Hibáztam! – elmulasztott óvás miatt mond le a Kékszalagon második helyezett csapat vezetője

Európa legnagyobb tókerülő vitorlásversenyét, a Kékszalagot idén a gyenge szeles körülmények között a Fifty-Fifty 12 óra 24 perces 47 másodperces idővel nyerte meg, pedig a közel 160 kilométeres táv döntő részén jelentős hátrányban volt az élen egymással csatázó, a vezetést egymástól éppen elragadó triótól: a Prospex-Delta, az RSM és a Process Solutions legénységétől.

A címvédő Fifty-Fifty közvetlen a hajrában, Tihanynál előzte meg az addig harmadik és második helyen vitorlázó egységeket, míg az addig vezető Prospex-Deltát közvetlenül a befutó előtti 100 méteren érte utol. Így az 56. Kékszalag minden idők legszorosabb, legizgalmasabb befutójával zárult.

Lichtenberger Attila ötödik éve vezeti a csapatot, feladata a működési feltételek biztosítása, az arculat, az imázs menedzselése, alakítása.

„A mostani döntésem következményeként felelősséget kell vállaljak, és elsősorban azért, mert házon belül, Kaiser Kristóf kormányossal együtt a kisebbségi álláspontot képviseltük, és úgy döntöttünk, hogy bár a Fifty-Fifty nyilvánvaló szabálytalanságot vétett, mégsem élünk óvással. A célba érkezésünk után hajnali egy órakor merült fel az óvás lehetősége, de mi azon a véleményen voltunk, hogy a meccset a pályán kell lejátszani, márpedig a célba nem mi értünk be elsőként. Amikor vesztes fél ilyen esetben a szabályokba kapaszkodik, az mindig egyfajta rossz érzetet szül a kívülállókban. Mi pedig nagyon nem szerettünk volna ilyen előzményeket követően a dobogóra lépni, hogy a díjátadón taps helyett majd esetleg kifütyüljenek.”

A csapatvezető hozzátette: a csapattagokon túl felelősséggel tartozik a szponzorok és a szimpatizánsok felé is, akikben szintén joggal merül fel a kérdés, hogy miért nem óvott, amikor a szabályok szerint erre lehetősége lett volna, és az ellenfél igazolhatóan szabálytalan volt.

Kiemelte: ez a mostani lépése nem arra irányul, hogy utólag próbálna bármit módosítani a pályán elért végeredményen, azt lezártnak tekintik, inkább úgy érzi, tartozik ezzel a Prospex-Delta tág közösségének, benne azokkal a vitorlázó csapattagokkal, akik között akad olyan, aki 20-25 éve űzi ezt a sportágat, és akiket megfosztott a Kékszalag-győzelemtől. Amit kárpótolni képtelenség.

De mégis mi volt az a vétség, amit a sorozatban háromszor, összesen már ötször Kékszalag-győztes Fifty-Fifty elkövetett?

Mentőmellény viselése kötelező, a sisaké ajánlott 

Lichtenberger Attila rövid szabályismertetőjében elmondta: a szövetség versenyrendszerében érvényes általános szabályokon belül a különböző hajóosztályok további szigorításokkal élhetnek, de a végső döntés a Magyar Vitorlás Szövetségé – mint a verseny kiírójáé. Így történt ez az abszolút elsőségért harcoló katamaránoknál is, ahol a csapatvezetők a Kékszalag versenykiírásáról és a kapcsolódó versenyutasítás rájuk vonatkozó tartalmáról előre egyeztettek és döntöttek, tehát ez a katamaránversenyzők demokratikus, kollektív döntésén alapul. Ezt a Magyar Vitorlás Szövetség szentesítette, innentől kezdve ez szentírás, amelynek betartatása elsődlegesen a verseny lebonyolítójának lenne feladata.

Az elmúlt évekkel ellentétben azonban senki nem számolt azzal, hogy az idei versenyen a szélcsendes kánikulában, az árnyéktól megfosztott csapattagok mit élnek át ezekben a mentőmellényekben úgy, hogy közben komoly fizikai munkát végeznek. A Fifty-Fifty tagjai között azonban volt több olyan, aki a mentőmellény viselésére vonatkozó szabályt nem tartotta be.

