Kétszeres paralimpiai bajnokunk legszebb versenyélményeit az épek között élhette át

A szigetvári születésű sportoló három paralimpián vett részt, mindegyiken szerzett érmet – összesen nyolcnál tart –, 2021-ben Tokióban, 2024-ben pedig Párizsban 100 méter hátúszásban aranyérmes lett. A közel sem mellékesen világbajnok és Európa-bajnok úszó azt követően látogatott el szerkesztőségünkbe, hogy decemberre végzett az iskolai kötelezettségeivel, de még azt megelőzően láthattuk őt vendégül, hogy ismét kezdetét vette volna számára az úszókra különösen jellemző megfeszített munkarend.

Várakozó állásponton: több kérdés vár válaszra

„A párizsi paralimpiát követően még nem voltam medencében. Volt egy félreérthető nyilatkozatom az aranyérem, a címvédésem után, hogy egy kicsit most pihenni szeretnék, amit sokan úgy értelmeztek, hogy mostantól az úszás a második helyre szorul az életemben a tanulás, a civil életre való felkészülés mögött, viszont az élsportolónak kijáró anyagi elismerésekre közben meg igényt tartok. Ez viszont egyáltalán nem igaz! Továbbra is a sporté a prioritás az életemben, abszolút a 2028-as, Los Angeles-i játékok vannak a fókuszban, de pont annak érdekében éreztem azt, hogy valami másra van most szükségem, hogy ott ismételten a legjobb legyek, és aranyérmet szerezzek.”

Pap Bianka kiemelte: 11 éve elsősorban az úszás tölti ki az életét, minden mást annak rendel alá, most viszont elérkezett arra a pontra, hogy a napi teljesítménykényszerből visszavegyen. Párizs után fizikailag és lelkileg is szüksége volt egy hosszabb kihagyásra, ami aztán ősszel meg is történt. Arról azonban, hogy még mindig tart, már nem ő tehet, hanem az élet.

Edzőjének, Szabó Álmosnak a csapatához igazi nagyágyú, a kétszeres olimpiai bajnok Milák Kristóf csatlakozott, de ezzel kapcsolatban még sok a kiegyenesítésre váró kérdőjel. A csapattagok, továbbá a versenyzők és az edzők, valamint a közös projektben érintett klubok (Vasas és Bp. Honvéd) között zajlanak az egyeztetések – változó intenzitással, így hatékonysággal.

„A tervezés fázisa van sok tekintetben, én pedig várakozó állásponton vagyok egyelőre. Mást nem is tehetnék. Szárazföldi, konditermi edzéseket már végzek, de lassan tényleg jó lenne visszatérni a munkához a medencében is.”

Ott viszont ugyancsak újfajta irányt készül venni a paralimpiai bajnok, méghozzá több okból.

„Párizsban beláttam, hogy az a program, amit én úszok, hogy egyszerre készülök, majd versenyzek háton, gyorson és vegyesen, az már sok. Már nekem is, de azt azért kiemelném ezen a ponton, hogy ehhez hasonlóan tartalmas menüt rajtam kívül más már nem úszott idén. Nálunk is a specialisták veszik át a főszerepet, mint az épeknél, és leteszik a voksukat oda, ahol a legjobbak. Nálam ez a száz méter hát, és az aktuális versenyprogram függvénye lehet a jövőt tekintve, hogy a kétszáz vegyest vagy a négyszáz gyorst tartjuk-e meg éppen. Emellett az is átgondolást érdemel, hogy a tíz évvel ezelőtti énemhez képest több regenerációt építsünk be a heti műsorba. Nem a munkán akarok spórolni, pont azt szeretném megtartani ilyen színvonalon, de a testem már jelzett, hogy egy szabadnap a héten nem elég. Akár edzőtáborban is becsülettel leúszom a penzumot, de őszintén szólva péntek délutántól már nem esik jól.”

Pap Bianka szerint a specialisták színre lépése a parasportban – nemcsak az úszóknál, hanem más sportágakban is – egy folyamatosan fejlődő tendencia eredménye, ami szerinte a 2008-as, pekingi időszaktól kezdve vett komolyabb lendületet. A különösebb anyagi forrásokat akkor még mellőző parasport akkor mozdult el a profi élsport irányába. Az időeredményeket illetően pedig ami náluk általánosságban Londonban még érmes helyezést ért, az most Párizsban még döntős részvételt sem biztos. És az abszolút favoritok, a kimondottan aranyesélyesek egy-egy versenyszámban már korábban is megvoltak ugyan, hangsúlyozta az úszó, őket évről évre többen képesek megszorongatni, ezzel párhuzamosan pedig emelkedik az éremért csatába indulók létszáma, miként azoké is, akik számára a döntős részvétel lehet a reális célkitűzés. Röviden: minden tekintetben nő a mezőny létszáma és egyben színvonala is.

