Rozsnyói Katalin: Az életben is mindig az édes dolgok érdekeltek, a száraz nem én vagyok

Minden bizonnyal nemcsak a sportbarátok tudják Rozsnyói Katalinról, hogy versenyzőként több mint egy évtizeden át volt tagja a válogatottnak, az 1968-as, mexikóvárosi olimpián pedig K–2 500 méteren Pfeffer Anna párjaként ezüstérmes lett. Újabb évtized elteltével edzőként dolgozott a sportágban, ahol az utánpótlásban kezdett, de a maximalizmusra törekvő, a szakmai újításokra fogékony, azokon saját szája íze szerint csavarni is képes, férje, Fábián László kivételes meglátásaival, tanácsaival rendre megtámogatott tréner gyors átmenettel érkezett meg tanítványaival a felnőttek közé. Házassága tovább erősítette kapcsolatát a sporttal, azon belül még inkább szeretett sportágával: Fábián László, a magyar kajaksport Öcsi bácsija, 1956-ban, Melbourne-ben Urányi Jánossal – K–2 10 000 méteren – a magyar kajak-kenu első olimpiai sikerét érte el. Rozsnyói Katalin versenyzői 11 olimpiai érmet szereztek, világbajnokságon és Európa-bajnokságon összesen több mint 150 (!) alkalommal léptek dobogóra.

Az idén – november 20-án, öt nappal névnapja előtt – 82. születésnapját ünneplő Rozsnyói Katalint már tavaly karácsony előtt is megkerestük kérésünkkel, hogy álljon rendelkezésre egy nagyinterjúra, amelyre némi udvarlás után mondott igent. Kisebb betegsége azonban közbeszólt, az első, majd a második időpontot is lemondta, az időből így kicsúsztunk. Nem úgy ezúttal, és pár körös, gyors egyeztetést követően sikerült megtalálni a megfelelő helyszínt és időpontot is.

„Kati nénit bármikor szeretettel látjuk vendégül” – kaptuk azonnal a választ a Magyar Kajak-Kenu Szövetségből, tekintve, hogy interjúalanyunk a sportág Latorca utcai főhadiszállását javasolta a beszélgetés helyszínének.

A szövetség székházába a megbeszélt időpont előtt érkeztünk ugyan, mégis lehetetlen volt megelőzni az autóval egyedül érkező mesteredzőt, akit – tekintve a pár nappal korábbi jeles személyes alkalmakra – virággal fogadott volt tanítványa, az olimpiai ezüstérmes Pauman Dániel, az MKKSZ módszertani központjának operatív vezetője. A sportági relikviák között helyet foglalva nagy vonalakban vázoltuk interjúalanyunknak a beszélgetés kereteit.

„Jézus, Mária! Egészen az elejéről indítunk, érdekel ez bárkit? Tényleg nincs jobb dolga, ennyire ráér? Mert sokáig itt leszünk, ha ezekről mind mesélek. Szeretek beszélni” – mondta az edzőnő, majd kezdetét vette az időutazás.

Szemelvények a 3,5 órás beszélgetésből.

Akit az állatok és a növények hidegen hagynak, arról meglesz a véleménye

„Az anyukám tökéletes volt. Szorgalmas, szókimondó ember. Varrónőként dolgozott otthon, és a közelben lakó rokonok segítségével egyedül nevelt fel. Nagyon sok időt töltöttem el a nagynénémmel és a nagybátyámmal, az unokatestvéreimmel pedig, miután egyke vagyok, testvéri kötelék alakult ki. Tízéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Apukámról addig sem volt túl sok emlékem, onnantól kezdve aztán igazából semmi, megszűnt vele a kapcsolatom, pedig a közelben élt. Egyszer indultam el meglátogatni, de pont nem volt otthon, a második feleségével meg nem volt miről beszélnünk. Talán villanyszerelő volt a foglalkozása, de ebben sem vagyok biztos. Amikor Mónival voltam várandós, és egyszer orvosi vizsgálaton jártam, elsétáltam mellettük a kórházban, mint két idegen. Onnantól kezdve úgy voltam ezzel, hogy nekem nincs is apám. A temetésére azért elmentem, anyunak viszont nem engedtem, Móni kísért el. De milyen furcsa az élet, a közelmúltban találtam meg és olvastam el azokat a leveleket, amiket apukám katonaként írt anyukámnak, és olyan szép levelek voltak, olyan szépeket írt, amiket csak azok tudnak, akik nagyon szeretik egymást, és nagy köztük az összhang. Mint amiket nekem írt Öcsi a müncheni olimpiáról, hogy mennyire hiányzok, csak rám gondol, meg ilyen szépek… Felkavaró volt, hogy a szüleim életében is volt ilyen időszak, de én ebből semmit nem láttam közöttük, semmit nem éreztem, és én sem kaptam meg gyerekként.”

