Leszakadt a lelátó, a húga születése mentette meg a legendás rádiós életét

Novotny Zoltán, a legendás rádiós hovatovább hatvan éve a magyar sportsikerek és olykor -kudarcok aranytorkú krónikása. A magyar sportújságírás doyenje az exkluzív interjúban felidézte, hogy

• kisgyermekként a cipőpasztás doboz volt neki a mikrofon;
• Pluhár István, majd Szepesi György közvetítésein nőtt fel;
• elárulta, mit tanult a nagy elődöktől;
• beszélt Földi Imréhez fűződő barátságáról;
• elárulta, mit jelentett számára a londoni 6:3;
• emlékezett a feledhetetlen Kozma Picire;
• és elmondta, miért nem lesz már tizennégy a tizenháromból.

Pluhár István volt a kezdet

Pluhár István, Szepesi György, Novotny Zoltán. A kezdet, az aranykor és az aranykor végtelenítése. A magyar sportrádiózás évszázadának „vérvonala”. Ismerte személyesen Pluhárt?

Igen, de már felnőttként. Gyerekként viszont rengeteget hallgattam és utánoztam. Egy Schmoll pasztás dobozba beszéltem – ma már senki sem tudja, mi volt az a Schmoll paszta –, az volt a mikrofon. Anélkül hogy a meccset láttam volna, „vakon” közvetítettem, és én voltam Pluhár István. Később aztán ez Szepesivel folytatódott. 

Mikor találkozott először  Pluhárral ?

Ezerkilencszázhatvanhétben, Pluhár és Szepesi közös könyvének a bemutatóján. Szerelmünk a mikrofon volt a címe. Tudni kell Pluhárról, hogy ő akkor, hetvennégy évesen már nem nagyon látott. Azt a könyvet is úgy írta, hogy a napjainak volt egy órája, amikor a hályogtól még látott. A bemutatón én is odamentem hozzá autogramért, és bemutatkoztam. Erre ő megtapogatott, és azt mondta, hogy „Édes fiam, hallgatlak, jó, amit csinálsz, de a múltkor nagyon mérges voltam rád, mert visszaadtad a szót, amikor még volt műsoridő! Én egész életemben ezekre a fél másfél percekre vágytam, hogy beszélhessek a kék égről, a ringó búzamezőről, irodalomról, magyarságról, bármiről, ami kultúra és műveltség.”

Alkalmanként vagy azért sűrűbben is találkoztak? Figyelembe véve azt, hogy negyvenhét év volt önök között a korkülönbség.

Minden tavasszal, nem éppen szabályos körülmények között, de előfordult, hogy a rádiósok vitték le Pluhárt a baji présházába, a tatai edzőtábor mellé. Ha Győrbe vagy Szombathelyre ment a csapat, akkor arra vette az irányt, és a Pluhár családot költöztette. Egy alkalommal ebben a költöztetésben én is részt vettem, és akkor ott lenn, Bajon megmutatta azt a sapkát, amit a válogatottságáért kapott. Merthogy Pluhár István kétszeres labdarúgó-válogatott volt, ezerkilencszázhuszonegyben játszott a svédek és a lengyelek ellen. Egyszer a lelátóról hívták le mint újságírót. És azt az ezüsttálat is megmutatta, amit a berlini olimpia közvetítéséért kapott. De nagyon sokszor felhívott azért is, hogy segítsék neki valamiben. „Édes fiam, ez az én masinám már nagyon öregecske”, mondta. Ez a masina persze a rádióját jelentette. ilyenkor én szóltam Hübel Mátyásnak, akinek a neve fogalom volt, hiszen a közvetítésekben részt vett mint hangmérnök. Aztán Matyi kiment hozzá, és megjavította a rádióját.

Csörömpölő villanyos a Visegrádi utcában

A sok emlék közül melyik a legemlékezetesebb?

