Ott ettünk kolbászt, ahol más éhgyomorral is ücsörögne

Gary Lineker klasszikusát a legtöbb drukker betéve tudja: „a futball olyan játék, amit 22-en játszanak 90 percen át, és a végén mindig a németek nyernek.”

Nos, a 22 és a 90 nagyjából stimmel, de az utóbbi években a nagy világversenyeken ritkábban hozott euforikus pillanatokat a Nationalelf játékosainak és szurkolóinak a lefújás pillanata. Ahogy a 2018-as oroszországi, úgy a tavalyi katari vb-n is a csoportkör volt a végállomás, a pandémia miatt egy évvel elhalasztott, végül 2021 nyarán megrendezett Eb-n pedig a nyolcaddöntőben búcsúztak Thomas Müllerék, Lineker örömére épp Angliával szemben maradtak alul (0–2). Igaz, már az is egyértelműen jelezte, hogy valami nem az igazi, hogy a müncheni csoportmérkőzésen a magyar válogatott kétszer is vezetett előbb Szalai Ádám, majd Schäfer András révén, a végén pedig a németek húzták az időt, hogy maradjon a nekik kedvező iksz (2–2).

Ezt hűen tükrözi az is, hogy a bő 80 millió lakosú ország labdarúgó-szövetsége, a DFB 25 ezer klubot és 7 millió tagot foglal magában, amivel a világ legnagyobb szervezete. Nem csoda, hogy már az idei, Essenben tartott Germany Travel Mart (GTM) szakmai vásáron kiemelt téma volt a jövő évi Eb, amely június 14-én a müncheni megnyitóval kezdődik, egy hónapra rá, július 14-én pedig a berlini fináléval ér véget.

Idegenforgalmi ugródeszka az Eb-helyszíneknek

Tíz rendező város fogadja a 24 résztvevő országot, az 51 mérkőzésre pedig összesen 2,8 millió jegy találhat gazdára. A GTM-en Petra Hedorfer, a Német Turisztikai Hivatal (DZT) igazgatótanácsának elnöke előrebocsátotta: kiemelt figyelmet kapnak az Eb-helyszínek, éppen ezért tudatosan készülnek arra, hogy a stadionok falain túl az adott régióhoz, tájegységhez kapcsolódó turisztikai kínálat is reflektorfénybe kerüljön. Vagyis a jövő évi futballtorna a már említett

1. Berlin és
2. München mellett
3. Frankfurt,
4. Stuttgart,
5. Köln,
6. Düsseldorf,
7. Dortmund,
8. Gelsenkirchen,
9. Lipcse és
10. Hamburg

számára nem pusztán sportesemény, hanem idegenforgalmi ugródeszka is lesz egyben. A modern futballarénákból kilépő sportturistáknak ízelítőt adnának a természeti kincsekből, az épített örökségből, a pezsgő városi életből éppúgy, mint a kortárs művészetekből.

A Bundesliga-szezon hajrájában látogattunk el a GTM keretében egy Ruhr-vidéki, futballfókuszú tanulmányútra, amelynek része volt a Schalke 04 és a Borussia Dortmund otthonának bebarangolása, akárcsak a szintén Dortmundban működő Német Futball Múzeum felkeresése. A két ősi rivális olyannyira ki nem állhatja egymást, hogy a szimpatizánsok ki sem mondják a másik klub nevét. Az mégis közös bennük, hogy a 2022–2023-es idény rossz emlék marad: a BVB az utolsó fordulóban, azon belül is a 89. perc után veszítette el a bajnoki címet a Bayern Münchennel szemben. A Schalke kiesése ugyancsak a zárókörben dőlt el: a Hertha társaságában mennek a kék-fehérek a Bundesliga II-be. (A Stuttgart a Hamburggal vív osztályozót, amelynek első felvonását 3–0-ra megnyerte, s ezzel fél lábbal már meg is ragadt az élvonalban.)

