A film, amely bizonyosságot ad: Hérakleitosz tévedett

Epheszoszi Hérakleitosz ókori gondolkodó – akit a materializmus és a dialektika úttörői között tartanak számon – legklasszikusabbá váló folyóhasonlatával arra az abszolút változásra hívta fel a figyelmet, amely minden létező dolog sajátja. Mielőtt mélyreható filozófiai vitába bocsátkoznánk, tényszerűen jegyezzük meg: a magyar férfi vízilabda-válogatott 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban úgy lépett ugyanabba a folyóba, értsd ezalatt az olimpiai aranyérmeket, hogy három városban a három döntőben három ellenféllel (Sydney – orosz; Athén – szerb; Peking – amerikai) mérkőzött meg.

Ez az időszak, amely bő egy évtizedet ölel fel, nagyszerű filmalapot jelentett. A tartalmas, olykor megingásoktól, bizonytalanságoktól sem mentes, de sokkal inkább emlékezetes diadalmenetekkel tarkított történet 1997-től íródott, a magyar férfi vízilabda-válogatottnak köszönhetően, amelynek bő keretéből végül 21 játékos lett olimpiai bajnok Kemény Dénes szövetségi kapitány irányításával. 

A 149 perces filmnek Zákonyi S. Tamás a producere és az egyik rendezője. Már bocsánat, de mennyi az annyi, egy perc híján 2,5 óra?! Hiszen a három olimpiai döntőjük összesen nettó hat perccel üti a másfél órát!

Jó, ne gyártsunk előre koncepciókat, adjunk esélyt a műnek, már csak azért is, hogy megtudjuk, a tényleg mesébe illő történet kismilliomodik statisztájaként mennyire elevenedik meg az emlékkép, amelyet pályakezdő újságíróként őrzök a csapat indulásáról, hogy aztán a későbbiekben már az évek szakmabeli rutinját magamra szedve számoljak be sikereikről.

Amikor a vágásdömping nem a semmitmondásról tereli el a figyelmet

Persze a mai mozifilmek sem idegenkednek teljesen a hasonlóan hosszú időtartamtól, a figyelmet a látvánnyal és a rengeteg vágással tartják fent. Nos, vágásból A nemzet aranyaiban sincs hiány, minden elismerés érte a szakembereknek.

Mérkőzések döntő pillanataihoz kerül az odaillő szövegrész, ami lehet egy félmondat, vagy még annál is kurtább, egy-két szó csupán. Ez a rendkívül sűrű vágás az egyéb történetmesélésre is megmarad a filmben – egyik játékos mondatát másikuk fejezi be, vagy ad választ költőinek szánt kérdésére, esetleg a felvetésére valaki mástól kapunk mimikát, amely aztán többet ér egy nagymonológnál. Le a nagy kalappal, a fejenként másfél órás nyilatkozatokkal – csaknem 110 óra (!) volt a felvett anyag – így eljátszani!

A film úgy egyensúlyoz ezen a vágásdömpingen – ha darabra mérnék, alighanem megérne egy jelölést az Oscar-díjra –, hogy egyetlen pillanatig sem kelt olyan érzést, megtörik az ív, vagy indokolatlanul váltottunk, a semmitmondás elterelése a cél. Ellentétben néhány nagyjátékfilmmel, ahol a túlvágás elviszi a fókuszt. A nemzet aranyaiban végig megmaradunk a lényegnél: egy kivételes generáció legjobbjai a csúcsra értek.

A múlt csütörtöki sajtóvetítés után nyilatkozó főszereplők, maguk a pólósok is őszinte csodálattal vegyes borzongással adóztak a minden bizonnyal rengeteg munkával járó kihívásról. Márpedig, ha valakik, ők egészen biztosan tudják, mi az a rengeteg mennyiségű munka.