Készítettem én még riportot is Pluhár Istvánnal, már a mexikói olimpia után, ilyen címmel, hogy A magyar rádió műsorstruktúrája ezerkilencszázharminc és ezerkilencszázharmincöt között. Felhívtam, és mondtam, hogy Pista bácsi, megyünk! Egy Visegrádi utcai társbérletben lakott a feleségével. Amikor megérkeztünk, megjegyezte: „Édes fiam, itt nem lehet jó felvételt készíteni, mert az ablak alatt csörömpölnek a villanyosok!” Az újpesti villamosok akkor még a Visegrádi utcában közlekedtek. Így hát kocsiba ültünk, és beszáguldottunk a Rádióba, és egy stúdióban folytattuk a felvételt. A Rádióban egy pillanat alatt híre ment, hogy a legendás Pluhár bent van, és amikor végeztünk a felvétellel, kisebb tömeg csoportosult a stúdió előtt, mindenki kezet akart rázni vele. És ahogy megyünk tovább, az egyes stúdió előtt ott állt Szűcs Lajos, aki nyilván Pécsi Ildikót kísérte el felvételre. Megfogtam Pluhár kezét, és azt mondtam neki: „Pista bácsi, én most bemutatlak egy élő olimpiai bajnok labdarúgónak, Szűcs Lajosnak!” Pluhár Szűcsöt is letapogatta, majd ezt mondta: „Édes fiam, derék ember lehetsz! Gratulálok a japániaknak lőtt három gólodhoz!” Mindent tudott…

Lehetett tanulni Pluhártól?

Akkoriban már nem, de az a mondata, hogy kék ég, ringó búzamező, irodalom, az megmaradt bennem. Abból lehetett tanulni.

Akkor térjünk át a másik legendás elődre, Szepesire! Mert én a stafétát úgy képzelem el, hogy Pluhár, Szepesi, Novotny adja át egymásnak a váltóbotot.

Igen, ez valahogy így volt, szerénytelenség nélkül mondhatom. Szepesi ilyen értelemben érdekes figura volt, Gyurit viszont már tegeztem. Sok mindent lehetett ellesni, tanulni tőle, annak ellenére hogy ő nem tanított. Bár ez így nem is igaz, mert mindig azt sulykolta nekünk – Szűcs Ferinek, Vass Pistának –, hogy ha bejövünk, az első utunk a telexgéphez vezessen. A maiak már nem tudják, mi az, de azon jöttek a hírek papíralapon. És Szepesi azt mondta, ne csak a sporthíreket nézzük, hanem a kül- és belpolitikát is, mindent. Hogy legyünk jól informáltak, naprakészek. Ez belénk rögzült. És azt is belénk verte, hogy olvassunk, olvassunk, olvassunk. Regényt, novellát, újságot. Továbbá: járjunk színházba, és ha meghívnak minket bárhová, élménybeszámolóra vagy maszek munkára a televízióba, a filmgyárba, a szinkronba, menjünk el! Hogy több lábbal álljunk a földön. De a legfontosabb intelme: szeressük a sportolókat!

Úgy látszik, ez, mármint a felkérések elfogadása, megmaradt önben, mert először szabódott, amikor invitáltam erre az interjúra, de aztán bejött hozzánk az Index szerkesztőségébe. 

Azért az segített, hogy itt lakom a szomszédban…

Érdekes, bármekkora óriása is volt Szepesi a szakmájának, ön szinte semmiben nem követte őt, egészen más közvetítési stílust sajátított el. Ez miként alakult ki?

