11:00, November 26.
Tunézia 0
Ausztrália 1
al-Dzsanúb Stadion D csoport
14:00, November 26.
Lengyelország 0
Szaúd-Arábia 0
Education City Stadion C csoport
17:00, November 26.
Franciaország 0
Dánia 0
974 Stadion D csoport
20:00, November 26.
Argentína 0
Mexikó 0

Wladár Sándor: Ritka, hogy egy klasszis vállalja a beégés lehetőségét

wladar
2022.07.06. 14:16 Módosítva: 2022.07.06. 14:43
Wladár Sándor a Magyar Úszó Szövetség elnökeként és a szervezőbizottság vezetőjeként értékelte az Indexnek a hátunk mögött hagyott vizes világbajnokságot. Az olimpiai bajnokból lett sportvezető kijelentette, ha lehet, soha többé nem szervezne ilyen szűk határidőkkel világeseményt, és rendkívül hálás a kollégáinak azért, hogy a szurkolók és a sportolók aligha éreztek bármit a rendhagyó körülményekből. Szóba került a nyílt vízi úszók sikereivel együtt megszerzett négy érem, a döntős helyezések valódi értéke és Hosszú Katinka teljesítménye is.

Február végén dőlt el, hogy Budapest ismét vizes világbajnokságot rendez. Mi minden történt önökkel az elmúlt négy hónapban?
Ez még kevesebb is volt, mint négy hónap. Leginkább három és fél, ha arra gondolok, hogy március 6-án volt az első szervezőbizottsági ülés. Az első időszak az adminisztratív kihívásokról szólt, nem is értem, hogy csináltuk meg. Valóban, a szlogen jól passzol a kihíváshoz: „Make history!”, „Írjunk történelmet!” – négyszáz ember fantasztikus munkája kellett ehhez. A szürke eminenciásoké, akik soha nem fognak címlapra kerülni, és mégis, miattuk lehet Magyarországnak jó híre a nagyvilágban igazi sportnemzetként. Néha úgy éreztem, hogy feltett kézzel haladunk egy szakadék felé, pokolian intenzív, nehéz időszak volt. Kicsit olyan, mint egy világbajnoki döntő, amikor Milák Kristóf kimegy a rajtkőre, és tudja, nem veszíthet – no így voltam vele én is. „Bármi áron, betegség, halál, semmi nem számít, meg kell csinálni!” – ezt egész őszintén mondom.

Az idő rövidsége milyen gyakorlati kihívásokat okozott?
Minden napra jutott egy kritikus pillanat, egy megoldandó, előre nem látott kihívás. A logisztikával, a szállásfoglalással, az akkreditáció megszervezésével voltunk oltári nagy bajban a szűk határidő miatt. A világbajnokság előtt két héttel még mindig nem lehetett tudni, hogy pontosan hány fővel, egyáltalán milyen csapatok érkeznek majd. A szállodákkal ment a harc, fenn tudják-e tartani a szükségesnek tűnő szobaszámot, azon az áron tartják-e fenn a szobákat; a logisztikát hogyan igazítsuk a szállásokhoz, a GMS-rendszerből miként nyerjük ki a leghatékonyabban az akkreditációkat – szó, mi szó, végeláthatatlannak tűnt.

Olyan szervezői csapat dolgozott ezen a világbajnokságon, amely ha kellett, zászlót vart, akár esőt is fakasztott, ha arra volt szükség. A végén meg a protokoll okozott pluszfejtörést, a VIP, a VVIP. Mérhetetlen igény érkezett, az utolsó napokban már attól féltem a legjobban, hány sértett embert hagyunk magunk mögött, akiket ugyan jó lett volna vendégül látni Milák Kristóf úszásán vagy a női vízilabdázók valamelyik mérkőzésén, de egyszerűen már nem fértek be. Naponta tíz-tizenkét hívásom volt ilyen kérésekkel, ezeket nem volt egyszerű kezelni. Próbáltunk végül mindenre megoldást találni, és utólag azt hiszem, olyan sok sértett ember nincs mögöttünk.