Ja, kérem, így tényleg baromi könnyű a világ legjobbjának lenni

Apropó, munka, ha már ide kerekedtünk. Lehet, hogy csak nekem, de a filmben keveselltem annak reprezentálását, hogy a világ csúcsáig tartó útjukon milyen irdatlan mennyiségű és természetesen minőségű munkát végeztek el ezek a srácok. Kiss Gergőre emlékszem ennek kapcsán két-három mondatos megjegyzésre – voltak abban csillagok a nyári nappalon, meg hányinger közeli állapot –, de a valóságban ez volt az az alap, amelyre építkeztek.

Rövid kitérő: csapatként még nagyon az út elején jártak, együtt alig hagyták el a nulladik kilométerkövüket, amikor a Hajósban meglátogattam őket egy átlagos hétközi keretedzésen. Kemény Dénes új szakvezetőként ragaszkodott, hogy változatlanul heti rendszerességgel gyakoroljanak együtt a klubszezon során is, székfoglalójában kijelentette: nem akar a repülőtérről válogatni. Vagyis a légióskodást illetően kéretik kétszer átgondolni a lehetőségeket. Benedek Tibor már Olaszországból tért haza, a többiek esetében pedig csak idő kérdése volt ugyanez. Kemény Dénes azonban az indulásnál határozottan kötötte őket a karóhoz. Döntően erről beszéltem végig a trénerrel azt az egy órát, amíg a csapat a margitszigeti réten focizott, majd részben azt az egy órát, amit utána a medencében úszással töltött.  Ott tudtam meg, hogy a foci előtt egyórás konditermi bemelegítés és erősítés szerepelt a programban, az úszást pedig egyórás labdás gyakorlás követi.

Amikor a csapattal kapcsolatos emlékeimet osztom meg ismerőseimmel, fiatalabb kollégákkal, számomra mindig ez az alfája az utána következő éveknek és benne a sikereknek: ja, kérem, úgy tényleg baromi könnyű a világ legjobbjának lenni, akár olimpián egymás után háromszor is, hogy tehetséges, elhivatott vagyok, akad hozzám hasonló egy csapatra, sőt egy keretre való, és közben meg ennyit dolgozok! A délelőtti edzést amúgy a délutáni követte…

Ezt az alapot hiányoltam a filmből, amely inkább a csapat már a nyilvánosság előtt zajló nagy és sorsfordító pillanatait helyezte kirakatba. Teljes joggal, bár, ha ezek a fentebb részletezett alapok hiányoztak volna, akkor aligha jön sorozatban a három arany, és készül el az alkotás. Amely persze ettől még teljes. Sőt annál is több.

A páncélszekrényéből kicsalogatott rocksztár

Teljes, mert a nyilatkozók igazi mélységet, nem talmi hátteret adnak neki. Látjuk, halljuk megnyilvánulni a szövetségi kapitány meghosszabbított, medencében tempózó kezeit, a csapatkapitányi tisztséget előbb betöltő Varga Zsoltot, majd az örökébe lépő Benedek Tibort. Aligha véletlen, a két karizmatikus vezérből szövetségi kapitány lett. Utóbbi erre a feladatra karrierje közepén ért meg, pedig akkor már hosszú évek óta világklasszisként teljesített.

A tragikusan fiatalon, lassan már három éve elhunyt Benedek 2013-ban világbajnoki címig vezetett egy megfiatalított, több sportági mohikántól a 2012-es, londoni olimpia után elköszönt együttest, míg a jelenlegi kapitány, Varga tavaly nyáron egy gyenge világbajnoki eredmény után érkezett – amúgy a szintén olimpiai aranyérmes Märcz Tamást váltotta, akinek Eb-aranyérmes, vb-ezüstérmes és olimpiai bronzérmes csapata a tavalyi budapesti vb-n hetedik lett –, és bő egy hónappal később Eb-döntőbe vezette a válogatottat.

A filmben megismerhetjük, ahogy a határozott elképzelésekkel bíró, a külvilág felé mindig sziklaszilárd Kemény Dénesre miként voltak ráhatással életkorukból adódóan bohém, laza játékosai.