Nézze, én nagyon hamar rájöttem, hogy Szepesi csak egy van. Őt a saját stílusában nem lehet felülmúlni. Így aztán én a magam útját jártam. Szepesivel, ha jól meggondolom, több mint ötven évet töltöttem együtt, hol szorosabban, hol kevésbé szorosan. Volt, hogy együtt nyaraltunk, volt, hogy egy szobában aludtunk valamelyik külföldi sporteseményen. Mexikóban, Münchenben, Montrealban együtt voltunk az olimpián, Moszkvában is. Illetve az összesen, hiszen én tizenhárom nyári olimpián dolgoztam Mexikóvárostól Rióig. Gyuri meg még többön, hiszen MLSZ-elnökként és FIFA-elnökségi tagként is mindenütt ott volt hivatalból. Amikor pedig már mindenhonnan nyugdíjazták, akkor a sydney-i és az athéni olimpiára én küldtem ki, mert én voltam már a sportfőnök. És ragaszkodtam hozzá, hogy Szepesi legyen ott, ahol csak akar. Athénban már nyolcvankét éves volt, és helytállt!

Élete legjobb közvetítése, amikor nem történt semmi

Ugorjunk! Valahol olvastam, hogy Földi Imre két fogás között mindig elszívott egy cigarettát. Igaz ez minden idők legnagyobb magyar súlyemelőjéről? Tudom, hogy önnek a súlyemelés a szíve csücske.

Nagyon sokat voltam együtt Imrével, de ennek nem voltam szemtanúja, bár abszolút elképzelhetőnek tartom. Tudniillik a müncheni olimpián, miután befejezte a versenyzést, és olimpiai bajnok lett, az eredményhirdetésig volt egy negyedóra, és feljött a közvetítőállásba. Ott pedig füstölt, mint a gyárkémény. 

Lehet mondani, hogy ő volt az egyik sporthőse?

Lehet, feltétlenül. Münchenben, ahol olimpiai bajnok lett, befejezte a versenyt, a háromszor három fogást, megvolt a háromszázhetvenhét és fél kilós összetett világcsúcs. Igen ám, de még hátravolt a két nagy vetélytárs, a címvédő iráni Nassziri és a szovjet Csetyin, egyaránt két fogással, utóbbi München előtt háromszázhetvenöt kilóval tartotta a világrekordot. Tizenhét percig tartott, amíg ezt a négy, szerencsénkre sikertelen fogást megcsinálták, tizenhét percig kellett magamban tartanom Imre világcsúcsa után a kiáltást, hogy Földi Imre olimpiai bajnok! De ebben a tizenhét percben én végig beszéltem, és mások mondták, hogy ez volt életem legjobb közvetítése, amikor tulajdonképpen nem is történt semmi. Legalábbis Imrével.

Szerintem azért lett olyan jó, mert a szíve-lelke benne volt.

Az biztos. Hiszen előzőleg Imre kétszer is hajszállal maradt le az aranyról, Tokióban és Mexikóban is, utóbbi olimpián testsúllyal kapott ki Nassziritól, és az egész ország akarta a győzelmét. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy ebbe a bizonyos tizenhét percbe hihetetlen mennyiségű sportszerűtlenség szorult. Mert miért szurkoltam? Hogy Csetyin és Nassziri ne tudja kilökni a százötven kilót! És ez nyilván át is jött a hallgatók felé. Ha már itt tartunk, az az igazi, amikor abban a pillanatban olimpiai bajnok lesz valaki, amikor a hirtelen halálban megcsinálja a győztes akciót, ahogy ezt Repka Attila vagy Majoros István tette Barcelonában vagy Athénban, kötöttfogású birkózásban. De ugyanez van úszásban is. 

Jó, hogy az úszást szóba hozta. Ezzel a sportággal csak pályafutása befejező szakaszában került közelebbi kapcsolatba?