„Óbudán nőttem fel, Aquincum közelében, Kaszásdűlőnél, a Kazal utcában, ami akkor vidékies környék volt. Nem voltunk tehetősek, de anyukám varrónőként mindig előteremtette azt, amire éppen szükségünk volt. Ruhát meg nem kellett venni, mindent megvarrt, nadrágot, szoknyát, de még kabátot is. Rengeteg ruhám volt, az akkori lehetőségekhez képest különösen. Már iskolásként szerettem gyakran váltani a ruháimat, ami jellemző rám a mai napig. A konyhakertben pedig eleve sok mindent magunk termeltünk, ami akkoriban természetes volt. Állandóan segítettem neki a kertben, amit kellett, még gyümölcsfánk is volt, és kisállatok is mindig körbevettek. Volt nyulam, kacsáim, a nagynénikémnél lovak, tehenek. Nekik földjük is volt a közelben, gabonát, kukoricát termesztettek. A nagybátyám egyszer ráültetett a lóra még gyerekként, hogy majd az hazavisz. Vitt is, de nem állt meg a mi házunk előtt, hiába akartam megállítani, ment tovább a megszokott útján a saját istállója felé. Nem féltem, de picit azért megijedtem, hogy akkor most mi lesz. Az istálló gerendáján aztán megkapaszkodtam, amikor odaértünk, a ló bement a helyére, én meg leugrottam, és hazamentem. A növények és az állatok szeretete egész életemre elkísért, a könyvek mellett persze, és tart a mai napig. Ezt én is örököltem, ahogy aztán örökül is hagyom a lányomnak és az unokámnak.”

„Öcsinek viszont a szülei nem engedték meg gyerekként, hogy állat legyen a háznál, pedig nagyon szerette volna. Mellettem ezt is megkapta az élettől. Gyakori visszatérő képem róla, hogy az egyik kutyát a mellkasán látom, a másikat a hóna alatt öleli éppen, a harmadik meg vágyódó szemekkel néz rá, hogy hová fér még oda hozzá. Mert nálam meg nem volt kérdés, hogy mindig voltak, vannak és lesznek kutyák, most például négy van. Sokszor fogadtam be kóborló állatokat, még azon az áron is, hogy nagyon megvisel, amikor el kell válnom tőlük az élet rendjének megfelelően… A kertben vagy a házban állandóan találni növényt, ami gondozást igényel. A mai napig szenvedélyesen ültetem a hajtásokat, pedig már régen nincs helyük, nem férnek, sokszor már nincs is kinek elajándékoznom. Ezek nálam nagyon fontos dolgok, mert például akkor is ezekből indulok ki, amikor meg akarok ismerni egy embert. Legelőbb azt nézem meg, ha alkalmam nyílik rá, hogyan viszonyul az állatokhoz, növényekhez. Hogy beszél róluk, érez irántuk valamit, észreveszi őket egyáltalán maga körül? Az állatot megsimogatja, van hozzá egy kedves szava, a növényt, ha száraznak látja, meglocsolja, keres neki világosabb vagy éppen árnyékosabb helyet? Igaz a mondás, hogy aki a virágot szereti… Bár nálam ez általánosítva a növényekre, valamint az állatokra is igaz. Akit ezek a dolgok hidegen hagynak, attól én emberként sem sokat várok, és meglesz róla a véleményem.”

„Hirtelenebbek, nyersebbek, de éppen ezért őszintébbek is a reakcióik, és ez nálam működött”

„Az iskolában kíváncsi, érdeklődő tanuló voltam, sok mindennel le lehetett kötni a figyelmemet, de ezenfelül is sokat olvastam. Sok könyvem a mai napig megvan, sőt tankönyvem is, nem engedem kidobni őket. Bedobozolva vannak valahol a garázsban, bár azt már nem tudom, hogy pontosan hol, olyan sokszor lettek átpakolva az évek során innen oda. Leginkább a történelem érdekelt már akkor is, de most is szeretem. A magyart olvastam leginkább, de a világtörténelem is foglalkoztatott, valamiért onnan a franciát éreztem magamhoz a legközelebbinek. Érdekes ilyen irányítottságú emberként megélni olyan fontos történelmi eseményeket, mint a világháború és az 1956-os forradalom, de előbbinél még nagyon gyerek voltam, így halvány emlékeim sincsenek, és szerencsére Óbuda is távol esett a nagyobb eseményektől. Így volt ez ’56-ban is. Ide leginkább csak a hírek jutottak el, sokszor késéssel és már eltorzulva, de a környék életére csak közvetve volt hatással. Azért a forradalomról már van élő emlékem is. A Császár uszodából jöttem haza éppen a társaimmal edzésről, ahová úszni jártam, a fiúk közül páran vízilabdázni is, és a Margit hídhoz mentünk a HÉV-végállomáshoz, akkor ugyanis még csak addig ment. Láttuk a hídon Pestről a Batthyány tér felé tartó tüntető tömegeket, táblákkal, hangoskodva, ami fiatalként nagyon megfogott minket, de azért nem annyira, hogy velük tartsunk. Később, amikor már lecsendesedett minden, anyukámmal elmentünk megnézni a szétlőtt Pestet. Villamos nem járt, a Margit hídon gyalogoltunk át a városba. Bennem az égő könyvek hagyták a legmélyebb nyomot. Nagyon szeretem a könyveket, sajnáltam őket.”

