„Az atlétikai vb ugródeszka lehet a magyar olimpia felé, de nem ez a célja”

A Honvédelmi Minisztérium sportért felelős államtitkárával az első év tapasztalatai mellett beszélgettünk…

• a Brüsszelben „megvédett” taoprogram jelenéről, jövőjéről, az elmúlt évek visszaéléseiről;
• hogy a sokat emlegetett nemzeti sportinformációs rendszer miként segíthet a visszaélések kiszűrésében;
• a sportfinanszírozás hatékonyságáról és a sportra költött támogatások valós társadalmi megtérüléséről;
• a budapesti olimpia újra meg újra fellángoló vitájáról;
• a miniszterelnöki sporttanácsadói kinevezéséig vezető útjáról;
• neveltetéséről.

Újabb olimpiai főpróba?

Hogy állnak az atlétikai vb előkészületei?

Van feladatunk bőven. A Nemzeti Atlétikai Központban nemrég volt sajtóbejárás, a versenypálya már olyan látványt nyújt, mint ahogy a világbajnokságon is megcsodálhatjuk majd, csak apróbb simítások vannak hátra. A szervezést illetően pedig a Nemzetközi Atlétikai Szövetség részéről jók a visszajelzések. Négy hete jártak nálunk, elégedettek voltak azzal, ahol tartunk. Én nem ez a típus vagyok, majd akkor leszek elégedett, ha augusztus 27-én este, mindennek a végén is pozitívak a visszajelzések.

Látva, hogy az elmúlt években a vizes világbajnokságoknak szervezési szempontból mekkora sikerük volt, és hogy a legutóbbit még a szervezőbizottság tagjai szerint is egészen extrém módon sikerült 7-8 hónap alatt tető alá hozni, komolyan van min aggódni?

Összehasonlíthatatlan a kettő. A részt vevő versenyzők, az érintett országok, a versenyszámok tekintetében is. A várható nézőszámról és a presztízsértékről nem is beszélve.

Anno sokan tekintettek úgy a vizes vb-re, mint az olimpiai pályázat főpróbájára. Ezért is fontos ennyire az atlétikai világbajnokság? Egy újabb mérföldkő a lehetséges olimpiarendezés felé vezető úton? Sokan emlegetik Sebastian Coe-t, az atlétikai szövetség jelenlegi elnökét Thomas Bach NOB-elnök lehetséges utódjaként 2025-től…

Hallunk ilyen pletykákat mi is.

Bízom abban, hogy ha jól sikerül az augusztusi világbajnokság, az egy ugródeszka lehet egy majdani magyarországi olimpiához, de semmi esetre sem tekintünk rá a pályázat előszobájaként. Ma már nincs is klasszikus értelemben vett pályázat, az olimpiarendezést nem úgy ítélik oda, mint tették volna 2017-ben. Sportállamtitkárként nem is lenne jogköröm egy ilyen lépéshez, hiszen a rendezési szándékról elsősorban a Magyar Olimpiai Bizottság tagságának kell határoznia.

Abban azonban biztos vagyok, amíg a MOB elnöke olyan ember, mint Gyulay Zsolt, aki maga is kétszeres olimpiai bajnok, addig ez a vágy létezni fog. Ami engem illet, korábban is megmondtam, orvost kéne hívjanak hozzám, ha sportállamtitkárként azt mondanám, nem pártolom egy budapesti olimpia ötletét. De nem ez a vágy határozza meg minden döntésünket.

Hanem? Gondolom, ön is találkozott már azzal a narratívával, hogy 2017-ben a kormányzat a sikeres népszavazási kezdeményezés hatására lényegében kihátrált a vitából azzal, hogy levette a kezét a magyar pályázatról. A megfelelő garanciák hiányában a MOB kénytelen volt visszalépni a rendezésért folyó versenytől; aztán mégis elkészült megannyi olyan létesítmény, amelyek az akkori pályázat sarokköveinek számítottak. Hivatalossá tett szándék nélkül, de létesítmények szintjén előkészült az ország egy újabb olimpiai pályázathoz?