A nyilatkozatoknak két pólós ad extra színezetet. Biros Péter társaival ellentétes utat bejárva érkezett meg a sportág legjobbjai közé, amikor róla van szó, vagy ő jut szóhoz, a néző már várhatja a poénokat, amelyeket itt és most nem is lőnénk le. A másik színes kép Kásás Tamás, aki játékosként a szurkolók, szimpatizánsok kedvencei közül is a legkedvencebb volt – egyik neves elődjük közönségtalálkozóikra nem véletlenül ragasztotta a Kása-simogató elnevezést –, és csapaton belül is az egyik fő hangulatfelelősnek bizonyult. Nemcsak a meccseken vitte a prímet, hanem azon túl is. A külvilág számára azonban bezárta magát egy trezorba. Pedig minimális exhibicionizmussal alighanem bármelyik művészeti ágban hasonlóan sikeres karriert futhatott volna be. A rocksztár, a filmsztár, aki magának és szűkebb közegének tartotta meg kivételes adottságait, de legalább ebben a filmben kicsit ki tudták őt csalogatni a kétajtós páncélszekrényéből.

Akik kárára ment mennybe a magyar válogatott

A csapat eredményességét hitelesíti és a filmnek is óriási erőt ad a tucatnyi sportági világsztár az ellenfelektől, akik immár manír nélkül és aligha udvariasságból magasztalják a magyar válogatottat. Amelyben illett minden játékosra figyelni, tekintve, bármelyikük képes volt góljaival, védéseivel, védőmunkájával eldönteni egy mérkőzést, vagy kritikus pillanatban váratlant meghúzni. Ahogy a filmben is idézik: az edző összeteszi a két kezét, ha egy balkezes zseni kerül a csapatába, kettőnél már hátradőlve nézi, ahogy győznek, háromnál aztán… Nos, kár is folytatni, mert olyan talán nincs is. Pedig volt, a filmben azoknak az emlékeit hallhatjuk erről az időszakról, akiknek egyszerre kellett farkasszemet nézniük a Benedek, Kiss Gergő, Madaras Norbert hármassal. A neves vetélytársak ennyi év távlatából tisztán, őszinte szavakkal emlékeznek a múltra, amelyben az ő kárukra ment mennybe a magyar válogatott az olimpiákon. 

Ide kívánkozó kiegészítés: amikor a 2017-es, budapesti vb előtt szerveződött az All Star-mérkőzés, a magyar csapat ellenfelét természetesen neves kortársaikkal töltötték meg. Csak amíg a bemutatásnál magyar oldalon az szerepelt, hogy háromszoros, kétszeres, egyszeres olimpiai bajnok, a túloldalon „csak” ötkarikás érmesek, esetenként világbajnokok vagy Európa-bajnokok sorakoztak. Egyik magyar megjegyezte, hogy az eredményességeket figyelembe véve a nézők számára az ellenfél talán kevésbé lesz partiképes, másikuk ehhez csupán annyit tett hozzá: mikor nyertek volna olimpiát, hiszen mindig a mi nyakunkba került az aranyérem.

Lehet, hogy koncepció áldozata lett a történet, pedig bőven beleillett volna. A filmben megtörtént eseményeket is eljátszanak köpenybe öltözött statiszták. Nyitó jelenetnek tökéletes lehetett volna, ahogy féltucat kis lurkó, zajosan megérkezik a sportág margitszigeti fellegvárába, majd áhítattal megáll a márványtáblák előtt, és csodálatba oltott vágyakozással gondol arra, egyszer majd az ő neve is felkerül oda! Túl magasztos beállítás? Lehet, sőt egészen biztosan az. De attól még igaz. Az alkotást pedig jól keretbe foglalta volna, amikor felnőttként, már bajnokként lépnek be a sportági történelmet velősen árasztó aulába.

