymesterhez, aki 1957 óta az Egyesült Államokban élt, és aki – ahogy jeleztük – 1970-ben visszalépésével lehetővé tette Fischernek, hogy elinduljon a Palma de Mallorca-i zónaközin. No és ott van még Rajcsányi Zita, akit a történelem legkülönösebb szerelmi liezonja kötött össze Fischerrel.

Zita, a magyar ifjúsági leánybajnok, 1989-ben, 17 éves korában levelet írt bálványának, Fischernek az Egyesült Államok Sakkszövetsége címére. Fischer épp akkor tért vissza Európából, és átvett egy hatalmas levélpaksamétát a pasadenai szállásadónőjétől, Claudia Mokarowtól. Ebben volt ez a különös levél, ami így kezdődött: 

És alatta ott volt egy porszívó színes, kézzel rajzolt képe. 

Majd a következő mondat:

És ott, a következő oldalon Rajcsányi Zita – mert ő írta a levelet – azt firtatta, Bobby miért hagyta abba a versenysakkot, miért tűnt el a világ szeme elől. Amikor Fischer tüzetesen megvizsgálta a borítékot, látta, hogy a bélyeget majdnem egy éve pecsételték le, sőt, közben érkezett még egy levél Zitától, szóval, a lány kitartása szembeötlő volt. 

Így aztán aznap reggel, budapesti idő szerint reggel hatkor megcsörrent a telefon Rajcsányiék lakásán. Zita apja vette fel a kagylót, felkeltette a lányát.

Valami Bobby keres, angolul beszél.

Fischer volt az. Az amerikai – aki természetesen még mindig világbajnoknak tekintette magát – elmondta Zitának, annyira különös volt a levele, hogy muszáj volt reagálnia rá. Elmagyarázta, hogy azért nem játszik már, mert az oroszok csalnak, hogy a Kaszparov–Karpov világbajnoki döntő előre le volt vajazva, és mindkét sakkozó a KGB ügynöke. Fischer megkérdezte, hogy Zita zsidó-e. „Mert egyetlen oroszban és egyetlen zsidóban sem lehet bízni”, mondta Fischer, aki persze maga is zsidó volt, de ezt nem volt hajlandó elismerni. Amikor Zita tiltakozott Fischer paranoiás kijelentései ellen, Bobby lecsapta a kagylót, és hónapokig nem jelentkezett. Aztán nem bírta tovább, és újból telefonált. Végül megkérdezte Zitát, volna-e kedve kimenni hozzá Kaliforniába. Azt mondta, egy barátjánál fogja elhelyezni, mert olyan kicsi a lakása, hogy ott nem férne el. 

És Zita 1992 nyarán megérkezett Los Angelesbe. Bobby a repülőtéren várta, de a lány nem ismerte meg Fischert, mert hatalmas ősz szakálla volt. Kiderült, Fischernek egy vasa sincs, Zita pár száz dollárjából éldegéltek egy darabig. Zita hat hetet töltött Kaliforniában, mindennap találkozott Fischerrel, jól érezték magukat egymás társaságában a harmincéves korkülönbség ellenére, bár Zita mind a mai napig tagadja, hogy intim kapcsolat alakult volna ki kettejük között. Fischer azonban reménytelenül belezúgott a lányba, mindenhol úgy mutatta be, mint a barátnőjét. 

Pontosabban – mivel kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezett a sakkozás világában – rávette Kubát Jánost, a zentai szervezőzsenit, hogy hozza tető alá a meccset. És Kubát rábeszélte Jezdimir Vasziljevicset, a Jugoskandic Bank tulajdonosát, hogy ajánljon fel ötmillió dollárt a mérkőzés díjalapjául, amely kétharmad-egyharmad arányban oszlana meg a győztes és a vesztes között. 1992 augusztusát írtuk. Vasziljevicsnek egyetlen kikötése volt: három héten belül meg kell kezdődnie a meccsnek. 

És meg is kezdődött.