Nem teljesen, mert én már a mexikói olimpián közvetítettem az akkor tizennégy éves Gyarmati Andrea versenyzését. Aztán újraosztották a sportágakat, és később Szűcs Ferié, majd Török Lacié lett az úszás, és ott sertepertélt hatalmas tudásával egy külsős, Peterdi Pál. Az úszást Laci után örököltem meg a kétezres években újból. De például ezerkilencszázkilencvennégyben Rómában is ketten közvetítettük a világbajnokságot, és mivel Laci nem szerette a női pólót, rám lőcsölte. És milyen az élet, a pólós lányok világbajnokok lettek! Kétezer-kilencben, a római vébén pedig már én közvetítettem Hosszú Katinka és Gyurta Dani diadalát. Ugye tőlem megszokták az irodalmi nyelvezetet, a gazdag szókincset, a választékos szóhasználatot, de a kétszáz méteres férfi mellúszás döntőjében mindennek az ellenkezőjét mutattam be. Gyurta utolsó ötven méterét négy szóval közvetítettem le. Nyolcadikként fordult az utolsó ötvenre, a víz alól már hatodikként jött fel, talán még elcsípheti a harmadik helyet, mondtam, de Eric Shanteaut nem foghatja be. Befogja?! Befogta! Mire ezt elmondtam, leúsztak huszonöt métert, és Gyurta Dani egyetlen század előnnyel megnyerte élete első világbajnokságát. De most jön a java: akkor ijedtem meg istenigazából, amikor kiírták az eredményjelzőre, hogy egyetlen századmásodperc volt a különbség Dani és Shanteau között. Ami szabad szemmel láthatatlan. Honnan a fenéből láttam, hogy Dani az első? A mai napig nem tudom. Szerencsém volt. Cserébe kétezer-tizenötben, Milánóban meg pechem, mert kétszer egymás után sem találtam el a Tótka Sándor, Molnár Péter kajakkettős győzelmét. Tudniillik meg kellett ismételni a futamot, mert a rajtgép nem eresztette el az egyik hajót. 

Zsengellér, Puskás, Kispéter

A lényegről, a futballról még nem is beszéltünk! Ezerkilencszáznegyvenben született, jól gondolom, hogy Puskás Öcsiéket látta játszani?

A futballal úgy alakult a viszonyom, hogy még járni is alig tudtam, amikor apám már meccsre vitt. Bejártuk Budapest összes futballpályáját. A középső-Ferencvárosban laktunk, a Nagykörút és az Üllői út sarkán, a Mária Terézia, később Kilián laktanya mellett. Ott, az utcán fejeltünk, lábteniszeztünk. Mindenevők voltunk az NB I-től a BLASZ II-ig, komppal átmentünk a budai oldalra is, amíg nem építették újjá a hidakat.

Fradi-drukker volt?

Képzelje, én nem csapatoknak szurkoltam, hanem játékosoknak. Kezdetben Zsengellér-drukker voltam, ugye ő az Újpestben játszott, aztán Puskás-szurkoló lettem, ez a Kispestet jelentette. Végül aztán Kispéter-szimpatizáns lett belőlem, ergo Fradi-drukker. Erről soha az életben nem beszéltem, mert a riporter nem lehet elfogult, de most már, lassan nyolcvanhárom évesen megtehetem. 

Tanúsíthatom, soha, egyetlen közvetítéséből sem jött le, hogy melyik csapattal rokonszenvezik. 

Ennek örülök. De nézzünk egy kis számmisztikát! A húgom ezerkilencszáznegyvenhét május negyedikén született. Aznap vertük öt:kettőre az osztrákokat, és szakadt le a tribün az Üllői úti stadionban. A húgom születése miatt nem mentünk ki arra a mérkőzésre, és úsztunk meg egy esetleges súlyos balesetet. Én magam pedig ezerkilencszáznegyven május tizenkilencedikén születtem egy magyar –román alatt, amit Sárosi Gyurka és Gyetvai góljával kettő:nullára megnyertünk. Emiatt viszont apám nem mehetett ki a meccsre... De például a szüleim házasságkötésénél is késtek a tanúk, mert futballmeccsen voltak. Sajnos arról már nem szól a fáma, hogy mi volt a párosítás. De ugye azt kérdezte, Puskást láttam-e játszani. Olyannyira láttam, hogy két csapat edzésére jártunk ki, a Honvédéra és a Fradiéra. A Fradi edzésein több ezren voltak! 