„Ez volt az az időszak, hogy odataláltam a rendszeres sporthoz, a vízitelepre és a kajakhoz. Nem volt iskola, valamivel el kellett tölteni az időt, és addig is megfordultunk a közeli Dunánál, akkor azonban még gyakrabban. Az elején nekem a sportot az jelentette a testnevelésórákon túl, hogy az utcában fociztam a fiúkkal. Mert kellett otthon segíteni anyunak, és olvasni is szerettem, de valahogy állandóan úgy alakult a nap, hogy valami mozgás is lett benne. Mert valaminek mindig történnie kellett velem. Soha nem unatkoztam, nem is tudtam sokáig tétlenül ülni a fenekemen, és olyan nagyon keresnem sem kellett magamnak elfoglaltságot, mert mindig akadt valahol valami. A fiúk befogadtak maguk közé társnak, és ez egészen addig jól működött részükről és részemről is, amíg el nem jött a kamaszkor. A barátság akkor is megmaradt, csak a focikban már nem vettem részt. Érdekes, hogy a fiúkkal valahogy mindig is jobban megértettem magam. Gyerekként a kortársaimmal, később már a sportban, de akár a családtagjaim között is, a fiúkkal, férfiakkal jobban megtaláltam a hangot. Hirtelenebbek, nyersebbek, de éppen ezért őszintébbek is a reakcióik, és ez nálam működött. Talán ezért nem is volt soha olyan barátnőm, akivel minden jót-rosszat megosztottam volna az életemből. A fiúk viszont, akik körülvettek, mellettem voltak, mindig vigyáztak rám, utcán, buliban. Ez a támogatás különösen igaz aztán Öcsire, akire már akkor is számíthattam, amikor még csak sporttársak voltunk, nem férj és feleség.”

„Az iskolában nagyon szerettem a testnevelésórákat, és abban az időben tanultam meg úszni is. Először viszont mégis egy csapatsportágban próbáltam ki magam. Anyukámmal felültünk a HÉV-re, és elmentünk Békásra egy kézilabdaedzésre. Nálam idősebb lányok edzettek éppen, de az edző megkérdezte: lenne-e kedvem beállni? Nem kellett kétszer mondani, még úgy sem, hogy én azért nem voltam kimondottan erős alkatú még felnőttként sem, nemhogy kamaszként. Némelyik lány egy fejjel magasabb volt. A sok focizásnak köszönhetően a labdaérzékem viszont jó volt, rögtön sikerélmény is megadatott. Egyszer a nálam nagyobb lány nem tudta elkapni a labdát, én viszont a hóna alatt elszaladtam és elkaptam, ez a pillanat nagyon megmaradt bennem. A kézilabda viszont aztán itt mégis véget ért számomra, mert az edzést a kerítés mellől figyelemmel kísérő anyukámnak nem tetszett, hogy olyan gorombák a lányok. Tényleg azok voltak. Anyu nem engedett többet, én meg elfogadtam a döntését. Mint mindig és bármiben. Miért tettem volna akkor másként? Nem akaratoskodtam, hogy márpedig én megyek. Mentem inkább máshova: a Dunához játszani, kavicsot dobálni. Akkor láttam kajakozókat, ami nagyon megtetszett, a vizet pedig amúgy is szerettem. Anyu három hónapig azt sem tudta, hogy hová megyek, mit csinálok. Az iskola még szünetelt, nehezen indult újra az élet, valamivel el kellett töltsük az időnket, le kellett kössük az energiánkat. Az Építőkbe kezdtem el rendszeresen lejárni, mentük a szigetköröket, mert hamar kint találtuk magunkat a nagy vízen, ami nem okozott gondot, jól úsztam. De nem volt szimpatikus az edző, a legrosszabb hajót kaptam meg, lyuk is volt rajta, és hiába dolgoztam rajta, legközelebb nem azt kaptam, hanem megint egy rosszat, és kezdhettem elölről a javítgatást. A gyerekekkel is sokszor gorombán bánt, edzés után pedig nemcsak a saját hajómat mosatta el velem, hanem másét is.”

