Félrekezelte egy nőgyógyász, Zsinka András talán most ezért nem olimpiai bajnok

Október 19-én lesz 75 éves Zsinka András, aki az 1974-es göteborgi fedettpályás atlétikai Európa-bajnokságon 1:48.50 perces idővel ezüstérmet nyert a 800 méteren. Philippe Meyer, egy arcátlanul szemtelen francia akadályozta meg a győzelemben, aki az utolsó 200-on magyar ellenfelének trikójába kapaszkodva igyekezett lelassítani, hogy aztán elébe vághasson. Az alattomos próbálkozással kudarcot vallott, de Zsinka már nem tudta megelőzni a 43 századmásodperccel előtte célba érkező jugoszláv Luciano Susanjt. A hetvenes évek kiváló középtávfutóját aligha vigasztalhatta, hogy nem sokkal később Budapesten kereken 1:48 percre javította a magyar tető alatti csúcsot, aminél abban az évben Európában senki sem futott jobbat, de az sem mellékes, hogy a rekordot csak 45 évvel később, 2019-ben sikerült megdönteni.

Orvosi műhiba vezetett a fiaskóhoz

Van más szívfájdalma is a 28-szoros válogatott és 32-szeres magyar bajnok középtávfutónak, aki harminckét esztendősen, 1979-ben vonult vissza. Első és bánatára egyetlen olimpiáján azért maradt le a döntőről, noha a ranglisták szerint neki állt a zászló, mert a szükségessé vált intravénás só- és C-vitamin-injekció beadásánál orvosi műhiba történt.

„Hiába nyújtottam és lazítottam, kötöttek voltak az izmaim, ráadásul a terhelés közbeni extrém sóveszteség is gyakran kifogott rajtam – nyilatkozta az SzPress Hírszolgálatnak Zsinka András. – Emiatt aztán a müncheni olimpiai játékok előfutamai előtt is orvosi kezelésre szorultam. Egy szülész-nőgyógyász szakorvos igyekezett segíteni, de valamit nagyon elszúrhatott. Belázasodtam, a hőmérő 41 fokot is mutatott, ez olyan sokat kivett belőlem, hogy kérdésessé vált az indulásom. Minden erőmet összegyűjtve odaálltam a rajthoz, bár tudtam, hogy csodát nem tehetek. Elvéreztem az előfutamban, szomorú és csalódott voltam, de reméltem, hogy négy évvel később Montrealban talán majd sikerül javítani. Hát nem így történt. Három héttel az olimpia előtt idehaza egy csapatversenyen a 400, a 800 és az 1500 méteren is győzelmet vártak tőlem, borítékolható volt, hogy ennek rossz lesz a vége. A 400 méter közben, amikor gyorsítani próbáltam, súlyos combhajlító izomsérülést szenvedtem, nem értem a célba, ráadásul hónapokra kidőltem a sorból. A félsz ott lappangott bennem akkor is, amikor a hosszú kényszerszünet után visszatértem a pályára. Nem állíthatom, hogy versenyzőként a szerencse fia voltam, főleg az olimpiákkal nem, de arra a munkára, amit elvégeztem, mindig is büszke leszek.”

A Postásban kezdett atletizálni, mert a Puskás Tivadar Távközlési Technikum diákjaként, majd karbantartó műszerészként máshova aligha igazolhatott volna, amikor pedig behívták katonának, akkori szokás szerint csak a Honvéd színeiben versenyezhetett. Éppen hogy csak leszerelt és ekkor már válogatott sportoló volt, a bicskei rendőr édesapjának megüzenték, hogy Kincses Zoltán, az Újpesti Dózsa atlétikai szakosztályának vezetője, akkoriban a rendőrség alezredese, várja a jelentkezését a lila-fehérek újpesti pályáján. Ez amolyan „nincs mese” üzenetnek számított a hetvenes években.