Fischernek csupán egyetlen kikötése volt: csak a győzelmek számítsanak, és az legyen a győztes, aki először eléri a tizedik győzelmet.

Szeptember elsején a montenegrói Szveti Sztefan szigetén, a Vasziljevics tulajdonát képező Hotel Maestralban – Tito egykori luxusrezidenciáján – megkezdődött a világbajnoki döntőnek beharangozott összecsapás.

A nyitó sajtóértekezlet mindent vitt. Először is, az újságíróknak, akik részt akartak venni az eseményen, ezer dollárt kellett fizetniük az akkreditációért. De megérte minden centjét. Ugyanis amikor Roger Cohen, a The New York Times tudósítója megkérdezte Fischert, mit szól az elfogatóparancshoz, amit az FBI adott ki ellene a Jugoszlávia elleni embargó megsértéséért, Bobby előhalászta a zsebéből a dokumentumot, jó nagyot harákolt, és – leköpte...

A közönség soraiban ülő Vasziljevics megtapsolta Fischert, akkor még nem sejtette, hogy a piramisjáték elvén alapuló, a betéteseknek évi 15 százalékos kamatot ígérő bankhálózata hamarosan összeomlik, és menekülnie kell. 

Maga a meccs sakkszempontból nem sok szót érdemel, mindkét játékos csak árnyéka volt húsz évvel korábbi önmagának, különösen Szpasszkij; Fischer valamivel jobban játszott, és 10–5-re győzött, azaz – saját értékítélete szerint – világbajnok maradt. 

Az operettmeccs után egy darabig Magyarkanizsán múlatta az időt, ahol meglátogatták Polgárék – László, a családfő, Judit és Zsófia, azért csak ők, mert Zsuzsa éppen Peruban játszott –, sőt, Zita is buszra szállt, és Budapestről elutazott Magyarkanizsára meglátogatni Bobbyt. A világbajnok számára tragikus hírt hozott: várandós, és a gyerek apja nem Fischer... A hír teljesen kiborította Bobbyt, aki tört-zúzott, Zita pedig az éjszaka kellős közepén visszatért Pestre. Rövidesen Fischer is a magyar fővárosba utazott, ahol eleinte a Gellért Szállóban lakott, majd Polgárék nagymarosi nyaralójában vendégeskedett, majd amikor egy televíziós forgatócsoport felfedezte, két testőrével együtt kicsekkolt a Gellértből, és átköltözött a Hotel Regébe, nem messze Benkő lakásától.

De ne kalandozzunk el eredeti történetünktől, vissza Reykjavíkba, 1972-be!

Példátlan nyerőszéria

Fischer útja Palma de Mallorcán keresztül vezetett az izlandi fővárosba. A Baleárok fővárosában kirobbanó formában sakkozott az amerikai zseni, 23 fordulóban 18,5 pontot szerzett, ugyan becsúszott egy vereség a dán Bent Larsentől, ám utána magasabb fokozatba kapcsolt, és utolsó hét partiját megnyerve fölényesen az élen végzett. Ezzel egyszersmind a sakktörténelemben példa nélküli nyerőszériába kezdett, Palma után előbb a remek zongoraművész Mark Tajmanov, majd a Larsen elleni világbajnokjelölti párosmérkőzését is 6–0-ra hozta, végül a Tigran Petroszjan exvilágbajnok elleni döntőjén is behúzta az első partit, mielőtt elvesztette volna a másodikat, azaz húsz meccset nyert zsinórban a világ legjobbjai ellen!

Amúgy Petroszjant is simán leiskolázta Buenos Airesben 1971. szeptember 30. és október 26. között, 6,5–2,5 volt a végeredmény, az utolsó négy partit sorozatban megnyerte az amerikai. Persze az eredmény alakulásában az is szerepet játszhatott, hogy a mérkőzés idején Fischer 28 éves volt, Petroszjan meg már 42.

Így érkezett el a Borisz Szpasszkij világbajnok elleni címmérkőzés. 