Érezte másoktól az irigységet, hogy kiváltságos helyen dolgozik és külföldre jár

„Az elején a kajakozás részemről még nem szólt az élsportról, a válogatottról, nemzetközi sikerekről. Annál is inkább, mert az engem egyedül nevelő anyukámat kellett – és akartam is – segíteni anyagilag. Az elemi után ipari iskolába mentem, hetente háromszor jártam a technikusi levelezőre, és közben dolgoztam az Autókernél a Kerepesi úton, az autókat, de még az alkatrészeket is vizsgáztattam, ellenőriztem. Ebből az időszakból annyit vittem magammal az életemre, hogy utána mindig én választottam ki és vettem az autónkat. A második évben kitudódott az iskolában, hogy rendszeresen járok sportolni, és ezt nem vették jó néven, sokkal szigorúbbak lettek velem. Addig kitűnő tanuló voltam, az elemi után a technikumban is, onnantól kicsit azért romlott az átlagom. Az Építőkből már serdülő bajnokként igazoltam a Dózsába, ami több szempontból tűnt jó választásnak. Egyrészt közelebb volt az otthonunkhoz, másrészt a közeg is szimpatikusabb volt.”

„Dózsás sportolóként aztán a Belügyben kaptam sportállást, ami válogatottként már úgy nézett ki, hogy reggel a Sportcsarnokban jelentkeztünk másfél órás edzésre más sportágak képviselőivel együtt. Futottunk, úsztunk tanmedencében, ott már volt konditermi edzés is, utána pedig ment mindenki dolgozni. Én a Szent István körútra, a BM pénzügyi osztályára, ahol 10–14 óra között négy órában adminisztrációs feladatok vártak rám. Bejárásom volt az irattárba is, érdeklődő, kíváncsi fiatalként izgalmasnak tűnt akkor ilyen közegben lenni. 1961-ben, szinte még ifistaként a válogatott tagjaként utazhattam Lengyelországba, Poznanba versenyre, de akkor ezt az egészet, mármint a sportot, legalábbis azt a részét, amit mi csináltunk, jóval kisebb felhajtás vette körül, mint manapság. Nekünk meg valahogy természetes volt, jött magától, megyünk versenyre, a hazaiakra itthon, a nemzetközire pedig külföldre. Éreztem másoktól egy kis irigységet, hogy kiváltságos helyen, a BM-ben dolgozok, sportolóként pedig külföldre járok, ami azért akkor az átlagemberek számára elég korlátozottan adatott meg itthon, de az irigyek azt már nem akarták látni, hogy milyen sok munka van amögött, amíg valaki elért odáig.”

„Nem tudatosan, inkább a precizitásom miatt, de nagyon korán elkezdtem edzésnaplót vezetni. Naplót különben a mai napig írok, napi rendszerességgel, de már évek óta nem az edzéseket írom bele, csak a velem történt dolgokat. Ami hasznos is, mert cukorbetegként a reggeli adatokat vezetnem kell, de jó tudni azt is, hogy éppen mikor fájt a lábam, vagy így tudom pontosan visszaidézni, mikor merre jártam házon kívül, és ott mit csináltam. Ide írom azt is, hogy ki jött a családból megköszönteni a születésnapomra, hogy koccintsunk egy pohárka vörösborral vagy pezsgővel. Kizárólag édessel, mert abban sem szeretem a szárazat. Az életben is mindig az édes dolgok érdekeltek, a száraz, az nem én vagyok. Ezeket a naplókat is megtartottam az évek során, és ahogyan a könyveket, ezeket sem engedtem kidobni, pedig már tényleg nagyon sok helyet foglalnak el. Majd kidobják, ha már nem leszek… De addig nem halok meg, amíg olyan pogácsát nem sütök, mint az anyukám! Az utóbbi években már volt rá lehetőségem, hogy próbálkozzak, de még nem jött össze egyszer sem. Sőt, a legtöbbször nagyon messze jártam tőle, bár azért volt már olyan is, amire azt mondtam: na, ez már szinte olyan! Aztán másnapra az is úgy megkeményedett, hogy a kutyáké lett, és még őket is megsajnáltam, bocsánatot kértem tőlük, hogy ilyet adok nekik. Bezzeg a keresztlányomé, na az övé sokkal jobb lett, mint nekem bármelyik pogácsám. Talán egy picivel több só, és akkor nekem tökéletes. Talán majd legközelebb összejön, de én is teszek még rá kísérletet.”

