Egerszegi Krisztina: Nem biztos, hogy jó, ha mindent aláteszünk a sportolóknak

Pénteken kezdődik Magyarországon a vizes világbajnokság, az év legjelentősebb hazai sporteseménye. Sokan meglepődtek, amikor meglátták önt a reklámokon, hiszen nagyon ritkán szokott ilyen szereplést vállalni. Most miért döntött úgy, hogy az esemény mellé áll?

Alapvetően azért, mert a jó dolgok mellé szívesen áll oda az ember. Márpedig ez a világbajnokság jó lesz. Már a 2017-es esemény is az volt, egy hatalmas élmény mindenkinek, aki látta, aki ott volt, és meggyőződésem, hogy ez is hasonló lesz. Még ha most kisebb is a körítés, és persze sokkal-sokkal kevesebb idő volt felkészülni rá. Én azt látom, hogy a szervezőcsapat szívvel-lélekkel teszi a dolgát, és megint bizonyítani tudunk majd a világnak. Igazából minden nagy esemény – és most nem csak sportról beszélek –, amit itthon rendeznek, segít Magyarország népszerűsítésében, mert annak ellenére, hogy viszonylag kicsi országról van szó, általában nagyon nagy dolgokat tudunk véghez vinni. Úgyhogy kifejezetten várom már a rajtot.

Ezek szerint akkor nem bánja, hogy öt év elteltével ismét vizes vb lesz Budapesten. Mire gondolt, amikor először hallotta a hírt?

Wladár Sándor, a Magyar Úszószövetség elnöke hívott fel ezzel, még február elején. És bevallom, egy picit megijedtem. Akkor kezdődött ugyanis az elmúlt évtized egyik legnagyobb sportprogramja, az Úszó Nemzet Program, ami nagyon közel áll a szívemhez. Tartottam tőle, hogy a szövetség nem fogja bírni a dupla terhelést, és háttérbe fognak szorulni a kisgyerekek. Az elmúlt időszakban viszont azt láttam, hogy a kettő megfér egymás mellett, ezért is vállaltam a szereplést a vb-kampányban. Mondjuk, amikor Wladár Sándor megkérdezte, lenne-e kedvem hozzá, azt mondtam: csak akkor, ha Darnyi Tamás is vállalja a részvételt. Szerintem mindketten meglepődtünk, hogy Puci igent mondott, de valahol az lehetett benne, ami bennem is: igenis nagy dolog, hogy egy ekkora eseménynek otthont adhatunk, hogy megint bizonyíthatunk. Valahogy ezek a rendezvények összehozzák az országot, elég csak a Giro d’Italiára gondolni, amikor a huszárok ott vágtattak a mezőny mellett. Szerintem minden magyarnak jólesett azokat a képeket nézni.

Már említette a Magyar Úszó Szövetség által életre hívott Úszó Nemzet Programot, amelynek az a célja, hogy az általános iskola második osztályának végére minden magyar gyerek megtanuljon úszni, professzionális körülmények között. Hogyan lett ennek a programnak a nagykövete? Mi a feladata ebben a tisztségben?

Ez egy hosszú folyamat volt. Négy éve kerestek meg először, és már akkor nagyon tetszett a program. Amikor csinálok valamit, akkor minden energiámat beleteszem, itt viszont nem én oktatok, hanem más embereken múlik. Nagyon sok oktató nem úgy teszi a dolgát, ahogy kellene – nekem ezzel szemben volt ellenérzetem, és elmondtam, hogy ez aggaszt. Mert mi van akkor, ha odamegy egy gyerek, és szembekerül egy olyan oktatóval, aki miatt megutálja ezt az egészet. Minden azon múlik, hogy milyen a kapcsolat a gyerek és az oktató között. Ha nagyon jó, akkor a gyerek szárnyalni fog, ha rossz emléket szerez, az egy életre szólhat. A szövetség erre azt mondta, hogy csak jó oktatókat alkalmaznak, és bevezettek egy licencet: csak az oktathat, aki részt vesz egy felkészítésen.

Ha a sportról van szó, milyenek a mai gyerekek, mit tapasztal az uszodákban?

Úgy vállaltam el a nagyköveti megbízást, hogy nem szeretnék csak névlegesen ott lenni, mert az nem érdekel. Nekem fontos az, hogy maga a program jól működjön. Jártuk a különböző helyszíneket, és nagyon érdekes dolgokat figyeltem meg.