Melyik volt a kedvenc pillanata a két versenyhétből?
Három is volt: Milák Kristóf két fantasztikus győzelme, valamint a női vízilabdázók amerikaiak elleni elképesztő harca. Az a hangulat, ami szombat este a Hajós Alfréd uszodában volt, tényleg, nem tudja elképzelni, aki nem volt ott. Ott leszakadt minden, még az ég is, a jó Isten pedig bennünket figyelt fönn. Ugyanakkor azt kell mondjam, szomorú, hogy nem győztünk, de nem baj, mert így még van egy nagy cél: megverni az amerikaiakat. És meg is fogjuk verni, nem is olyan soká!

­Tanulságok?
Hogy soha többé ne csináljunk négy hónap alatt világbajnokságot!

Hat? Nyolc? Mennyi az a minimumidő, ami feszes, de még vállalható határidőket jelent, ha egyszer még mégis be kell ugrani valaki helyére?
Kényelmesebben, nem ilyen súlyos, idegőrlő rendezés mellett kell legalább tizenkettő, de inkább tizennyolc hónap. És akkor még javítottunk is a mostani hatékonyságunkon. Ha már hatékonyság: egy kicsit lehettünk volna költséghatékonyabbak is! De nyilván a háború miatti beszállítói kapacitások hiányával, az előre nem látható áremelkedésekkel nem lehetett kalkulálni. Azt ígértük, hogy nem lépjük túl a költségvetést, voltak megszorítások az utolsó pillanatokban is, de szerencsére ebből a nézők nem láthattak semmit.

Ha ennyi személyes megjegyzés belefér, számomra a két hét alapján kifejezetten emberközeli, befogadható világbajnokság képe rajzolódott ki, míg az öt évvel ezelőtti kimondva-kimondatlanul egy mindent túlszárnyaló, grandiózus vb akart lenni. Ez is, az is különleges élmény volt megannyi világeseményt látva a nagyvilágban, de a mostani valahogy inkább szólt a sportolókról és az emberi történetekről. 
Ez tudatos szemléletváltás következménye is. Olyan vezetők és kollégák kerültek többségükben a szervezőbizottságba, akik a sportból érkeztek. Sportolócentrikus világeseményt akartunk, nem nagy csinnadrattát. Nem akartuk, hogy a csapból is a vizes világbajnokság szóljon. A sportolók, a szurkolók érezzék jól magukat, legyen egy sportünnep – ez volt a cél. Én is úgy érzem, ahogy ön mondja. Kívánom, hogy a jövőben minél több ilyen világeseményünk legyen. No meg olyan világeseményünk, ahol minél több magyarért szoríthatunk. 

A vb előtt az úszószövetség elnökeként négy érmet célzott meg, ehhez képest a medencés versenyeken Milák Kristóf két aranya jutott nekünk, másik magyar nem állt dobogón. Az elmúlt években nem feltétlenül ehhez szoktunk hozzá.
Négyet vállaltam, de bocsánat, a négy meg is volt!

A nyílt vízi úszókkal. 
A Magyar Úszó Szövetség szempontjából a nyílt vízi úszás ugyanoda tartozik, mint a medencés. Én mindig így is adom meg a számokat. Négyet vállaltunk, és a négy be is jött. 

Elégedett?
Nem, az közel sem. Az, hogy tizennyolc döntős helyezésünk volt, illetve az, hogy Szabó Szebasztián például századmásodpercekkel maradt le a dobogóról, jól mutatja, hogy kell egy kis szerencse is az élethez, ami nekünk most nem feltétlenül adatott meg. De még egyszer: tizennyolc döntősünk csak volt! Ami – lehet, hogy az olvasókat ez nem érdekli – példa nélküli a magyar úszósport történetében. A baj az, hogy Magyarországon a helyezetteket nem ismerik el, önök, a sajtó sem feltétlenül ismeri el megfelelően. 