Páros társa azt mondta, soha többet nem ül hajóba. Egy óra múlva életük pályáját menték

„Legnagyobb sikeremet versenyzőként Pfeffer Annával értem el, amiben az a különleges, hogy a parton és a vízen sem igazán találtuk meg a hangot, nem is beszéltünk egymással. A párosba azonban így is összekerültünk, ami viszont meg adta magát: a válogatón ő lett az első, mögötte én a második. Nagyon furcsa párost alkottunk, az alkatunk és az evezési stílusunk is teljesen más volt. Amikor először eveztünk együtt, akkor méterek után már beborultunk a vízbe, majd átöltözés után is csak evickéltünk valahogy. A hajóba annak ellenére én lettem a hátsó beülőbe téve, hogy könnyebb voltam, a mozgásom pedig dinamikusabb. Mégis Pfefi lett a sztrók, és nekem kellett volna lekövetnem az ő mozgását. Ennek, valamint a mexikóvárosi olimpián velünk történtek ismeretében az ezüstéremmel még magunkat is megleptük. Szakmai hibát követtünk el, hogy azon az oxigénhiányos magaslaton is ugyanolyan edzésritmust akartunk követni, mint itthon. Pfefinek gyenge volt a rajtja, azt gyakoroltuk, hogy jöjjön velem. Én persze kilőttem, és amikor már szinte utolért az erőteljes húzásaival, mert a fizikuma, felépítése mellette szólt, szemben az én 53 kilogrammommal, akkor letettem a lapátot. Jöjjön a következő rajt. Így mindig ott maradt motivációként a levegőben, hogy nem ért utol engem, akinél ugye az olimpiai távon, ötszáz méteren jobb. Elérkezett az egyes döntő, Pfefi kilőtt, ami addig nem volt a taktikája, mert a táv második felében gyűrte le inkább a mezőnyt. Akkor viszont erre nem volt módja, mert fél távig sem ért el, és borult. Csalódottan ült az öltözőben, hogy soha többet nem ül kajakba, amivel aztán engem is elbizonytalanított. Egy óra múlva volt a páros döntőnk. Borzasztó pillanatok voltak, amíg valahogy annyira rendezni tudtuk magunkat, hogy legalább a rajthoz beálljunk. Ott viszont életünk pályáját mentük, és kikaptunk ugyan a keletnémetektől, de a szovjeteket először és utoljára megelőztük. Mondjuk, többet már alkalmunk sem lett volna, mert párost utána nem mentünk többet.”

„Az ötvenéves jubileumon többedmagunkkal az akkori magyar csapatból elutazhattunk Mexikóba. Akkor már bőséges edzői tapasztalattal a hátam mögött elmondtam Pfefinek, hogy kint mit rontottak el nála, és más edzést követve egyesben nyert volna. Kőbán Ritával az 1994-es vébén én ugyanazon a pályán győztem. Hogy milyen prémiumot kaptunk az olimpiai ezüstéremért, azt most inkább el sem árulom, köszönőviszonyban sincs a maiak elismerésével. De tudja, mennyit lehetett nyerni Ráckevén az ötezer méteres bajnoki címmel? Nyolcszáz forintot! És tudja, mekkora pénz volt az akkoriban? Amennyiből megvehettük volna a tűzifát egész télre! Mondtam is anyukámnak, hogy akkor ez rendben, ezzel tervezhet, azon a távon az állóképeségemnek köszönhetően favorit voltam. Erre fel mi történt, pont Pfefivel ütköztünk nagy igyekezetünkben, én vízbe borultam, ő meg kiállt. Így olyanok versenghettek a győztesnek járó nyolcszáz forintos prémiumért, akik maximum a harmadik helyért mehettek volna, ha mi ketten végig versenyben maradunk. Így maradtam le erről a prémiumról, és kellett máshogy megoldást találni a téli tüzelőre.”

Versenyzőként megkérdezte tőle az edzője, mi legyen aznap a penzum

Körülbelül két óra elteltével a beszélgetést rövid intermezzo szakította meg, Pauman Dániel tért vissza egy pohár vízzel a kezében.

„Fogadok, hogy egy kortyot nem ivott még Kati néni, amióta itt van… A motorosban is képes volt annyira csak az edzésre koncentrálni, hogy a magával hozott, amúgy már eleve bontott fél üveg kis tonikjából sem fogyott semmi, még negyven fokban sem. Kati néni, tessék inni!” – szólt a figyelmeztetés, amit Rozsnyói Katalin hálálkodó mosolyok kíséretében fogadott, majd táskájára mutatott, amelyben ott várakozott sorára egy kis üveg mentes víz. Mindhiába… Pár kortyot követően Rozsnyói Katalin azzal a lendülettel folytatta a válaszadást, ahogyan abbahagyta.

„Nem volt számomra teljesen ismeretlen és új feladat az edzősködés, előfordult már versenyző koromban is, hogy az edző az edzés elején tőlem kérdezte meg, hogy aznap mit csináljunk. Valami véna tehát már akkor pislákolhatott bennem, ha így adtak és kíváncsiak voltak a véleményemre. A versenyzést, mondjuk, még így is nehéz volt elengedni. A szülés után vissza is tértem, van olyan kép, ahol dobogón állok, és Móni már ott van a lábamnál. Csak olyan edzésmunkát végeztem, mint szülés előtt, pedig akkor azt már nem lett volna szabad, másra lett volna szükségem. Elszakadt a vállizmom, így már nem volt értelme tovább húzni. Akkor kezdtem el a Testnevelési Főiskolát, és kerültem a Dózsához immár sportállásban edzőnek.”