Koordinálatlan a mozgásuk, amihez szerintem nagyban hozzájárultak az okostelefonok, a játékkonzolok, a modern technológia. Régebben sokkal többet voltak a gyerekek a szabadban, ott töltötték az idejüket.

Ez tompítja a sport szeretetét is bennük, vagy azért az megmaradt?

Tompítja, ráadásul megjelent az e-sport is, ami szépen lassan átveszi a hagyományos sport helyét a fiatalok egy részénél. Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó.

Miért gondolja így?

Ha belegondol, manapság mindig azt mondják, milyen jó a digitalizáció, mennyit fejlődik a világ. Én azt gondolom, régen sokkal okosabbak voltak az emberek, nagyobb tudás volt a birtokukban. Gyakorlatiasabbak voltak. Ha bármi történik a világban, az az ember fog megélni hosszú távon, aki nem ezek – tehát a kütyük – által él.

Merre tart a magyar úszósport? Az elmúlt évek nemzetközi szereplései tükrözik a realitásokat?

Ez egy nagyon jó kérdés. Kicsit azt látom, hogy túl van misztifikálva az egész. A mi időnkben nem volt ennyi körítés körülötte. Egy egyszerű fürdőruhában odaálltunk, és leúsztuk a számot. Most meg táplálkozási szakember, ilyen-olyan stábtag is ott van. Gondolom, Székely Éva néniék idejében is teljesen máshogy volt ez. Változik a világ folyamatosan, így korszakokat nem lehet összehasonlítani. Én örülök, hogy annak az időszaknak lehettem a részese, amikor sportoló voltam.

Mitől volt jobb az az éra? Fontos és jelentős különbség, hogy napjainkban már minden rendelkezésre áll a sportolóknak: pénz, fegyver, paripa.

De nem volt akkora felhajtás az élsport körül. A közösségi médiában mindenki véleményt formál, úgy, hogy fogalma sincs az egészről.

Ahhoz, hogy egy versenyző sikeres legyen, mentálisan és fizikálisan is jó állapotban kell lennie. Régen is írtak rólunk az újságok, de én kikerültem ezt azzal, hogy nem olvastam őket. De a mai fiatalok ezt nem tudják megtenni, mert úgy érzik, akkor nincsenek benne a körforgásban.

Ha ma lenne élsportoló és vágna bele az úszásba, hogyan kezdené?

Lehet, hogy nem lennék. Nem hiába van az, hogy nem szeretek nyilatkozni, megjelenni. Bár az is lehet, hogy máshogy viszonyulnék ezekhez a dolgokhoz, és elviselném őket. Nem tudom. A kívülállók mindig tudnak mindent, mindenről van véleményük, de abba nem gondolnak bele, hogy mit okoznak vele.

Valóban nagyon keveset nyilvánul meg a sajtóban. Kerestem korábbi interjúkat önnel, de alig-alig található valami az interneten. Szándékosan kerüli a médiát, a nyilvánosságot?

Igen, ezt így érzem jónak. Sok olyan értéktelen dolog van, ami megjelenik. Másrészt jól érzem magam, ahogy vagyok, a sajtó és a szereplések nélkül. Élem az életem.

Pedig vannak, akik sok szerepléssel, jól felépített kommunikációval és marketingkampányokkal rendkívül sikeresek és ismertek tudnak lenni. Ön sosem vágyott erre?

Ez valószínűleg hülyén hangzik, és mások is mondták, hogy sokkal többet tudnék kihozni belőle, de nekem így jó, ahogy van. Nem érzem kihagyott lehetőségnek ezt. Amikor gyerekei vannak az embernek, fontos, hogy milyen példát látnak. Sosem gondoltam arra, hogy ebből hasznot húzzak.

Az utóbbi időszakban több élsportoló vallott arról, hogy mentális problémákkal küzd. Ön szerint ez milyen okokra vezethető vissza? Miért van az, hogy korábban, a 80-as, 90-es években kevesebb ilyenről lehetett hallani? Vagy akkoriban is voltak, csak nem merték vagy nem akarták felvállalni?