Híres és Iglói is csábította

„Versenyzői pályafutásom már sikeresnek mondható szakaszában is sanyarú körülmények között, szobakonyhás lakásban éltem a feleségemmel, minden forint kiadását meg kellett gondolnunk, és bár kapóra jött volna egy tatabányai ajánlat, a nyomatékos újpesti üzenetet csak egyféle módon lehetett értelmezni. Az újabb átigazolásnak köszönhetően jobb körülmények közé kerültünk, de sportálláshoz nem jutottam, csak napi kétórás munkakedvezményben részesültem. Egy mai válogatott atléta elcsodálkozna, ha így kellene versenyeznie. Pályafutásom végéig egyetlen külföldi edzőtáborba jutottam el, a bulgáriai Rila-hegységben található Belmekenbe, amit akkoriban úgy emlegettek, mint az egykori NDK-s atléták titkos felkészülési központját, ahol nem kellett tartani doppingellenőrök érkezésétől. Kitartottam Kertész Tibor, az edzőm mellett, pedig tudtam, hogy vannak nála jobbak is. Elsőként a szaktekintély Híres László – a legendás Mecser Lajos mestere – akart magához csábítani, de az ajánlatot köszönettel visszautasítottam, aztán Náci bácsi, igazi nevén Iglói Mihály tudatta velem, hogy a kedvemért hazajönne Görögországból, és az 5000 méterre átállítva olimpiai bajnoki győzelemig vezetne. Utóbbi az edzőszakma zsenijének számított, olyan atléták útját egyengette, mint amilyen Iharos Sándor, Rózsavölgyi István és Tábori László volt, versenyzői összesen 49 világ-és 30 Európa-csúcsot döntöttek meg. Lehet, hogy kötélnek kellett volna állni, de nem akartam faképnél hagyni Kertészt, akit csak rám való tekintettel alkalmazott az Újpest. A tisztelet, az emberség és a barátság vezérelt, amikor kiálltam mellette, ő pedig belement abba, hogy az amerikai olimpiai ezüstérmes és volt világcsúcstartó Jim Ryun edzéstervének kottájából olvassak, neki valójában csak ellenőriznie kellett a végrehajtás minőségét – folytatta Zsinka András, aki a szegedi egyetem pedagógusképző karán szerzett testnevelőtanári diplomatát, majd a tanulmányait a Rendőrtiszti Főiskolán és az Eötvös Lóránd Tudományegyetem nevelésszociológia szakaszán folytatta. Kijutott neki bőven a tankönyvek lapozgatásából, de a vizsgákból is rendesen, de sikerült átmentenie a sportolói szívósságát és céltudatosságát a tanulmányi, majd a munkavállalói éveire.

A müncheni olimpia esztendejében lett egyenruhás tűzoltó, később tanított a rendőrség zászlósképző főiskoláján, immár 55 éve tartozik a közszolgálat kötelékébe, amelyet joggal nevez élete nagy „hosszútávfutásának”. Nyolc évvel ezelőtt nevezték ki a Belügyminisztérium személyügyi helyettes államtitkárának, többszörös továbbszolgálónak mondhatja magát, de bírja a tempót, ahogy azt középtávfutóként is tette. Májusi csípőműtétje után sem mozgásszegények a mindennapjai, fekvőtámaszok sorozatával, hasizomgyakorlatokkal és gimnasztikával igyekszik megőrizni a kondícióját, de ennél is fontosabb számára a regenerációs gyógytorna. A napi kocogásokra ugyan még nem vállalkozhat, de reméli, hogy amikor elérkezik a jövő évi budapesti atlétikai világbajnokság ideje, ismét futócipőt húzhat a lábára.

(Borítókép: A 800 m-es síkfutás győztese: Zsinka András (Újpesti Dózsa) a budapesti atlétikai bajnokságon az Olimpiai Csarnokban 1977. február 13-án. Fotó: Németh Ferenc / MTI)