Nem tisztem ilyen vitákban részt venni, vagy megvédeni a kormányzat korábbi döntéseit, de olyat nem mondhat senki, hogy fű alatt történtek volna a dolgok. Kormánydöntések születtek, támogatói okiratok születtek. Hivatalos szerződések vannak, közbeszerzések utáni kivitelezéssel. Ha építettünk volna a Gellért-hegyre egy vadvízi evezős pályát, az erős lenne, érteném is a kritikát. No de nézzük meg, mik épültek! Végre van egy nemzetközi szinten is nívós nemzeti labdarúgó-stadionunk, a Puskás Aréna. Megépült az úszósportunk fellegvára, a Duna Aréna, amelyben két felejthetetlen hangulatú vizes világbajnokságot rendezhettünk. Másik olimpiai sikersportágunk otthona is megújult, a szegedi Maty-éri kajak-kenu pálya, a Gróf Széchenyi István Kajak-kenu és Evezős Olimpiai Központ.

Hiszek abban, hogy a Nemzeti Atlétikai Központtal is hasonló lesz a helyzet, mint az iménti létesítményekkel. Az a cél, hogy az emberek élményeket kapjanak, olyan élményeket, amelyek közelebb hozzák az életükhöz a sportot, és hatásukra akár aktív sportszereplőkké is válhatnak.

Ebben reménykednek?

Ez nem csak remény, mert a folyamat már most is jól látható! A Nemzeti Atlétikai Központot tudatosan úgy tervezték, hogy a világbajnokság után a felső lelátószintet visszabontják, és egy csodálatos panorámát nyújtó futókört alakítanak ki a helyén, amit bárki szabadon használhat. A Központ körül pedig egy több mint 10 hektáros zöldövezetet, egy valódi sportparkot fognak kialakítani.

A stadion területe vállalhatatlan állapotban volt, ha az ember HÉV-vel vagy kocsival arra járt, inkább elfordította a fejét. Most pedig egy ocsmány barnamezős terület helyén ott áll ez a korona alakú, álomszép atlétikai központ, amit körülvesz majd egy gyönyörű liget. Az egész egy olyan komplexum lett és lesz, amelyet a sportok királynője és az ország lakosai egyaránt rég megérdemeltek. Bármilyen eseményt rendezzünk, bármilyen létesítmény épüljön, a cél, hogy a sportot, a sportolást közelebb tudjuk vinni az emberekhez. Megépültek ezek a gyönyörű létesítmények, mindannyiunknak azon kell dolgoznia, hogy az emberek járjanak be oda, hogy használják is őket.

A le nem kapcsolható vastüdő

Térjünk át egy másik, a stadionfejlesztésekkel kéz a kézben járó témára, ez pedig a tao. Februári hír, hogy Brüsszelben az Európai Bizottság úgy határozott, 2029 nyaráig engedélyezi a magyar taoprogram folytatását.

És erre is rendkívül büszkék vagyunk. Azt gondolom, ha ezt a rendszert 2011-ben nem dolgozta volna ki az akkori sportvezetés, miniszterelnök úr és a kormányzat, akkor a mai értelemben vett magyar sportról nem beszélhetnénk. A saját számításaim szerint mintegy 3200 sportklub működése és életben maradása függött attól, hogy ez a rendszer felépüljön, elinduljon, és támogatást biztosítson a számukra. Ebből adódóan azt gondolom, ez egyfajta lélegeztetőgép a magyar sport számára.

Persze lehet azt mondani, hogy ez közvetett módon mindössze hat sportági szövetség és a Magyar Olimpiai Bizottság működését érinti, de ha megnézzük az összes igazolt magyar sportoló létszámát és azt, hogy ez a hat sportág arányaiban mennyit fed le belőle – megdöbbentő az adat. Nem hat uszkve száz az arány, inkább 70-80 százalék. Nyugodtan mondhatjuk, a szervezett körülmények között sportolni vágyó magyarok háromnegyede profitál a programból.

Az imént ön is úgy fogalmazott, a magyar sport lélegeztetőgépe. Készültek tanulmányok, van bármi terv arra, hogyan jöjjenek le a klubjaink előbb-utóbb erről a lélegeztetőgépről?

Őszintén nem hiszem, hogy a tao jelentette, legutóbbi kimutatások szerinti 124,9 milliárd forintot ki lehetne váltani jelen körülmények között a piacról. Nem látjuk reális alternatíváját ennek a bevételforrásnak. Lehet, lenne néhány klub, amely meg tudná oldani, de a kisebb egyesületek aligha. Nagyobb az igény a sportcsapatok működésére a sportolni vágyók által, mint amennyit tudatos szerepvállalás nélkül gazdaságosan fenn lehetne tartani.