Az is hozzátartozik, kinek hogy jön a siker. Ahogy korábban is említettem, csinálhat úgy az ember, hogy nem foglalkoztatja vagy bántja, amit írnak róla, de ez mindenkit megérint. Elraktározza az ember. Mindig is érdekeltek a megfoghatatlan, láthatatlan dolgok, ezért tanultam meg több mindent is, ami az emberrel kapcsolatos, így például a kineziológiát. Ez azért fontos, hogy megértsük, hogyan gondolkoznak az emberek. Én is jártam sportpszichológushoz, az én időmben is volt ilyen, sokat segített. A mai fiatalok mentális gondjait a külső környezeti hatások okozzák. Ha elérsz valamit, elfelejted azt, honnan jössz, és azt érzed, hogy mindenki fölött állsz.

Pedig ha valakinek lett volna oka „elszállnia magától”, az ön lett volna. Hogyan tudott két lábbal a földön maradni?

Nekem nagyon jó családi hátterem volt, édesanyám mindenkinek segített – én ezt láttam és tanultam meg. Arra például emlékszem, hogy amikor delfin korosztályban megnyertem egy versenyt, és sétáltunk az utcán, megkérdeztem édesanyámat, hogy engem miért nem ismer meg senki?! Gyerekként benne van az emberben a vágy, hogy valamit elérjen és ismert legyen. Amikor olimpiai bajnok lettem 1988-ban, akkor már nem akartam ezt. Ha tudja az ember, milyen az, amikor mindenhol felismerik, akkor már inkább nem akarja.

Az utóbbi időben több úszó állt ki a nyilvánosság elé, és vallott arról, hogy zaklatták, bántalmazták az uszodában. Többek között Cseh László is, aki a magyar úszósport egyik meghatározó alakja. Mi a véleménye erről? Miért pont most kezdtek el dőlni a csontvázak a szekrényből?

Nemhiába nem szólaltam meg eddig, pedig már többször kerestek. Nem lehet olyat mondani, ami jó. Bármit is mondok, abból kiragadnak két szót, és onnantól kezdve teljesen máshogy jelenik meg. Itt is az volt, hogy mindenki véleményt mondott, olyanok is, akiknek közük sem volt az egészhez. Én úgy voltam vele, hogy teljesen felesleges megszólalnom.

Kiss Noémi, aki önnel egy időben úszott, szintén elmondta tavaly ősszel a maga sztoriját. Ön tapasztalt valamit ezekből az uszodában?

Van egy történet, amiben van több szereplő, mindenki máshogy éli meg az adott dolgot. Az egyik ezt mondja, a másik azt.

Szerette az uszodai légkört, az edzéseket és a versenyeket?

Igen, szerettem, az emlékeim jók. 1994-ben nagyon elegem volt, akkor vissza is akartam vonulni, az egy terhes időszak volt. Lementem, megcsináltam az edzést, de nem olyan intenzitással, mint előtte. Minden sportolónak eljön az életében az a pont, amikor besokall. Aztán jött a római világbajnokság, és mondta Laci bá’ (Kiss László, Egerszegi Krisztina korábbi edzője – a szerk.), hogy érzi, menni fog ez a 200 méter hát, én viszont éreztem, hogy nem. Nem is nyertem végül. De az adott egy olyan löketet, hogy ne hagyjam abba. Minden okkal történik.

Ennek ellenére mégis nagyon fiatalon, 22 évesen döntött a pályafutása befejezése mellett. Miért?

A mai sportolókhoz képest fiatalon, de akkoriban nem éreztem annak. Volt egy terv a fejemben, hogy anyuka szerettem volna lenni. Úgy gondoltam, 18 éves koromig úszom, 22 évesen férjhez megyek, ehhez képest tolódott a dolog. Többen megpróbáltak lebeszélni a visszavonulásról, de Laci bá’ nem. Azt hitte, hogy már 94-ben befejezem, nagyon örült neki, hogy mégis folytattam az olimpiáig. Atlanta után tiszteletben tartotta a döntésemet. Más egy sportoló élete, mint egy átlagemberé: kicsit burokban élünk, és talán ez a probléma. Sok sportoló visszavonul, és utána nem találja meg a helyét. Minél tovább tolja ki az ember, annál nehezebben szokik bele a való világba.

Nem érezte úgy, hogy van még önben? Nincs hiányérzete a pályafutásával kapcsolatban?

Arra emlékszem a mai napig, hogy az atlantai olimpián 200 háton úsztam, és az utolsó 50-nél belém hasított az érzés, hogy tényleg most hagyom abba? De nekem a család volt a célom már akkor. Furcsán hangozhat ez egy ötszörös olimpiai bajnoktól, de az egy állomás volt az életemben, hogy megvalósítsam azt, amit igazándiból szerettem volna. És ez sikerült is, nincs hiányérzetem.