Van ilyen edzésről sztorija?

A Fradi-tréningek végén Deák Bamba mindig kinn maradt, és valami olyasmit gyakorolt, amire meccsen egyáltalán nem volt szüksége. Leállt a szögletzászlóhoz, és onnan betekerte a hálóba a labdát. Egyszer, kétszer, háromszor, sokszor. Pedig meccsen sohasem ő rúgta a szögleteket, hanem neki rúgták. Puskás pedig utcai cipőben, kabátban, nyakkendőben fogadásból a tizenhatosról tízből tízszer eltalálta a felső lécet. Ezt ugyan én magam nem láttam, de hiteles szemtanúk mesélték. Azt viszont a saját szememmel láttam, hogy egy Milan–Győri ETO-meccs előtt a győriek edzésén, amit nem a San Siróban tartottak, hanem az edzőpályán, vagy hatvan olasz újságíró nézte az edzést az egyik kapunál, miközben a másiknál a Győr edzője, Szusza Ferenc rugdosott a két kapusnak. Egyszer az egyik újságíró megbökte a társát, hogy nézze Szuszát. És ketten átmentek a másik kapuhoz, majd mind a hatvan társuk követte őket a pálya szélén. Én mindeközben mint bennfentes a pálya közepén. Szusza odafordult hozzám: „Most mondd meg nekik, hogy rúgok két kapufát.” Megmondtam az olaszoknak, akik hitték is, meg nem is. Szusza pedig bumm, eltalálta a bal kapufát, onnan visszapattant a labda, és ő kapásból rábombázta telibe a másik kapufát! Az egész olasz sajtó kalapot emelt. Szuszáék még tudták, hol kell a labdát megrúgni.

Jelest ért alkotmánytanból a 6:3 

Az megvan, hogy hol hallgatta a legendás londoni hat hármat?

Nyolcadikos voltam, az igazgató annyit mondott, hogy délután fél háromra menjünk vissza a tanulószobára. Visszamentünk, rádió be, elkezdtük hallgatni Szepesit. Szemmel láthatóan ideges volt a diri. Én viszont fölényeskedve kijelentettem: „Igazgató úr, ne idegeskedjen, az első percben gólt lövünk!” És Hidegkuti be is vágta az első percben, az egész osztály talpra ugrott, a diri meg elkiáltotta magát: „Novotny! Alkotmánytan: ötös!” Nekem a hat:három egy alkotmánytanötöst ért.

Más futballélmény?