A Delta-Prospex csapatvezetője kihangsúlyozta: adott esetben nem az a kérdés, hogy az 50 másodperces hátrányuk ledolgozható lett volna vagy sem, amennyiben a rivális tagjai mentőmellényt viselnek, mert ennek a szabálynak az alkalmazása nem mérlegelés kérdése, és ezt a szövetség illetékesei még az óvási időn belül meg is erősítették. Azt pedig vélhetően senki nem tudja kiszámolni, hogy ez méterben vagy másodpercben mit jelentett egy ilyen szoros befutónál, de van azonban ennek egy sokkal emberibb oldala is.

„A Kékszalagot öt nappal megelőző Fehér Szalagon még hűvösebb volt az idő, ellentétben csütörtökkel, amikor a kánikulai hőséggel is meg kellett küzdeniük a hajón lévőknek. A mi csapatunknál rendkívül szenvedtek a protektoros mentőmellények viselésében, rekkenő hőség volt. A kormányosunk is sokszor panaszkodott, hogy »elfüstöl«, és sokszor kérte, hogy öntsék le vízzel, miközben kormányozza a hajót, mert a pulzusórája is jelezte, hogy valami nincs rendben. A csapat azonban így is tartotta magát a szabályokhoz, és így küzdötte végig a közel 13 órás versenyt. Talán szemléletesebb a példa, ha úgy mondom, nagyon nem mindegy, hogy pólóban állok ki a tűző napra nyáron, vagy vastag mellényben. Garantált, hogy mindenki megérzi a különbséget, még akkor is, ha közben semmilyen fizikai aktivitást nem végez, itt azonban sok srác 140–170 közötti pulzustartományban dolgozik a hajón. Hogy ez jelenthet versenyhátrányt a Fifty-Fiftyhez képest, akik úgy döntöttek, hogy könnyítenek magukon, és nem terhelik ennyire a szervezetüket? Egy ilyen szoros befutónál, ahol 12 óra vitorlázás és napon aszalódás után gyorsan kell döntéseket hozni, robbanékonyan dolgozni nem percekig, hanem akár egy órán keresztül? A válasz erre egyértelmű…”

Lichtenberger Attila azt sajnálja leginkább, hogy pont egy olyan Kékszalagon történt meg ez, amelyre évek óta nem volt példa: három hajó versengett végig egymással a győzelemért úgy, hogy mindhárom jelnél, Balatonkenesén, Siófokon és Keszthelyen más volt éppen elöl.

„Gyönyörű, rég nem látott, igazán klasszikus küzdelem volt, mindhárom csapat döntött jól és rosszul, használta ki saját előnyeit vagy éppen az ellenfél hibáit, a változó széljárás mellett óriási csata zajlott a vízen.”

A csapatvezető az emberi oldalban bízott, és azt szembeállította a profizmussal

A csapatvezető kiemelte: „az lenne az egyik, amire szeretnénk felhívni a figyelmet, és változtatást elérni a jövőre vonatkozóan, hogy a versenyrendezőnek és a zsűrinek igenis legyen kötelessége vagy legalább igénye hivatalból proaktívan eljárni annak érdekében, hogy a kizárásra okot adó, objektív szabályokat betartassa, és biztosítsa a verseny tisztaságát”.

Mert ezekről a szabálytalanságokról a versenyrendezőségnek tudomása volt, mégsem lépett fel ez ellen, ilyenformán pedig minden szabály relativizálódik, ami egy olyan nagy presztízsű technikai versenynél, mint a Kékszalag, rendkívül veszélyes dolog. Ez szerintem amúgy is a versenyrendező és a zsűri saját érdeke lenne, hiszen a saját szabályrendszerének a védelme is ezt diktálja. Így lehet komolyan venni ezt a versenyt.

Lichtenberger Attila felidézte: a túraversenyen a rajt előtt mindenki magával foglalkozik, a saját feladataira koncentrál, nincs idő, alkalom és lehetőség sem, hogy mások hiányosságaival törődjön, a sokoldalas versenykiírásnak éppen melyik részét ki szegi meg. Hozzátette: amennyiben mégis lenne erre kapacitás, akkor is lehetetlenség lett volna a végig jelentős, a keszthelyi jelnél körülbelül két óra hátrányban lévő Fifty-Fiftynél kiszúrni ezt a szabályszegést, miként sötétedés után, 21.40 körül, amikor éppen a balatonfüredi kikötő előtt csatáztak egymással fej fej mellett a győzelemért.