„A sportolót az emlékezetes edzések és versenyek építik”

A Vasas versenyzője úgy érzi: parasportolóként európai viszonyokat tekintve is kimagasló körülmények között készülhet a Duna Arénában – miként válogatott társai is szerte az országban –, klubszinten pedig megbecsülik, és az állami ösztöndíjjal kiegészülve anyagilag is olyan stabil a helyzete, amely lehetővé teszi, hogy kizárólag az úszással és a tanulással foglalkozzon. Ne kelljen egyéb bevételi forrásokat keresnie, ami a parasportban a múltat tekintve azért nem így volt. Bár azzal tisztában van, ezeket a lehetőségeket ő is az eredménysorával érdemelte ki – továbbá azzal, hogy a sport mellett a tanulást sem hanyagolja el –, mert mondjuk: „egy Eb-bronzéremmel a tarsolyban ezt az életszínvonalat nem engedhetném meg magamnak”.

„Amellett, hogy az úszás és az egyetemi szintű tanulás működik együtt, a sok párhuzam mellett azt is meg kellett tapasztaljam, hogy még jót is tesz az egyik a másiknak. A legnagyobb hasonlóság mindenekelőtt az, hogy rendkívül időigényesek. De komolyra fordítva, sokszor edzésen és tanulás közben sem tudom, hol is járok valójában, hogyan lesz ebből bármi, miért is akartam én ezt az egészet. Csak teszem bele a munkát, az energiát kifulladásig. Aztán a verseny és a vizsga előtt meg jön a drukk, akár még a hányással is járó, ájulásközeli stresszhelyzet. Így volt ez a száz méter hát előtt Tokióban, de még Párizsban is, majd a legutóbbi vizsgám előtt is, római jogból. Amikor viszont kell, akkor összeáll a kép mindkettőben. A fő számomban aranyérmeket nyertem, a vizsgára meg ötöst kaptam.”

Az integrációban is érez változást, méghozzá az évek múlásával pozitív irányba, de szerinte itt azért lehetne további lépéseket is tenni.

„A nagyközönség már tudja és várja, hogy az olimpia után jön a paralimpia, és jóval kisebb ugyan a felhajtás, azért mégis kitart a figyelem. Egyéb eseményeinken aztán ez már nem így van. Pár tévés megjelenés jut csupán közvetlen a verseny után, néhány cikk, az is többnyire a szaksajtóban. Pedig az integrált nemzetközi versenyek esetében ez még biztosított lenne. A kajak-kenusokat tudom mondani, ahol az ép számok között rendeznek parafutamokat, nálunk, úszásban viszont nincs ilyen. Nehezíti, hogy itt külön szervezet rendezi ezeket a világeseményeket, és több a versenyzőnk, versenyszámunk is, de akár az olimpiai, paralimpiai mintára párnapos csúszással mégis kivitelezhető lehetne szerintem, ami aztán újabb lökést adhatna a parasportnak.”

Az integrációt más szempontból is fontosnak tartja az úszó. Pap Bianka úgy fogalmazott: paralimpiai sikerei mellett sportolóként a legszebb versenyélményeit épek között élhette át. És még nem is feltétlenül mindig a győzelem, éremszerzés után.

„Jó dolog, ha egy parasportolóval már mai szinten és mélységben foglalkoznak, de biztosan nem szabad valakit emiatt túlpátyolgatni. Kevesen vagyunk, akár versenyeken is, de edzéseken végképp, sokszor nincs csapat, így igazából nincsenek csapattagok sem, akik inspirálnak, húznak minket. Márpedig a sportolót az emlékezetes edzések és versenyek építik. Korosztályos úszóként ranglistaelsőként vagy -másodikként az épek közötti versenyzés a legszebb emlékeim közé tartozik, de már akkor felhívták a figyelmemet, így készültem rá, hogy a fogyatékosságom miatt idővel egyre hátrébb szorulok. Ez így is történt, a rajtnál, a fordulóknál én nem tudtam olyan hatékonyan dolgozni a lábammal. De én ettől függetlenül a mai napig imádok az épekkel együtt versenyezni, és az ob-n például hiába rendeznek parafutamokat, inkább indulok az épek között, és leszek akár csak B döntős, mint a páremberes mezőnyben, ahol favorit vagyok, újabb, sokadik aranyérmet gyűjtsek. Különösebb megerőltetés nélkül. Kell a motiváció, kellenek az ingerek, azok visznek előre, attól leszek még jobb, több úszóként.”