Szerintem a kritikus hangok többsége sem ezt vitatja, inkább azt kérdőjelezi meg, ha van olyan profi klub, amely évek óta nyereséges, akkor a tortaszelet nekik jutó része nem mehetne-e oda, ahol tényleg nem tudnak önállóan működni.

Azt gondolom, a taóval kapcsolatos kritikák többsége abból fakad, hogy az emberek egy része nem érti a rendszer működésének lényegét és jelentőségét. A taónak nem az az elsődleges feladata, hogy élsportolókat neveljen. A cél az, hogy minél több fiatalnak biztosítsunk lehetőséget a sportolásra, szélesítsük a bázist, amely végül aztán abban is segíthet, hogy több olyan tehetséget találjunk, akik élsportolóként is meg tudják állni a helyüket.

Van annyi vitánk az unióval és a bizottsággal, nem adtak volna jóváhagyást a program folytatásához, ha nem látnák ők is az értékét. Az államtitkárságnak felelőssége a 300 millió forint feletti felhasználást igénylő programok esetében van, fő szabály szerint ez tartozik hozzánk. Nem tehetünk többet, mint hogy ezen pénzek felhasználását komolyan ellenőrizzük. Az ezzel foglalkozó főosztályunk munkatársainak számát két és félszeresére emeltük. Dolgozunk azon is, hogy még pontosabb legyen a taokeret felhasználhatósága, hogy egyértelműbb legyen, mire mehet a pénz, és mire nem, mi kinek az ellenőrzése alá esik. Remélhetőleg ez segít abban, hogy valóban még hatékonyabb legyen a felhasználás.

Az elmúlt egy évben találkoztak kirívó csalással taoügyben?

Főleg pontatlansággal, a dokumentációk benyújtásának elmaradásával találkoztunk. Amennyiben kirívó, jogszabályellenes tevékenységet tapasztalunk, úgy természetesen mind a tárca, mind a szövetségek megteszik a szükséges jogi lépéseket.

Jelenthet-e gyanút visszaélésekre az, hogy évek óta nagy az eltérés a sportszervezetek és a sportkórház által jelentett aktív sportolói létszám között?

Tervünk az elektronikus Nemzeti Sportinformációs Rendszer bevezetése, mert ha a fejkvótákkal visszaélnek, ebből világosan kiderül majd. Látni fogjuk, ha ugyanaz a gyermek kézilabdában, vízilabdában, kosárban és fociban is igazolt játékosként szerepel papíron, de a valóságban nem lehet tagja mind a négy csapatnak, mert az edzések és a bajnokik egyszerre vannak. Bízunk abban, hogy ez majd segít tisztázni a számok közti eltérést.

Senki nem kényelmesedhet el

Januártól a Nemzeti Sportügynökség (NSÜ) vette át többek között a Nemzeti Sportközpontok (NSK) szerepét is mint állami sportlétesítmény-üzemeltetéssel foglalkozó költségvetési szerv. Ez egy háttérben történő szimpla szervezeti, szerkezeti átalakítás, vagy a magyar sport egészére is hatással lehet? Milyenek az eddigi tapasztalatok?

Egy ekkora apparátust úgy felállítani, hogy sem a sportfinanszírozási, sem a versenyrendezési rendszer ne sérüljön, komoly kihívás volt. Az elsődleges célunk az volt, hogy csökkentsük a bürokráciát és növeljük a hatékonyságot. A visszajelzések eddig pozitívak, például eddig előfordult, hogy a szövetségekkel hat vagy hét szerződést kellett kötnünk, hogy egy pályázat megvalósuljon, addig ezeket mostanra redukáltuk egyre. A Hiszek benned! pályázatban például korábban gondot jelentett, hogy csak szeptemberben nyílt meg a pályázati lehetőség, addig idén már aláírtuk a támogatásokat, és kinn is van a pénz. Azt gondolom, ezáltal tervezhetőbb az év, és mivel már olimpiai kvalifikációs évről van szó, a sportolók felkészülése is kiszámíthatóbb.