„Egész fiatal gyerekeket kaptam az első csoportomba, és miután a fiúknál nagyon jó edző dolgozott, kizárásos alapon maradt a másik csapat, kizárólag lányokkal. Nekem akkor még eszembe sem jutott, hogy akár velük, akár mással egyszer majd felnőtt szinten érjek el nagy nemzetközi sikereket. Csak őket szerettem volna megtanítani kajakozni, jól kajakozni, és nyerni. Nekem jól jött, hogy a sok feladat elterelje a figyelmet a fizikai fájdalomról és a versenyzői időszak lezárásával járó lelkiről. Nagyon szép emlékeim vannak abból az időszakból, különösen azok, amikor edzőtáborba mentünk, ahol az edzés mellett a gyerekes csibészkedés is állandó, bár nem tervezett program volt. Öcsi nagyon sokat segített nekem, szakmailag az edzésmunkában adott jó tanácsokat, és emberileg is mindig kiállt mellettem, amikor nézetkülönbségem adódott vagy konfrontálódtam. Utóbbinál nem helyettem intézkedett, de mindig elmondta a véleményét, meglátásait, és biztatott, hogy védjem meg magamat, az igazamat. Ezek aztán az utána következő időszakban is jellemzőek maradtak ránk, edzőként és emberként is tudtam, hogy számíthatok rá.”

„Mészáros Erika volt az első azok közül, akik fiatalon nálam kezdtek el evezni, majd később felnőtt szinten is sikeresek voltak. Már középiskolás volt, amikor egy iskolai toborzóm után lejött a telepre. Milyen furcsa, én is 14 évesen kezdtem kajakozni, ő is, tehát lehetett sportkarriert csinálni még úgy is, hogy az általános iskola után vágtunk bele. Ez már jó ideje elképzelhetetlen, tízévesek versenyekre járnak. Erikának megvolt az alkata, hogy sikeres és eredményes kajakozó váljon belőle, de a hajó igazán akkor indult meg alatta, amikor a napi egy edzésről kettőre váltottunk. Ehhez iskolaváltásra is szükség volt, nekem meg az addig szabad délelőttjeim onnantól munkával teltek. Viszont meglett az eredménye, ifiként már a felnőttekkel vette fel a versenyt. Nem adtam le a csapatot, vittem tovább, és velük értem oda a felnőttek közé, már edzőként. Erika húszévesen kétszeres világbajnoknak mondhatta magát, karrierje csúcspontjaként pedig tagja volt a barcelonai olimpián győztes négyesnek. Onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy felnőtt vonalon dolgozok tovább. A fiatalabb csoportokat más kollégák kapták, akiknek munkáját figyeltem és segítettem, nekem viszont mindig voltak felnőtt kajakozóim. Ők aztán jöttek-mentek, én viszont soha senkit nem hívtam. Mindig a versenyzők kerestek meg engem, hogy jönnének, csatlakoznának a csoportomhoz. Sokáig női kajakozókat edzettem, néha fiú kenusokat – Athén előtt szegény Ludasi Robi betegsége idején a kérésére még Kolonics Gyurit és Kozmann Gyurit –, mert hasonló tempóval mennek, így edzésen jól össze tudnak dolgozni, képesek egymást húzni. Mondjuk, nem a kiemelkedő női kajakozókat, mert Ritát, Katit, Natasát azért nem verték meg a fiú kenusok. A pekingi olimpia után aztán már férfi kajakozókra koncentráltam, és teljesen másfajta közegben dolgozhattam. Pályafutásom alatt velük történt meg először, hogy közvetlen a verseny előtt lementem hozzájuk a stéghez, ami nem volt jellemző rám azelőtt, de azután sem. Az a londoni puszim viszont ezüstérmet ért a fiúknak és nekem is.”

Edzői intelmek és jó tanácsok az utódoknak: legyenek megértőek a versenyzőik irányában, de ne tutujgassák őket

Rozsnyói Katalin 2005-ben kiérdemelte a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) edzői életműdíját, a magyar edzők közül elsőként, a nemzetközi szervezet 2018-ban edzői életműdíjat is megszavazott számára. Itthon a már említett díjai mellett 2012-ben Papp László Budapest Sportdíjban, 2013-ban, Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) Nők Sportjáért Életműdíjban, 2022-ben a Magyar Sportújságírók Szövetsége életműdíjában részesült, miután 2001 és 2006 között hatszor volt az év edzője a szervezetnél.