„Amennyiben rivális nem óv, és a versenyrendező, a zsűri sem veszi észre, hiszen értelemszerű, hogy nem lehet ott több mint ötszáz hajó mellett a hetven kilométer hosszú és öt kilométer széles pályán, akkor még mindig ott vannak azok a fotók és videók, amiket százas, de inkább ezres nagyságrendben készítenek a verseny alatt, és mindenki számára teljesen világos, egyértelmű a szabálysértés. Jó lenne eljutni odáig, hogy ez elegendő bizonyíték legyen egy versenybírói eljáráshoz, a szabályok betartatásához és adott esetben a büntetéshez. Ebben az esetben a szabályoknak megfelelően lehetne győztest hirdetni.”

Több időablak van ehhez nyitva, avatott be a részletekbe a csapatvezető, attól függően, hogy melyik csapat hány óra alatt teljesítette a távot. Ez a csütörtök 21 óra 40 perc magasságában befutott Prospex-Delta esetében péntek reggel 9-ig volt nyitva, miközben a Kékszalag limitideje szombat reggel 9 óra volt. Tehát a hajnali egykor tudomásra jutott szabálytalanságról a fáradt csapat csak a hajnali órákban tudott egyeztetni és dönteni arról, hogy a reggeli határidőig élnek-e óvással, vagy sem.

„Kormányosunkkal, Kaiser Kristóffal az utóbbi mellett döntöttünk a rendelkezésre álló szűkös időablakban. Érdemes lenne megfontolni az óvási időt is minimum a verseny végéig kitolni azok számára is, akik az elsők között érkeznek célba.”

Hozzátette: dobogósként először a kormányost kellett a partra vinniük nyilatkozni, a médiát kiszolgálni, és hiába kellett csak a közelbe, a füredi hajógyári kikötőbe menniük, mire oda végül beértek, a hajót leszerelték, már elmúlt éjfél. A csapat tagjai az egész napos fárasztó verseny után csak hajnalban kerültek ágyba, ekkor látta meg egyikük a Kékszalagról készített felvételeken azt, hogy a címvédő Fifty-Fifty bizony szabálytalan volt a verseny túlnyomó részében.

„Reggel, az óvási határidő lejárta előtt ismét visszatértünk a témára. A hajónk legénységének öt tagja támogatta az óvást, ketten ellene voltak, miként én is, egyiküket pedig nem értük el. Itt hibáztam csapatvezetőként, hogy bíztam az emberi oldalban, és azt szembeállítottam a profizmussal. Nem így akartuk mi eldönteni a versenyt, nem úgy akarunk Kékszalagot nyerni, hogy másodikként kióvjuk az elsőt, noha nyilvánvalóan szabálytalan volt, és óvás esetén a kizárás automatikus. Ez a versenyrendezőség dolga lenne. Titkon bíztam abban, hogy óvás nélkül a versenyrendezőség azért hivatalból kivizsgálja az esetet, illetve ezt a helyzetet jeleztem a Fifty-Fifty kormányosának is, mert kíváncsiak voltunk, hogy miként reagál erre sokszoros nyertesként. Főleg a sportemberi oldalról… Ő végül némi mérlegelés után úgy döntött, hogy zsebre teszi a győzelmet. Óvás hiányában természetesen ezzel együtt kell élnünk. Négy győzelem után egy ilyen cselekedet gigászi sportemberi magasságba emelte volna a Fifty-Fiftyt, de inkább a szabálytalan ötödik mellett döntöttek.”

Lichtenberger Attila hangsúlyozta: „Ha egy évben öt verseny van, és ez az egyik, akkor gondolkodás nélkül óvunk. De amikor csak egy ilyen verseny van egy évben, akkor ennek a kérdésnek más a súlya, pláne ilyen nyilvánosság előtt.”

Az igazi hibát azonban mégis én követtem el azzal, hogy Kaiser Kristóffal, a csapatvezető társammal és a hajó kormányosával, aki a versenyt követő szűk időablakban rendkívül kimerült volt, hiszen óriásit csatázott, a csapatakarattal szembehelyezkedve nem nyújtottam be az óvást, és ezért a felelősséget és a következményeket felvállalva lépek hátra, a rideg profizmus és az egy csepp emberség vékony mezsgyéje között az utóbbi irányt választva, amiért itt is újra a csalódott csapattagok, a szponzorok és a szimpatizánsaink elnézését kérem.

(Borítókép: Tövissi Bence / Index)