Szpasszkij valójában a szovjet rendszer heves kritikusa volt, de mivel tőle remélték, hogy megállítja az amerikai gőzhengert, mindent elnéztek neki. Azt is, hogy erősen provokatív nyilatkozatokat adott. „A kommunisták tönkretették a természetet.” Vagy amikor Paul Keresről, a zseniális észt sakkozóról beszélt. „Keres egy megszállt országban (Észtország) él.” Amikor világbajnok lett Petroszjan legyőzésével, a fizetését havi 250 rubelről 300-ra emelte az Állami Sportbizottság. (Ez ugyanannyi volt, mint Viktor Ivonyin helyettes sportminiszter bére.) Ez a korabeli Szovjetunióban nem volt rossz pénz, például egy értelmiségi átlagban 122 rubelt keresett. Szpasszkij azonban felhánytorgatta, hogy egyedül a Santa Monica-i torna megnyeréséért 5000 dollár ütötte a markát. 

A világbajnoki döntőre Fischer egyedül készült, Szpasszkij rendelkezésére viszont bombaerős szekundánscsapatot bocsátott az Állami Sportbizottság: Bondarevszkij, Geller és Krogius mellé még az észt Ivo Nejt is beosztották, akinek nem is annyira a sakktudása volt imponáló – bár az is –, hanem az, hogy kiváló teniszező volt. Szpasszkij ugyanis szeretett teniszezni, és ehhez szüksége volt egy partnerre. 

1972-ben csupán 210 775 ember élt Izlandon, ennek közel fele a fővárosban, Reykjavíkban. Edmondson ezredes az Egyesült Államokat ajánlotta helyszínként, az oroszok a Szovjetuniót, végül a FIDE árverésre bocsátotta a helyszín kérdését. Amikor Szpasszkij 1969-ben legyőzte Petroszjant, 1400 dollár volt a világbajnok jutalma. Ehhez képest őrült ajánlatok érkeztek. Belgrád 152 000 dollárt kínált pénzdíjként, Szarajevó 120 000-et, Buenos Aires és Bled egyaránt 100 000-et. Reykjavík 125 000 dollárt ajánlott fel, de Gudmundur Thorarinssont, az Izlandi Sakkszövetség elnöke azt remélte, a tévéközvetítés jogdíjából behozzák ezt az őrült összeget. A tárgyalások két hónapig húzódtak a helyszínről, végül 1972. február 7-én Max Euwe aláírta Moszkvában a megállapodást: Reykjavík győzött, miután felajánlotta a tévés bevételek 30 százalékát is a két résztvevőnek. 

De Fischer ragaszkodott Belgrádhoz. Egészen május 8-ig, amikor végre Edmondson és Fischer jogi képviselője, Paul Marschall New York-i ügyvéd közölte Euwével, hogy ügyfelük hajlandó Izlandon játszani. 

A szovjet fél június 21-én érkezett Reykjavíkba, a város legjobb hotelében, a Sagában szálltak meg, Szpasszkij a legjobb szobát, a 730-ast, az elnöki lakosztályt foglalta el. Jellemző volt a két csapat összetétele: Szpasszkijét világhírű sakkozók alkották, Fischert két ügyvéd, Andrew Davis és Paul Marshall, valamint Brad Darrach, a Life magazin újságírója kísérte. És William Lombardy, a szekundánsa, egy katolikus pap. 

A hivatalos megnyitót július 1-én tartották, Fischernek a június 28-i New York–Reykjavík járatra volt jegye. Andy Davis, az egyik ügyvéd már felszállt a gépre, Fischer azonban még megállt ébresztőórát venni, de amikor meglátta a nagy csapat riportert, akik arra vártak, hogy felvegyék az ő történelmi indulását, elmenekült. Egy gyermekkori barátja, Anthony Saidy házában talált menedéket, közben viszont Reykjavíkban, az eredeti terveknek megfelelően, július 1-jén megtartották a hivatalos megnyitót – a kihívó nélkül! 