Visszanézte valaha az úszásait? A szöuli döntőjének közvetítése ikonikussá vált, rengetegszer visszaköszön azóta is.

Ha éppen elkaptam, akkor megnéztem, de egyébként nem. Amikor az emberek odajönnek, gratulálnak, és elmondják, mekkora örömet okoztam nekik, az jó érzés. A mi időnkben nem volt ennyi médium, az olimpia pedig nagy esemény volt az ország életében. Majdnem mindenki nézte: az iskolában leállt a tanítás, közösen nézték a televízióban, ez nagy dolog. Furcsa, hogy még mindig megismernek, pedig már annyi év eltelt.

Az olimpia még mindig a sportvilág csúcsát jelenti, és megvan a maga pátosza, de nincs már meg az a varázsereje, mint régebben. Ezt abból is érezhetjük, hogy nem áll meg az élet, amikor a játékokon egy magyar sportoló döntőzik, ahogy említette ön is példaként a szöuli úszását. Ön szerint ez miért alakult így?

Ez furcsán hangozhat, de a mai világban az értéktelen lett az érték. Ez rossz irány. Különbözőek vagyunk, mindenki máshogy gondolkodik, de én ezt gondolom. A közösségi média is benne van: a fiatalok csak csetelnek egymással, de megszűnik az a kommunikáció, ami két ember között van a valóságban. Persze mindent meg tudnak beszélni így is, de ha találkoznak, nem tudnak egymással mit kezdeni.

Ha már olimpia: mennyire követi a sportot nézőként, szurkolóként? Szokott közvetítéseket nézni?

Nem vagyok ez a fanatikus rajongó típus, de szoktam nézni. Az olimpián sem ültem ott mindennap minden versenyen, de Tokióban például sikerült magyar aranyérmeket elkapnom – ez jó érzés. Ha konkrétan az úszásról beszélünk, akkor nem tudnám megmondani, kik a jó külföldi úszók, és milyen eredményeik vannak.

De azt azért látja, milyen irányba tart a versenysport, és idevehetjük az úszósportot is. Amikor 2009-ben szuperdresszeket használtak, egy év alatt 76 világcsúcs született. A szuperdresszeket 2009 végén kivezették, az azóta eltelt 12 évben 69 rekord dőlt meg. Idén eddig mindössze két világcsúcsot láthattunk. Meddig lehet még feszegetni a határokat, javulhatnak még az időeredmények?

Ezen már annak idején, versenyzőként is gondolkodtam, hogy mi az a határ, ami után már egész egyszerűen nem lehet javítani az időeredményeken. Egyszer csak el kell jönnie ennek, 100 méter gyorsot nem lehet egy másodperc alatt leúszni. Azt megnézném például, hogy a mai dresszek nélkül hol tartana az úszósport. Elképzelhetőnek tartom, hogy kitalálnak még olyan dolgokat, amik által gyorsabban siklik a test vízen, és még tovább javulnak az időeredmények, de ezáltal technikai sporttá válna az úszás. Azt viszont megfigyeltem mostanában, hogy sokan elfelejtenek szépen úszni, pedig én azt szeretem nézni.

Talán a magyarok még mindig szépen úsznak, vagy legalábbis eredményesen, hiszen ott vagyunk a világ közvetlen élmezőnyében, ami hatalmas szó egy ilyen sportágban. Igaz, manapság soha nem látott pénzek is vannak itthon az élsportban. Minden adott egy nemzetközi versenyre való felkészülésre. Ez a megfelelő irány?

Nem biztos, hogy az a jó, amikor mindent aláteszünk egy sportolónak, pláne akkor, amikor nincsenek még eredményei. El kell jutni egy szintre hozzá. Ha már az elején mindent megkap, akkor mi lesz később? Lehet azt mondani, hogy könnyen beszélek, mert én már abbahagytam, de a mi időnkben ez nem így volt. Nem csak arról van szó, hogy valakit anyagilag mennyire támogatnak. El kellene jutni egy szintre, hogy megtanulja a sportoló értékelni mindazt, amit utána kap.

Mit üzen a mai fiataloknak, akik sportolónak, úszónak készülnek?

Az úszás egy csodálatos sport. De bárhová is jutnak, bármit is érnek el, sose felejtsék el azt, hogy honnan indultak.

(Borítókép: Egerszegi Krisztina. Fotó: Papajcsik Péter / Index)