Van élet a Gazprom után

Aki azt hiszi, hogy az összes topligás klub mindennapjait tejjel-mézzel folyó Kánaán jellemzi, az erősen téved, van élet a Paris Saint Germainre vagy a Manchester Cityre jellemző, közel-keleti milliárdokkal táplált luxuson túl is. Például a Schalke stadionjába, a 62 273 férőhelyes Veltins Arénába toppanva az első felismerés az, hogy úgy ragad a cipőnk talpa a padlóhoz, mintha rágóba léptünk volna. Pedig erről szó sincs: vasárnap érkeztünk, de a létesítményt csak hétfőn rohanja meg a takarítóbrigád, így a klub megspórolja a hétvégi bérpótlék kifizetését a bajnoki mérkőzés után. Smucigság lenne? Szerintük inkább felelős gazdálkodás. Amikor arról érdeklődtünk „kékvérű” idegenvezetőnknél, hogy mekkora rést ütött a Schalke költségvetésének pajzsán a korábbi névadó főszponzor, a Gazprom távozása, láthatóan nem örült a kérdésnek.

A 2001-ben átadott, 191 millió euróból épült stadion ma is extra: kitolható belőle a futballpálya, behúzható a teteje, a fény- és hangtechnika inkább idéz egy multifunkciós rendezvényközpontot, mint egy sportkomplexumot.

Amikor a klub magyar játékosairól érdeklődtünk, általános megdöbbenésünkre kalauzunk nemcsak Szalai Ádámra („Szoloj”) emlékezett, hanem Hajnal Tamás és Szollár Krisztián neve is mondott neki valamit. Holott Hajnal büszke lehet a Bundesliga-karrierjére, de az még közel sem Gelsenkirchenben robbant be, Szollár viszont csak epizodista volt, jobbára a tartalékcsapatban számítottak a szolgálataira.

A már említett Hajnal Tamás nemcsak a Schalke, hanem a nagy rivális Dortmund mezét is magára ölthette. Igaz, a kettő között állt a belga Sint-Truidense, a Kaiserslautern és a Karlsruhe alkalmazásában is az 59-szeres válogatott középpályás, aki ma már a Ferencváros sportigazgatója.

Inni és focizni tudnak

A Ruhr-vidéki ősellenségeket közúton is csak 35 kilométer választja el egymástól, mégis két külön világ. A Dortmundnál nemcsak az 1997-es Bajnokok Ligája-trófeára, a nyolc Bundesliga-bajnoki címet jelző salátástálra és az öt kupagyőzelemre büszkék, hanem arra is, hogy

A rivális védelmében megjegyezzük azért: ez nagyjából arányos a stadion kapacitásával, elvégre a Signal Iduna Parkba 81 365-en férnek be. Ez a szám nemzetközi mérkőzéseken alig haladja meg a 66 ezret, a különbség abból adódik, hogy az európai szövetség, az UEFA nem engedi a Németország-szerte rendkívül népszerű állóhelyes szektorokat. Márpedig ebben a kategóriában a dortmundi B-közép, a Die Gelbe Wand, vagyis a sárga fal verhetetlen: több mint 25 ezer szurkoló ugrál egyszerre a kapu mögött a hazai meccseken. Az idei utolsó fordulóra hiába rendelt be 120 ezer sört a dortmundi vezérkar, a Mainz elleni 2–2 után legfeljebb bánatukban ihattak, hiszen a Bayern fordított, és nyert Kölnben (1–2).

Currywurst a kispadon

Ezek után mondhatnánk, hogy Dortmundban nincs kolbászból a kerítés, a kispad viszont még lehet. Vezetett VIP-túránk részeként ugyanis ott ebédeltünk, ahol a mérkőzéseken a szakmai stáb foglal helyet, méghozzá currywurstot és sört.

amikor Helmut Rahn és társai 3–2-re verik az Aranycsapatot, amely már a 8. percben vezetett Puskás Ferenc és Czibor Zoltán révén, ráadásul a csoportkörben 8–3-as csapást mértek a mieink az NSZK-ra. Ez már történelem, de a németek a női focira is büszkék, ne felejtsük el azonban, hogy az újkori sikerek egyik főszereplője, Marozsán Dzseniffer is félig magyar.

(Borítókép: Gyöngyösi Balázs / Index)