Pap Bianka ezzel kapcsolatban kiemelte, parasportolóként kétszer-háromszor annyi energiára és munkára van szükségük, ha tartani akarják a tempót, mert ugyanaz az edzésmunka, ugyanazzal a ráfordított idővel kevés lenne hiányosságaik korrigálására.

„Nekem például a lábam azért lett a kortársaimhoz és a súlyomhoz képest erősebb, mert a lábtempót egy lábbal kellett hoznom. Normál esetben, ugye, ehhez kettő áll rendelkezésre.”

Arra vonatkozóan kevés tapasztalattal rendelkezik, hogy a magyar iskolai rendszer mennyire felkészült a fogyatékkal élőket megszólítani és megmozgatni a testnevelésórák keretében.

„Általános iskolában anyukám szólt ugyan a testnevelőtanárnak, hogy vigyázzanak rám, én viszont ebből nem kértem. Az osztály második legjobb futója voltam. Jó, nem volt olyan túlságosan erős a felhozatal. Különben már azt is azért vettem inkább komolyan, hogy még jobb úszó váljon belőlem. Mert azért képes voltam bármire. Apukám kondipadját egyszer közvetlen verseny előtt támadtam le saját magamtól, és összevissza csináltam rajta ezt meg azt párszor, mert valamiért azt gondoltam, hogy attól pár órával utána majd jobb leszek. Még az a jó, hogy bajom nem lett tőle, és el tudtam indulni egyáltalán a versenyen. Hetedikben-nyolcadikban már felmentést kaptam a tesiről az úszás miatt, de azt is csak azért, hogy ne legyek túlterhelve. Amúgy meg szerintem ez a gyerek személyiségétől függ leginkább, és csak utána az iskolai lehetőségektől meg a tanártól. Aki akar, az megtalálja a módját, de ahol az épek sem lelkesednek a mozgásért, a tesiórákért, sokszor át sem öltöznek, nincs meg a belső késztetés, akkor azzal nehéz mit kezdeni kívülről. A tokiói paralimpia előtt kitaláltam magamnak a futópadozást, teljesítek a padon akár tíz kilométert is. Futni szoktunk úgy általában, de az úszóknál nagyon kevesen tudnak jól futni, és még kevesebben szeretnek. Pedig ott is teljesen más ingerek érnek és építenek, a keringés nem vízszintes, hanem függőleges, hogy ne is ragozzam ezt tovább. Nekem sokat tett hozzá az állóképességemhez a futás, január elsején például már hagyományt is csináltam magamnak belőle.”

„Engem hajtott a makacsság, versenyzőtípus vagyok: nem szeretem a kudarcokat”

Pap Biankát közel egy évtizede tartó kiemelkedő sportsikereinek köszönhetően már sokan ismerik, azt azonban talán kevesen tudják, hogy nem az első, hanem a második keresztnevét használja, mert édesanyja után a Marina nevet kapta.

„Viszont soha nem használtam, én és a családtagjaim sem. Amikor megszülettem, a szüleim rögtön úgy látták, hogy ez a gyerek inkább egy Bianka, mint Marina. Arról nem beszélve, hogy így rögtön elejét vettük a későbbi »kismarinázásnak«, ha anyukámtól meg akart volna valaki különböztetni” – mesélte Pap Bianka, aki azért is tisztelte meg személyesen óbudai szerkesztőségünket, mert szinte a szomszédban lakik. Bár ez nem volt mindig így. A szűkebb szülőföldjétől kilométert és életritmust tekintve is messzire került, mindezt 12 évesen, a mindennapos szülői támogatást maga mögött hagyva.