Önző vagyok, a magam által közvetített meccsekből szemezgetek. Ezerkilencszázhatvannyolc április, Vásárvárosok Kupája-negyeddöntő, a Fradi a Bilbaóval játszik. Itthon kettő:egyes győzelem a smirglidurvaságú, kemény baszkok ellen, mindenki azt hitte, hogy Bilbaóban megeszik a Fradit. Én közvetítettem mindkét mérkőzést. Itthon kikapcsoltam a télikabátomból a bélést, végtére is Spanyolországba megyek, gondoltam, ehhez képest Bilbaóban esett a hó. Odakint Varga Zoltán és Páncsics Miklós sérültet jelentett azok után, hogy eleve tartalékos volt a csapat, Géczi, Juhász, Szőke mind-mind hiányzott. Lakat Károly edző harminchárom perces taktikai értekezletet tartott, akkor még be lehetett menni a riporternek, én be is mentem az öltözőbe. A harmincháromból három perc volt a taktika, a többi egy beszélgetés Alberttel, az előző évi aranylabdással. Lakat azt mondta Flórinak, hogy „Te vagy Európa legjobb játékosa, és most, amikor egyesek meghunyászkodnak, megfutamodnak, akkor neked meg kell mutatnod!” Ezek után Albert élete legjobb játékát nyújtotta a San Mamesben, pedig volt neki egy magyar–brazil három:egy is a felhozatalban. Tévéfelvétel nincs, vagy elhiszik nekem, vagy nem. A Bilbao gyorsan rúgott egy gólt, jött a második félidő. Szállt egy magas labda Branikovits felé, aki a tizenhatos vonalán állt, de teljes erővel rárontott a Zugazaga nevű bilbaói „mészáros”. Branikovits ijedtében háttal a kapunak belerúgott a labdába, és az a kint álló Iribar , a csodakapus fölött behullott. Gól, egy:egy. Majd eltelik tizenhat perc, Karába bead, a labda beszorul Fenyvesi Máté lábai közé, és a balszélső nem teketóriázik, a labdával beszökdécsel az ellenfél kapujába. Kint is kettő:egyre győzött a Fradi, és bejutott az elődöntőbe. Amikor hazaértünk, a ferihegyi repülőtéren háromezren vártak, nem a saját lábamon jutottam ki, a szurkolók a vállukra vettek, és kórusban kiabálták, hogy „Ilyen riporter kell nekünk!” Más kérdés, hogy két héttel később egy Fradi –Honvéd után, amit a Honvéd nyert meg, már én voltam a hazudós meg minden, csak nem jó fiú… Amúgy a bilbaói visszavágó a színházi világnapra esett, és a Madáchban a Hamletet játszották. De a súgólyukban a súgónál szólt a rádió, az én közvetítésemet hallgatta. Állítólag Gábor Miklós a Lenni vagy nem lenni monológ közben bekérdezett a súgóhoz, hogy mennyi az eredmény…

Ez jellemző a futball akkori súlyára.

Igen, úgy tűnik. 

Papp Laci volt a nagy kedvenc

Volt kedvenc sportolója?

Több is. Első helyen Papp Laci. Sajnos az ő meccseit nem közvetítettem, ahogy Kocsis Sanyiét, a Kockáét sem, pedig érte is odavoltam. De most eszembe jutott, hogy a sportközvetítéseknek csodás hatása is lehet.

Éspedig?

Ezerkilencszáznegyvennyolcban, a londoni olimpia idején tanultam úszni, de nem ment, a világ minden kincséért sem akart sikerülni. Egy szép napon hallgatom Szepesi közvetítését a száz gyors döntőjéről, ahol Kádas Géza bronzérmes lett, én pedig egyik pillanatról a másikra hirtelen tudtam úszni. De szegény Molnár Dani is mesélte, hogy a római olimpia idején negyvenfokos lázzal feküdt otthon, és hallgatta Parti János győzelmét kenu egyesben, ugyancsak Szepesi interpretálásában. És esküszik rá, hogy mire Parti megnyerte, már harminchat, hat volt a hőmérséklete…

Kedvencek…

Igen, kedvencek. Balczóval is nagyon jóban voltam, Albertet is említhetném, Kárpáti Rudit, Kárpáti Gyurit. Utóbbival még diákként összekerültem, már öt évvel idősebb volt nálam. Kozma Pici. Ellene még kosaraztam is ifiben. Mondjuk nem voltunk egy súlycsoportban. Aztán később ő a Ganz-Mávagban játszott, én egy megjegyezhetetlen nevű csapatban. Ezerkilencszázhetvenben volt egy Felszabadulási Emlékverseny, amin nem indult influenzára hivatkozva. Ül a Sportcsarnokban, nem fér el egy ülésben, a lába két sorral lejjebb lóg. Akkor már száznegyven kiló volt. Én ülök mellette, beszélgetünk. „Nézd az öreget, Roscsint, milyen jól birkózik”, mondja. „Én meg még azt sem tudom, hogy ott leszek-e Münchenben az olimpián.” Azzal szia, szia, én megyek anyámékhoz, bekapcsolom a rádiót, és hallom, hogy Kozma István balesetet szenvedett. Öt nappal később a kórházban meghalt. Lehet, hogy én voltam az utolsó, akivel beszélt… Hátborzongató. A fiatalabbak közül Wladár Sanyi. Éveken keresztül kezelte az uszkár kutyánkat, amely neki is köszönhetően tizenhét évet élt. De volt külföldi kedvencem is, az egyik Emil Zátopek volt. Még interjút is készítettem vele.