Az új Nemzeti Sportügynökségen, mint a sportállamtitkárság háttérszervezetén belül, több divíziót alakítottunk ki. Az imént említettek a versenysport és sportszakma alá tartoznak. A létesítmények kezelése egy másik divízióhoz tartozik, itt amellett, hogy az új modern létesítményeinket szeretnénk közelebb hozni a lakossághoz, fontos célunk, hogy piaci alapú értékesítéssel hatékonyan tudjuk üzemeltetni őket. Külön divízióhoz tartoznak az 500 millió forint alatti sportesemények szervezései. Az NSÜ lett a tulajdonosi joggyakorlója a Nemzeti Sportnak, amelyre közfeladatot ellátó sportmédiumként a 120 éves hagyományaihoz méltó módon kell vigyáznunk. A szintén az NSÜ-höz tartozó Hungaroring Zrt.-t pedig minden erőnkkel segítjük, hogy a Magyar Nagydíj jövőjét biztosító fejlesztést meg tudja valósítani.

Átalakították a kiemelt sportágfejlesztési programot is, ami a negyvenöt olimpiai sportág szövetségeit érinti. Ezeket, annak megfelelően, hogy a következő két olimpiai ciklusban milyen eredményesség várható a sportolóiktól, öt különböző kategóriába sorolták. Az elérhető támogatási összegek maximuma pedig annak megfelelően változik, minél magasabbra került valaki a piramisban. A besorolásban nagy súlyt kapott a szövetségek „önbevallása”. Nem félnek attól, hogy valaki blöffölt a valódi reményeinél sokkal fényesebb eredményeket beígérve?

Még miniszterelnöki főtanácsadó voltam, amikor a KSF tapasztalatait elkezdtem vizsgálni. Ennek a vizsgálatnak az eredményeit ismerve Schmidt Gábor helyettes államtitkár úrral és a kollégákkal dolgoztuk ki az új Nemzeti Versenysport-fejlesztési Programot. A legfontosabb változás talán nem is a besorolási rendszer, hanem az, hogy immár nem tizenhat plusz nyolc sportágat szólít meg, hanem valamennyi olimpiai sportág képviselőit. Szerettünk volna egy nyomon követhető rendszert arról, hogy az állami támogatásokat ki milyen hatékonysággal használja fel. Ennek érdekében állítottuk fel az indikátorrendszerünket, az általuk válaszul megküldött anyagot közösen kiértékeltük velük, és így alakultak ki a kategóriák.

Ha most akad is egy-két sportág, amelyet alul- vagy felülbecsültünk, néhány éven belül helyreáll a rend, mindenki a helyére kerül, és a korábbinál sokkal igazságosabb elosztás alakul ki. Aki túlteljesít, az tud felfelé lépni, aki pedig az önmaga által leírt elvárásokat nem éri el, lefelé mozdul majd el. Amit államtitkárként garantálhatok, az az, hogy a programot rendszeresen ellenőrizzük, gazdasági és sportszakmai szempontok mentén is, úgy is, hogy kimegyünk a helyszínekre, így aztán senki sem kényelmesedhet bele a helyzetébe.

Mit gondol, miben mérhető, hogy egy sportállamtitkár jól végzi-e a dolgát? A négyéves ciklus végén elért olimpiai kvóták, esetleg az érmek számában? Hogy hány vb- és Eb-címet nyerünk a regnálása alatt? Vagy az igazolt sportolók számának növekedésében? 

Nem szeretek egyes szám első személyben beszélni erről, mert én is csak egy ember vagyok itt, akinek talán a felelősség legnagyobb részét vállalnia kell, de mégiscsak egy csapatról beszélünk a helyettes államtitkártól kezdve a fotósig. Hogy miben mérhető, hogy a mi csapatunk sikeres-e? Azt kívánom, hogy 2024-ben az olimpián nyerjünk nagyon sok érmet, szárnyaljunk túl minden elvárást! De ha mi ettől itt azt gondolnánk, hogy jó sportállamtitkárságot hoztunk össze, önámítás lenne. Elvégre az olimpián sikeres sportolóink túlnyomó többsége nem a ciklusunkra eső bő két évben fejlődött akkorát, hogy aranyra érdemes legyen.

Egy el sem kezdődött kosaraskarrier

Lassan egy éve, hogy megalakult az új, a Honvédelmi Minisztérium alá tartozó sportállamtitkárság a vezetésével. Mielőtt ennek a szűk egy évnek a tapasztalataival foglalkoznánk, érdekelne, mégis milyen út vezetett az ön számára idáig? Mert sem az államtitkári szék, sem az előtte betöltött miniszterelnöki főtanácsadói pozíciója nem az a fajta megbízás, amibe az emberek úgy kerülnének, hogy tinédzser fejjel megálmodják maguknak, ezt szeretnék csinálni.