„Minden más, szokatlan és nehéz volt, de erős volt bennem a tűz: akartam komolyan úszni, márpedig ilyenre csak Budapesten volt lehetőség, akkor csináljam is végig, amivel jár! Rengeteget vonatoztam, mindig a nagypapám jött el értem Budapestre, hogy hétvégére hazakísérjen, majd hozott is vissza. Számára így a rengeteg utazás mindjárt megkétszereződött, mert ugye oda-vissza volt üresjárata is. Megbízható gyerek voltam, a szüleim is megbíztak bennem, ezért egyeztek bele ebbe a nagy vállalásba, csupán egyetlen kikötésük volt: addig maradhatok, amíg a tanulás is jól megy. Tehát ha valahol elfáradok, nem megy, nem úgy alakul, és úgy döntök, inkább hazamegyek, akkor az azt jelentette volna, hogy kudarcot vallottam. Hajtott a makacsság, versenyzőtípus vagyok: nem szeretem a kudarcokat. Nagyon sokat dolgozok, küzdök azért, hogy sikeres legyek, és ne érjenek kudarcok.”

Pap Bianka a Komjádi uszodában kiváló csapatba került, Magyarovits Zoltán edzőnél, a Jövő SC-nél többek között ott volt Gyurinovics Fanni is, míg az érintett trénerek konspirációjának köszönhetően gyakran dolgozott egyszerre Verrasztó Evelynnel is. Utóbbi Egerszegi Krisztina, Hosszú Katinka és a paralimpiai bajnok Sors Tamás mellett az első számú példaképei.

„Különösen Egerszegi Krisztina. Még nagyon kicsi voltam, amikor az egyik úszásom után anyukám azt mondta rám, hogy olyan leszek majd, mint Egerszegi Krisztina. Nagyon jólestek a szavai, mert dicséretnek vettem, pedig akkor még azt sem tudtam, hogy kiről beszél, kihez hasonlít. Ezzel persze felkeltette a kíváncsiságomat, és amint lehetőségem adódott, utánaolvastam Egerszegi Krisztina pályafutásának, néztem a róla készült és fellelhető videókat az interneten. Tényleg rendkívüli úszó volt, akire emberként, a személyisége miatt is fel tudok nézni. Azzal az eredménysorral, amivel büszkélkedhet, az öt olimpiai aranyéremmel, hogy csak a legnagyobbat említsem, is meg tudott maradni egy kedves, szerény, mindenki számára szerethető embernek. Én azt is el tudom fogadni, hogy ennyire távolságtartó, nagy ritkán jelenik meg nyilvános rendezvényen, vállal interjút, én is csupán egyszer találkoztam vele. De edzettem Katinka mellett, minden elismerésem az elszántságáért, Evelyn jelenléte az edzéseinken pedig mindig pluszmotivációt jelentett. De ELTE-hallgatóként említhetném még Szabó Tündét, aki ugyancsak komoly eredményeket ért el a nemzetközi porondon is, majd a továbbtanulás mellett magas politikai, sportvezetői karriert ért el. Sors Tamással annak ellenére, hogy személyesen ritkán találkozunk, szoros a barátságunk. Amikor elbizonytalanodom, szükségem van valami támogatásra, útmutatásra, akkor mindig ráírok, őt kérdezem. Így volt ez Tokióban és most Párizsban is. Tamás aztán mindig tényleg a legfrappánsabb tanácsot adja, amiért hálával tartozom neki. Jó, hogy vannak ilyen útmutató példaképek, én is igyekszem felnőni ehhez a szerephez, mert a kicsik most már engem is keresnek rendszeresen, sokan jönnek oda hozzám rendezvényeken.”

Pap Bianka elmesélte: a mostani edzőtársai között is van egy fiatal lány, akivel különösen összhangban vannak, és akinek a többiekhez képest még jobban csillog a szeme, amikor vele beszélget. Ő aztán edzésen mindig képes erőn felül teljesíteni, amikor egymás mellé kerülnek.

„Amikor meg rajtuk még uszony is van, akkor bizony tőlem is kell az extra, mert hogy néz ki, ha a fiatalabbak megelőzik a paralimpiai bajnokot.”

Pap Bianka elmondása alapján nem világmegváltó tervekkel vágott bele az új életbe 12 évesen, akkor még leginkább a korosztályos országos bajnokságokon akart jól szerepelni. Azzal tisztában volt: ha eredményeket akar elérni, oda az út a budapesti életen át vezet. A fővárosban van esélye fejlődni, kihozni magából a maximumot. És ennek érdekében kezdetét vette a komoly edzésmunka. A hozzáállását viszont csak az első paralimpiás szereplése helyezte más dimenzióba.

„Rió után lett bennem igazán nagy a küzdőszellem. Addig inkább egy gyerek voltam, aki szeretett és jól tudott úszni, de ezzel nem volt különösebb célja, nem értette, hová tart ezzel az egész sporttal. A bronzéremmel aztán, ami tőlem akkor remek eredmény volt, jött más is: onnantól már tudtam, hogy nekem ezt kell csinálnom, és mindenemet egy lapra tettem. És ez az úszás lapja volt a pakliban.”