Rozsnyói Katalin az 1994-es világbajnokságot követően, amelyet fizikailag és emberileg is nagyon megterhelő időszak előzött meg rengeteg lemondással, munkával és edzőtáborral, kérte nyugdíjazását. A sportágtól viszont nem tudott elszakadni, rövid átmenettel ismét a motorosban találta magát, és Kőbán Rita 1996-os, atlantai olimpián elért sikerét követően még hosszabb és eredményesebb edzői korszak vette kezdetét. Legeredményesebb versenyzői közül hosszabb-rövidebb ideig irányította Mészáros Erika, Kőbán Rita, Dónusz Éva, Czigány Kinga, Mednyánszky Szilvia, Kovács Katalin, Dékány Kinga, Szabó Szilvia, Viski Erzsébet, Bóta Kinga, Benedek Dalma, Fazekas-Zur Krisztina, Dusev-Janics Natasa, Paksy Tímea, Patyi Melinda, Keresztesi Alexandra, Kozák Danuta, Szabó Gabriella és Takács Tamara edzéseit, majd legnagyobb sikerei után éles kanyarral a férfi szakágra váltva az ő szakmai útmutatásait követve lett olimpiai ezüstérmes Londonban a Kammerer Zoltán, Tóth Dávid, Kulifai Tamás, Pauman Dániel alkotta négyes. De mai napig élő a kapcsolata több olyan volt versenyzőjével, aki gyerekként lapátolt nála, csak nem lett belőle élsportoló, mégis tudnak egymásról, és munkájuk révén, amiben csak tudnak, Kati néni rendelkezésére állnak. A mesteredző Kiss Anikó és Kovács Krisztina nevét emelte ki közülük.

Rozsnyói Katalint arra kértük, hogy az eredményekben kivételesen gazdag – mindeközben viharos munkakapcsolatoktól sem mentes – edzői karrierjének csúcskorszakából rendhagyó módon, a múltidézés korábban már többször és több helyen is megidézett pillanatai helyett ezúttal inkább arra adjon útmutatást, leginkább a fiatal vagy pályakezdő trénerek számára, hogy mentorként milyen tanácsokkal, szakmai útravalóval látná el őket.

• „Legyenek megértőek a versenyzőik irányában, de közben vigyázzanak arra, hogy ne tutujgassák őket.”
• „Csapattagjaik között ne tegyenek különbséget. Maximum gondolatban, vagy úgy, hogy a csapat már ne legyen fültanúja, amikor az amúgy látható különbségre felhívja az adott versenyző figyelmét.”
• „Ne utánozzon kollégát. Legyen nyitva a szeme, de mindig a maga útját járja, és edzőként saját magát értékelje és formálja az eredmények ismeretében.”
• „Ha tévedett, akkor ismerje fel és be magának, mert nem kell azt más tudomására hozni, magát ne hülyézze le nyilvánosan. Inkább annak ismeretében korrigáljon, hogy legközelebb ilyen ne történjen vele.”
• „Ha valami jól sikerült, akkor ne kiabálja magát a nyilvánosság elé, ne ünnepeltesse magát, fogadja el azt a munkája természetes velejárójának. Egy edző mindig ott legyen, ahol kell, ahol neki dolga van, és ne ott, ahol szerepelhet.”
• „A parton verseny közben se szerepeljen. Ne kiabáljon, ne rohangáljon, a versenyzők a vízen úgysem hallják. Éppen ezért jellemzően csak az kiabál, aki belülről nem élhette át ezt.”
• „Folyamatosan vegye a mintákat, elsősorban saját versenyzőiről, de az ellenfelekről is, ki hogyan, milyen technikával evez, hogy a sportágunknál maradjak. És ezek elemzésével keresse a javításra váró pontokat, akár csak részleteket is, mert lehet, hogy az hiányzik majd legközelebb a nagy egészhez.”
• „Legyen szeme, hogy a sportági sajátosságokat meglássa a sportolóban. Van-e adottsága, fogékonysága a sportágra, mire viheti az alkati adottságait figyelembe véve? Nálunk a kar- és lábhossz, az ülőmagasság a legfontosabb szempont.”
• „A fizikai adottságok mellett legalább annyira fontos az, hogy milyen versenyzőtípus valaki. Milyen alázatosan közelít a munkához? Milyen célok mozgatják? Hogyan reagál sikerre vagy éppen a kudarcra?”
• „Soha ne feledje el, egy edző az utat, a korlátokat tudja mutatni a versenyzőnek, fizikailag és mentálisan tudja őt felkészíteni, de a munkát mindig a sportoló végzi el. Éppen ezért az edző soha ne helyezze magát a sportoló elé.”