Ehhez picit vissza kell mennünk az időben. Gyerekként hét éven keresztül úsztam, két évig vízilabdáztam, majd ezt követte a kosárlabdázás. A szüleimtől eleve olyan nevelést kaptam, amelynek a sport az egyik alapja volt. Jó darabig azt gondoltam, hogy profi kosárlabdázó lesz belőlem. Fél évvel az érettségi előtt válaszút elé kerültem, az egyik élvonalbeli klub profi szerződést ajánlott, a szüleim viszont szintén hoztak egy döntést, ez pedig arról szólt, hogy nem állhatok profinak, azt akarták, hogy egyetemre menjek inkább.

Olyan volt, mintha öt perc alatt kellett volna újraterveznem mindent. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, elgondolhatja, 17 és fél éves koromig abban a hitben voltam, hogy sportoló leszek, és ez az álom szertefoszlott. Kavarogtak a gondolataim. Milyen irányba menjek tovább, milyen egyetem legyen? Két ok miatt döntöttem a jog mellett: a humán tárgyak alapvetően jobban mentek, mint a reál, a másik pedig az volt, hogy a nővérem már odajárt, negyedéves volt, és tudtuk, ha felvesznek, egy évet együtt töltünk majd az egyetemen, ami biztonságérzetet adott.

Nem volt opció a lázadás a szülői akarattal szemben?

Nem. Olyan családból jövök, hogy ez eszembe sem jutott.

A tradíciókövető családokban is eljön előbb-utóbb egy olyan generáció, egy olyan gyermek, aki másként akarja élni az életét.

Akkor sem. Bíztam a szüleim döntésében. Azt gondoltam, többet tudnak az életről, mint én tudhatok 17 és fél éves fejjel. Mindvégig nagy szeretetben, gondoskodva neveltek, tudtam, hogy a legjobbat akarják nekem, még akkor is, ha nem voltam boldog attól, hogy így döntöttek. Teljes trauma volt, egy lelki törés, minden rossz, amit egy tinédzserkorú fiú megélhet. A baráti társaságom jó része sportoló volt, az is maradt, többen egész magasra jutottak a sportkarrierükben, amit nem mindig volt könnyű külső szemlélőként megélni. Sokszor frocliztam is édesanyámat és édesapámat is, hogy dönthettek volna másképp.

Miként keveredett végül vissza a sporthoz?

Tanultam polgárjogot, büntetőjogot, mindenfélét, egyetemistaként minden jogterületben el kell mélyedned valamelyest. Az egyetem elvégzését követően ügyvédjelöltként elsősorban gazdasági büntetőjoggal foglalkoztam, de éreztem, hogy a büntetőjog nem lesz nekem való, egyszerűen a lelkivilágomtól távol áll. Ezért aztán próbáltam olyan ügyek felé fordulni, amelyeknek volt sportvonatkozásuk. 2008 márciusa hozta el az áttörést, amikor Schmitt Pál akkori MOB-elnök felkért, legyek az olimpiai bizottság jogi igazgatója. Mivel tizenhat éves koromig tényleg minden szabadidőmben a sportpályák környékén voltam, ez végre egy olyan lehetőségnek tűnt, ami igazán tetszett.

Örültem, hogy a jogi pályát végre hivatalosan is kombinálhatom a sporttal. A 2010-es országgyűlési választásokat követően a MOB-ból igazi csúcsirányítási szerv lett, a jogi hátterének az előkészítésében részt vehettem Molnár Zoltán akkori főtitkárral. Aztán jött Borkai Zsolt időszaka, és annak a tizenkét fős stábnak a jó része, amellyel a MOB-irodán dolgoztunk, különböző okokból szétszéledt. Egy nagy nemzetközi irodához kerültem, majd mikor 2014-ben megszületett Luca lányunk, és Katica, a feleségem (Kovács Katalin, háromszoros olimpiai bajnok kajakos – a szerk. megjegyzése) úgy döntött, szeretné folytatni a sportolói karrierjét, át kellett alakítanunk az életünket.

Egy idő után a konkrét képviselet mellett egyre több tanácsadói megbízás is érkezett, ezek között pedig volt olyan, ahol a jogi és a sportszakmai véleményemet egyaránt kikérték. Magam sem gondoltam viszont, hogy ebből az következik majd, hogy 2020 decemberétől  hivatalos minőségben a miniszterelnök sportügyi tanácsadója leszek. Mindenesetre megtisztelőnek gondoltam a felkérést. Olyannyira, hogy életemben először azzal hívtam fel utána a szüleimet – akkor még édesapa is élt –, hogy megköszönjem, amiért anno erre az útra tereltek. Lám, jól döntöttek.