Előbb nagymamájával, később kollégiumban, majd – miután 15-16 évesen albérlethez nem jutott – családi ismeretséget is igénybe véve panzióban lakott. Döntő részben már a riói paralimpián elért eredményei után járó prémiumnak köszönhetően aztán már megvehette a saját kis lakását.

„Onnantól kezdve a saját életemet élem, nem kell lébecolnom itt vagy ott. A kollégium volt ilyen szempontból a legnagyobb kihívás, mert ott hatan voltunk egy szobában, és azért egy ilyen helyen, hogy is fogalmazzak, más az ott élők bioritmusa, ami nem éppen élsportolóbarát. Esténként, amikor nekem már bőven aludnom kellett volna, még javában zajlott az élet, ami aztán erős kihatással volt a pihenésemre, és meglátszott a teljesítményemen is.”

Pedig az úszásban megszokott módon a nap Pap Biankának is korán kezdődött. Reggel öt órakor már a buszon ült, hogy ott legyen az első edzésen 6–8 óra között, amit délután 15–17 között követett a második gyakorlás. A napi két edzés aztán rendszeresen kiegészült konditermi foglalkozással is.

„Ami így, együtt nagyon sok. Ha viszont nem ilyen sok, minőségi és következetes, akkor ilyen eredménysorom sincs. Az általános iskolás időszakban nem is volt gond, az első és az utolsó óra, amikről kikérőm volt, általában valamilyen készségtantárgy volt, amit könnyebben be tudtam pótolni, a fő tananyagokkal pedig tudtam haladni. A gimnáziumban viszont hiába kerültem sportosztályba, nem értették meg és fogadták el, hogy úszóként nekem kétszer-háromszor annyi edzésem van, mint a többségnek. Magántanuló lettem a szigetvári iskolában. Ott megoldható volt. Anyukám küldte el a tanulnivalókat, és félévkor, majd év végén vizsgáztam a jegyekért, plusz leérettségiztem. Méghozzá sikerélménnyel, történelemből dicséretet is kaptam.”

A segítőkészség ellenére a nehézségekkel ott és máshol is meg kellett küzdenie a paralimpiai bajnoknak.

„Sok helyen és sok embertől kaptam meg, hogy nem lesz belőlem kiemelkedő úszó, bajnok, majd ehhez szorosan kapcsolódóan a következtetést is, hogy végül aztán nem lesz belőlem igazából semmi és senki. Nem lesznek alapjaim, egyetemre, főiskolára fel sem vesznek, vagy ha igen, akkor kirúgnak idő előtt, és akkor ott állok tudás, szakmai képesítés nélkül az életben huszonévesen. Na, akkor majd mihez kezdek magammal? Sokszor nehéz, sokszor fáraszt az, amit csinálok, de ilyenkor eszembe jutnak a kétkedők, és amilyen makacs a természetem, a holtpontokról igazából ezek visznek előre.”

Pap Bianka úgy látja: a magyar felsőoktatási rendszerben egy élsportoló is megtalálja a számításait, sok egyetem nyitott a fogadásukra, és ha látják a másikban a partnert – értsd: a sport mellett tényleg megvan a tanulás is –, akkor segítik, támogatják ahol és amiben csak tudják. Ez pedig könnyebbséget jelent, miként a Sportcsillagok Ösztöndíj is, amelynek köszönhetően egyre többen élnek ilyen kettős életet. A paralimpiai bajnok a történelem szeretetére alapozva kötött ki az ELTE jogi karán – úgy érezte, hogy matematikából és informatikából nem rendelkezik kellő alapokkal a magasabb lépcsőfok megtételéhez –, mindkettőhöz „csak le kell ülni, és meg kell tanulni”. Az ötéves időszaknak levelezős hallgatóként pont a felénél jár, a nappali tagozat magára vonatkozóan „nagyon lavírozósnak” érezné.

„Az élsport nem tarthat örökké, sőt van, akinél előbb jön el az a pillanat, hogy kiszáll, mintsem az eredményei, a fizikai állapota ezt indokolttá tenné. A saját magunk jövőjét alakítjuk, jó időbeosztással elég sokaknak azért megugorható ez a kihívás.”

(Borítókép: Pap Bianka 2024. december 17-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)