Milyen nyelven?

Félig magyarul, mert csodálatos módon egy kicsit beszélte a nyelvünket. Mondott is nekem egy Novotny-viccet.

Micsodát?

Természetesen nem rólam szólt a vicc, hanem a csehszlovák pártfőtitkárról, Antonin Novotnyról. Tehát Novotny hívatja a gazdasági miniszterét, és kérdi, lesz-e elég tüzelő télire. Lesz, Novotny elvtárs. Lesz-e elég hús télire? Igen, lesz. És Szlovákiának is jut? Egy frászt. Nekünk kettőnknek!

No és manapság mi a helyzet? Dolgozik még?

Köszönöm szépen, dolgozom. Különböző sporteseményekről tudósításokat adok, ha pedig adásidőben van az esemény, akkor közvetítek is. 

Ha már itt tartunk: mikor volt a magyar sportrádiózás fénykora? 

Volt több is. Kezdetben volt Pluhár István, aki egy magyar–olasszal kezdett, amit ezerkilencszázharminc május tizenegyedikén öt:nullára elvesztettünk. A meccs után azt mondták, a találkozó legjobbja Pluhár István volt. Aztán jött a Szepesi-korszak. Az a helyzet, hogy Pluhár is, Szepesi is egyéni játékos volt. Az első „aranycsapat” nagyjából a müncheni olimpia idejére alakult ki: Szepesi, Roska Miklós, Gulyás Gyula, Szűcs Ferenc, Vass, Novotny. Roska Miklósra már senki sem emlékszik, de amikor Szepesi kinn maradt Ausztráliában…

Tényleg? Kinn maradt?

Igen, a melbourne-i olimpia után egy jó fél évig. És amikor a Fradi ezerkilencszázötvenhét nyarán kint járt Ausztráliában, Csanádi Árpádék akkor szóltak neki, hogy hazajöhet. Szóval amikor Szepesi kint volt, akkor Roska szerkesztő lett. Aztán Gyuri visszajött, és ezerkilencszázkilencvenkettőig ő maradt a főnök. A második aranycsapatot muszáj magammal kezdeni, mert akkor már én voltam a sportosztály vezetője: Novotny, Vass, Radnóti László, Molnár Dániel, Török László, Deák Horváth Péter. Ez volt a szöuli, barcelonai csapat. És volt még egy harmadik is, amelyikbe én már bevettem Lantos Gábort és Siklós Eriket, de Vass Pista már nem volt benne. Tehát az aranykor a hetvenes évek elejétől a kilencvenes évek közepéig tartott. És volt még egy fellobbanás, aminek az a háttere, hogy ezerkilencszázkilencvenhattól kétezer-kettőig én voltam a Petőfi Rádió főnöke.

Tudom, dolgozott bemondóként is. Ne vegye hízelgésnek, de szebben, érthetőbben, artikuláltabban senki sem beszélt és beszél a Rádióban, mint ön.

Köszönöm, talán ezért is van az, hogy manapság beszédmintákat bírálok, véleményezek az MTVA-ban, sőt beszédórákat is tartok a Montagh Testületben. És műsorokat értékelek. Szóval igényt tartanak a tapasztalatomra. 

A tokiói olimpián nem volt kint, de tervez még ötkarikás játékokra utazni?

Nem. Tizenhárom olimpián dolgoztam, tizennegyedik már nem lesz. Rio volt az utolsó. 

 (Borítókép: Novotny Zoltán. Fotó: Kaszás Tamás / Index)