Elégtétel volt a sorstól a kihagyott profi kosárszerződésért?

Sokkal inkább egy lehetőség arra, hogy alázatos munkával szolgáljam az általam nagyra tartott sportot és annak valamennyi szereplőjét. Mindenkit, aki aktív mozgással tesz önmagáért és a környezetéért. Kár lett volna azon töprengenem, milyen sportkarrier várhatott volna rám, és azért valamit vissza kell-e adjon a sors. Nem biztos, hogy olyan nagyon sokra vittem volna. Ezen kár polemizálni.

Futás után születnek a legjobb döntések

A munka mellett belefér az aktív sportélet? Nehezen látom, hogy államtitkárként leegyezteti a haverokkal, hogy minden héten csütörtökön 14 órakor kosaraznak a Honvéd-sporttelepen.

Nem, ez valóban nem fér bele. Egyébként szeptemberig próbáltam háttérbe szorítani a sportot, de ez nem volt jó út. Nem lett belőlem élsportoló, de még így is, egyetemistaként is, ha heti négyszer-ötször nem végeztem valami testmozgást, rosszul éreztem magamat. Ez a mai napig igaz, egyszerűen nem jó a közérzetem nélküle. Nyilván, amikor idekerültünk, az első hónapokban vitt a lendület, arra pedig nem jutott már idő, hogy sportolási lehetőségeket is szervezzek. Nagyon szeretek például teniszezni, de a heti egy fix időpont sem akart összejönni.

Szeptember elején jött el az a pont, amikor azt mondtam, ezt nem lehet tovább így csinálni. És – meggyőződésem, kedves uram – ezt mindenkinek ki kellene próbálni: jött az új szenvedély, a futás. A futás, ami azért jó, mert itt senkihez nem kell alkalmazkodni, amint felszabadul egy órám, felhúzom a futócipőm, elindulok akár az államtitkárságtól, futok egy darabig, aztán vissza. Még február közepén a Magyar Honvédség 175. születésnapja alkalmából Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter úr meghívására csatlakoztam a 175 kilométeres kampányhoz, 4 fős csapatokban kellett teljesíteni a távot, én végül egyedül összegyűjtöttem 175 kilométert április 7-éig. Kikapcsol, szellemileg felfrissít, kifutom magamból a stresszt. És egyébként még jobb döntéseket is tudok utána hozni. Szóval a futás egy jó dolog. Amíg az egészségem engedi, futok, úszom – és ez tökéletesen jó most így.

Mi a helyzet a sporteseményekkel? Munkájából fakadóan rengeteg mérkőzésen kell ott lennie. Van az embernek ilyenkor kedve még önszántából is meccsre menni a családdal?

Államtitkárként nem lenne elegáns, ha most bármilyen csapatot vagy sportágat kiemelnék, de a mellébeszélést sem szeretem. Nyilván ott az a három sport, amit versenyszerűen űztem, ahonnét egyébként sok barátom is van: régebben rendszeresen jártunk is úszóversenyekre, vízilabda- vagy épp kosármeccsekre. Azt gondolom, a futball népszerűségét nagyrészt az adja, hogy sokaknak van a sporthoz köthető saját élménye, ha más nem, egy adott kötény az iskolaudvaron.

Nekem az úszómedence partja és a kosárpálya mellett van meg ez az élményem – és az az érzetem, értem is, mi történik a pályán. Egyébként most a közelgő atlétikai világbajnokság jutott eszembe a kérdés közben. Azt nem hagynám ki, akkor sem, ha nem lenne feladatom az eseményen. A másik pedig a labdarúgás. Szeretem átélni azt az élményt, amikor 60 ezer magyar együtt szurkol.

Csalódott lenne, ha mindössze ez az egy ciklus jutna önnek a sportállamtitkárság élén?

Mielőtt idekerültem, volt egy nagyon rendezett életem, amihez bármikor kész vagyok visszatérni. Az államtitkári megbízatásom számomra – és ez nem egy jól kitalált szlogen – szolgálat. Addig csinálom, amíg erre a szolgálatra igény van. Hiszek abban, hogy az összes kollégám ugyanezzel a szemlélettel dolgozik.  

(Borítókép: Schmidt Ádám. Fotó: Németh Kata / Index)