Egy szó mint száz, a filmet kötelező megnéznie azoknak, akik közelről vagy távolabbról végigkísérték ezt a diadalmenetet, melynek segítségével ismét felidézhetik saját emlékeiket, amelyeket aztán megoszthatnak ismerőseikkel. Így kicsit ők is ragyogást kapnak most a csapat fényéből. De ajánlott látnia azoknak is, akiknek életében csak távoli hallomásból volt jelen a három olimpiai aranyérem, így viszont bepillantást kapnak az érdekes és értékes kulisszák mögé. Csalódást pedig azoknak sem kelt, akik a vízilabdáról azt sem tudják, hogy eszik vagy isszák. Ők ugyanis megtudják, hogy a labdát vízben dobják, cél a gólszerzés, a nehézséget pedig az jelenti ráadásként, hogy ellenfél is van a medencében.

Egy nappal fiatalabb jeles kollégám, a filmhez könyveivel alapötletet és szakmai hátteret jelentő Csurka Gergely a pólócsapat évtizedes krónikásaként elevenítette fel az Index megkeresésére életének és újságírói karrierjének meghatározó időszakát.

Jómagam a gárdával megélt közös pillanatokat tekintve hozzá képest a fasorban sem vagyok, ennek ellenére az olyan, és az ezekhez hasonló sportsztorijaimat a lottóötösért sem adnám cserébe. Ha pisztolyt fognak a fejemhez sem árulom el nyilvánosan annak a pólósnak a nevét, aki a Gundel étteremben tartott, újságírókkal közös ünnepi vacsora alkalmával a gálaruhájához egyedüliként papucsot vett fel… Eszembe nem jutna felemlegetni, amikor a Hajósban úszóedzés közben „véletlenül” egy labda a lelátóra, az ott  „véletlenül” tartózkodó manöken alkatú hölgyek közé repült. A „labdát, légy szíves” kérés után aztán magassarkú papucsban érkezett az alkalmi labdaszedő a medence szélére, ahol éppen az iszonyatos mennyiségű úszást megtörő percnyi szünetben levegőért kapkodtak a legények. Kemény Dénes pedig nagyon rutinosan pont másfelé nézett…

Vagy azokért a pillanatokért, ahogy a szerencse a sajtóvetítésen pont négy bajnokot ültetett mellém, és így vihetem magammal azt, ahogyan a Héroszok, miután megmászták az Olümposzt, és azon jól látható helyen hagyták a névjegyüket, visszatértek közénk. Ahonnan indultak…

„Remélem, nem feliratos a film, a kis betűket már nem látom, olvasáshoz kell a szemüveg. Neked is?” – csíphettük el a pólósok egymás közötti beszélgetésfoszlányát a film elején, amelynek végét is egy ehhez hasonló, földi halandóhoz illő jelenetsor zárta. Utóbbi valami olyasmiről szólt, hogy nagyon jó volt a film, kár, hogy vége, még elnézték volna egy darabig, csak a két és fél óra ebben a korban már, meg ugye a szükség…

Üdv a Föld nevű bolygón, srácok, jó veletek! Milyen volt a repülés?

A filmet április 20-án, csütörtökön az ország 50 mozijában kezdik el vetíteni.

(Borítókép: a magyar vízilabda-válogatott tagjait fényképezik, miután átvették az aranyérmet a Jingtung uszodában a XXIX. Nyári Olimpiai Játékokon. Áll (b-j): Molnár Tamás, Varga Tamás, Biros Péter, Madaras Norbert, Benedek Tibor, Kiss Gergely, Varga Dániel. Guggol: Kis Gábor, Szécsi Zoltán, Hosnyánszky Norbert, Kásás Tamás, Varga Dénes, Gergely István. Magyarország a döntőben 14:10-re legyőzte az Egyesült Államok csapatát és ezzel egymás után harmadszor győzött az olimpiai játékokon. Fotó: Illyés Tibor / MTI)