Számára az utca átlagemberétől kapott visszajelzés a karrier igazi fokmérője

Rozsnyói Katalinnak utolsó edzői korszakában sztrókot kapott férje ápolása jelentett pluszfeladatot a mindennapokban hat és fél éven át. Fábián László 2018. augusztus 10-én hunyt el. Az edzőnő azt az embert veszítette el, akivel közel öt évtizeden át alkotott egy párt, de az ismeretségük jóval korábbról, még gyerekként datálódott. Rozsnyói Katalin napjait mostanság a kutyáival való foglalkozás tölti ki, és a „kicsi kert is mindig sok munkával jár”, miként a lakásban lévő szobanövények gondozása is. Szeret és rendszeresen jár vásárolni, gyakran kötöget, a délutáni és esti programot pedig általában a tévénézés jelenti, több sorozat is leköti a figyelmét. Az edzőnőt mai napig gyakran hívják el eseményekre, rendezvényekre, azokon aztán hangulattól függően igyekszik személyesen megjelenni. A sukorói Kovács Katalin Nemzeti Kajak-Kenu Akadémia októberi átadójára is hívták, oda viszont nem ment el, mert túl nagynak érezte a felhajtást. Pedig nagyon kíváncsi a modern létesítményre, és ha volt tanítványa, a névadó és egyben elnök szívesen látja őt egy szürke hétköznapon is, akkor ott a helye. A síelés is évtizedek óta rendszeresen visszatérő program Rozsnyói Katalin életében, és amikor egészségi állapota engedi, akkor ma is hagyja magát rábeszélni. A mostani szezonban unokájával készül.

„Ez azért már mennyiségben és tempóban sem az a síelés, mint régen, de kikapcsolódásnak tökéletes. Sokszor inkább csak leülök, nézem az embereket, hallgatom őket, ami úgy is szórakoztat, hogy nem értem a nyelvüket, csak a mimikát látom, és próbálok következtetni a témára vagy arra, hogy milyen maga az ember, milyen lehet a kapcsolata azzal, akivel éppen beszél.”

Rozsnyói Katalin a Magyar Olimpiai Bizottság meghívásának eleget téve, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség munkatársainak a szervezésében és kíséretében ott lehetett a párizsi ötkarikás játékok sportági versenyein, ami ugyan ismerős volt számára, ellentétben a közeggel.

„Mert a szurkolók között a lelátón voltam egy olimpián, ahol én még korábban soha nem jártam. Mit is kerestem volna ott? Versenyzőként és edzőként nekem a vízen, a stégen, a hajótárolóban volt a helyem. Furcsa is volt, mert valahol otthonos volt számomra az egész, közben pedig mégsem. Épp megérkeztünk, elfoglaltuk a helyünket a lelátón, próbáltam bemérni magunkat, hol is vagyunk, mi történik éppen körülöttünk, két sorral előttünk ketten máris heves integetésbe kezdtek felém. A korábbi válogatott kajakozó, jelenleg edző Wohner Kriszti volt az a felnőtt lánya társaságában. Mindjárt otthonosabban éreztem magam magyarok között, még úgy is, hogy Kriszta nem nálam evezett. Aztán sorra jöttek a futamok, mindenki őrjöngött körülöttem, én meg csak ültem ott fapofával, és végig azt néztem: ki milyen stílusban, technikával evez, milyen taktikával versenyez. Mondjuk, a hajrá száz méterénél ez már nem volt könnyű, mert mindenki felpattant, úgy szurkolt tovább. Én sem maradhattam ülve, de sokszor el kellett toljam az előttem lévőket, hogy kilássak még közöttük a pályán történtekre. Még abban a közegben sem tudtam kibújni a bőrömből, edző maradtam. A magyar csapat aranyérmet most nem szerzett, de a négy ezüst és a három bronz azért nálam annak a jele, hogy volt munka és van erő a maiakban.”

„Sokszor felismernek az utcán, vásárlás közben, kedvesen kérdeznek, hogy vagyok, mivel telnek a napjaim, mit szólok ehhez vagy ahhoz az eredményhez. Hízelgő számomra, hogy teljesen ismeretlen emberekből, akikről tényleg fogalmam sincs, hogy kicsodák, ilyen érzéseket váltok ki a mai napig: valósággal ragyog a szemük, örülnek nekem. Számomra leginkább ez a karrierem, a mögöttem hagyott évek fokmérője. Az állami elismerés régen messze nem érte el a mai szintet, amiért minden sporttársammal együtt hálával és köszönettel tartozunk, azok a versenyzők, akikkel a legnagyobb sikereket elértem, ők pedig vagy keresnek, vagy nem, de mégis az ismeretlenektől kapott visszajelzések után tudatosul leginkább bennem: csak sikerült valami maradandót alkotni, sokaknak örömet okozni. Érdekes, különleges út adatott meg számomra a sportban, a kajakban. Kevés ember jut ilyen élethelyzetbe, hogy ennyire megtalálja magát egy hivatásban. Kiváltságosnak érzem magam miatta.”

(Borítókép: Fábiánné Rozsnyói Katalin 2024. november 26-án. Fotó: Kaszás Tamás / Index)