Kissinger közbeszól

Eközben Fischer Saidy Queens-i házában rostokolt, amikor megcsörrent a telefont. „A világ legrosszabb játékosa hívja a világ legjobb játékosát.” Henry Kissinger, Richard Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt a vonal túlsó végén. „Amerika azt akarja, hogy utazz oda, menj oda, és győzd le az oroszokat!” És Fischer megváltozott, olyan lett, mint egy háborúba induló fiatal katona. Utóbb megkérdezték, miért döntött az indulás mellett. „Úgy döntöttem, országom érdekei fontosabbak a saját érdekeimnél”, mondta. 

Persze a saját érdekei sem voltak mellékesek. Jim Slatertől, egy sakkszerető brit milliomostól jött a felmentő ajánlat. Slater megduplázta a pénzdíjat, a saját vagyonából 50 000 fontot (akkor ez 125 000 dollárt ért) hozzátett a díjalaphoz. 

Július 3-án Fischer a Függetlenség Napját megelőző esti csúcsforgalmon átvergődve elhajtott a JFK repülőtérre, ahol a riportereket kicselezve felcsempészték az Izlandi Légitársaság 202A számú repülőgépére, és a 7.30-ra ütemezett járat este 10 óra 4 perckor végre felszállt. 

A keflavíki reptéren Fridrik Olafsson nagymester várta, de amikor Fischer észrevette a riporterek hadát, áttörte magát a sokaságon, beugrott az ott várakozó limuzinba, és a szállására hajtatott. 

A július 11-i első játszmáig átélt izgalmakkal nem untatjuk az olvasót. Közben Lothar Schmid főbíró és Gudmundur Thorarinsson főrendező többször is az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, mert Fischer újra meg újra azzal fenyegetőzött, hogy elutazik, ha nem teljesítik egyre abszurdabb kívánságait. Aztán már Szpasszkij is megelégelte a kutyakomédiát, ő is haza akart utazni, de sikerült meggyőzni a két sakkozót, és július 11-én délután 5 órakor megkezdődött a világbajnoki döntő. 

Az első partit Fischer bődületes hibája után Szpasszkij nyerte meg világossal, majd a másodikra nem jött el az amerikai, mert zavarta a filmfelvevő kamera állítólagos berregése. Szpasszkij 2–0-s vezetésre tett szert, ami behozhatatlan előnynek tűnt, csak nem Fischer ellen. Az amerikai sötéttel megnyerte a harmadik partit, majd a hatodik játszma után már 3,5–2,5-re ő vezetett. Ezzel érdemben meg is nyerte a párviadalt, a további 15 játszma már csak Szpasszkij elnyújtott haláltusája volt.

 Fischer az 1972-es világbajnoki döntőn

Ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált Fischer fölénye, a mérkőzés háttérbe szorult a szovjet sajtóban a müncheni olimpiával szemben a korlátozott keményvaluta és az újságírói források tekintetében.

A tizenhetedik játszma után a FIDE emblémája eltűnt az Izvesztyijában a tudósítások mellől, ahogy az elemzéseket végző David Bronstejn nagymester párhuzamosan futó rovata is. A TASZSZ utolsó jelentését a sportrovat bal alsó sarkába rejtették el, a „gyászhírt”, a 21. játszma elvesztését, és ezzel Fischer 12,5-8,5-es végső sikerét elnyomta Valerij Borzov győzelme a 100 méteres síkfutásban a müncheni olimpián. Ahogy soha nem volt korábban amerikai sakkvilágbajnok, úgy az oroszok sem nyerték meg addig sohasem a száz méteres síkfutást az olimpián. 

A végeredmény 12,5-8,5 lett, a sakkozás tizenegyedik világbajnokát Bobby Fischernek hívták. Szpasszkij már soha többé nem lett a régi, Fischer pedig nem váltott több hivatalos versenyjátszmát, leszámítva a húsz évvel későbbi Szveti Sztefan-i bohózatot. 

(Borítókép: Borisz Szpasszkij és Bobby Fischer 1992. szeptember 2-án. Fotó: AFP)