Elkényeztettek minket! Ezt most, Gyurta Dánielék, Cseh Lászlóék visszavonulásával, Hosszú Katinka elkerülhetetlenül közeledő kiöregedésével látjuk igazán. De nem érzi úgy, hogy változna a helyzet? Változna a helyezések megbecsülése? Hiszen Katinkánál is úgy ünnepelték az emberek ezt a 4. és a 7. helyet 400 és 200 vegyesen, mintha érmet láttak volna tőle. 
Szeretném, hogy változzon, de drasztikusan nem fog. Egy ötödik-hatodik helyezésnek természetesen van híre, de átmenetileg, néhány napig tart talán. Ez egy szemlélet Magyarországon: a legjobbak között is csak a legjobbat ünnepeljük és becsüljük igazán. Róluk szólnak a címlapok. Pedig ezek a versenyzők is, akik negyedik, ötödik, akár hetedik, nyolcadik helyezést értek el, őszintén örülnek a sikerüknek, és sokkal többek is lesznek ezáltal, helyén kezelve a dolgokat szinte vérszemet kapnak, ami egész pályafutásukra elkísérheti őket. A tizennyolc döntő nekem azt mutatja, bőven van potenciál a magyar úszósportban. Igaz, a világ villámgyorsan fejlődik, nekünk pedig szinte gladiátorképzőket kell felállítanunk, hogy ezzel lépést tudjunk tartani. Láthattuk, főleg a sprintszámoknál, hogy micsoda testfelépítéssel jönnek ki a sportolók. Én is csak néztem, hogy mi van. Az világosan kiderült, hogy nekünk is változnunk, változtatnunk kell. A szárazföldi edzések kapcsán például kicsit vissza kell nyúlnunk a múltba, vissza kell hozni a közös nagy edzőtáborokat. Bőven van tennivalónk, különben lemaradunk. 

Katinka esete? Vagy akár Kapás Boglárkáé? Egyikük sem ígért előzetesen érmeket, így a közönség és a sajtó nem is kérte rajtuk számon. Úgy láttam, a nézők őszintén ünnepelték azt, hogy egyáltalán döntőben láthatták őket. Amikor a helyezések megbecsüléséről beszélünk, aligha vonatkoztathatunk el attól, hogy az adott sportoló előzetesen milyen célt fogalmaz meg.
Ritka, hogy egy világklasszis feláll, és vállalja a beégés lehetőségét. Esetükben az elmúlt bő tíz évüknek, a karrierjüknek legalább annyira szólt az ünneplés, mint a teljesítményüknek. Lehet, erős szó a beégés, mindenesetre elárulhatom, én végig bíztam abban, hogy Katinkának összejöhet a bronz. S azt hiszem, ő is várta valahol magától. De bevállalta, kijött négyezer ember elé, leúszta a számait, és a magyar sportszerető közönség értékeli ezt. Nem is feltétlenül csak a mostani úszást, hanem azt, hogy láthatták az elmúlt tíz-tizenöt évben azt a sok-sok sikert, amivel büszkeséget okozott nekünk. Nyilván más megítélés alá esik, mint akár Szabó Szebi, akár Telegdy Ádám ikszedik helyezése. 

Összejön Katinkának a vágyott száz olimpiai, világ- és Európa-bajnoki érem? 
Elhivatott. Mi pedig azon vagyunk, hogy segíteni tudjuk abban, hogy teljesíteni tudja a vállalását. Az elszántság, a tűz még mindig ott van benne. Kicsit lanyhult a korábbiakhoz képest, és az elmúlt években néha talán csak pislákolt, de ott van. Az elhivatottságával, a munkamoráljával sosem volt gond. Bárhogy is lesz, Hosszú Katinkából egy van, egy volt és soha többé nem lesz még egy. Szerencsések vagyunk, hogy végigkövethetjük a karrierjét. 

(Borítókép:
A Magyar Úszó Szövetség elnöke beszédet mond a vizes világbajnokság záróünnepségén a margitszigeti Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában 2022. július 3-án. MTI / Illyés Tibor)



  • Hírek
  • Bankszámla